Keresztény ember vétkezhet-e szándékosan (tudatosan)? - A bűnök fajtái és a gyülekezeti fegyelem

A bibliai "erkölcsi szabályok áthágását igazoló érvekkel a fenevad bélyegének felvételét is igazolni lehetne." (William MacDonald)

1. Ez egy erősen vitatott kérdés, ami részben abból adódik, hogy nem teljesen egyértelmű, mit nevezünk szándékos (tudatos) bűnnek. Erre a kérdésre több válasz is adható: 1. amiről tudjuk, hogy bűn (pl. indulatos beszéd); 2. előre megfontolt szándékkal elkövetett bűn; 3. olyan bűn, amelyben az ember tudatosan megmarad (Charles Finney és mások szerint az ilyen bűn elkövetője nem jut a mennybe). Magam szándékos bűnön általában előre megfontolt szándékkal elkövetett olyan tudatos bűnt értek, amit Isten Igéje bűnnek nevez. Bűn az is, ha az ember nem teszi meg, amit helyesnek tart ("minden, ami nem hitből származik, az bűn"; Róm 14,23) - pl. elmulasztja reggeli csendességét -, de ezt az ember könnyen megmagyarázhatja azzal (néha joggal), hogy a Biblia nem írja elő konkrétan az ilyesmit. Ugyanakkor fontos szem előtt tartanunk, amit John Wesleynek írt anyja, Susanna(h) Wesley, amikor megkérte őt, hogy írja le világosan, mi a bűn. János talán annak fölsorolására vágyott, hogy mit szabad és mit nem. Anyja azonban sokkal jobbat adott neki. Válaszában ezt írta: "Kövesd ezt a szabályt: ami gyengíti értelmedet, csökkenti lelkiismereted érzékenységét, elhomályosítja benned Isten tudatát, vagy elveszi a lelki dolgok ízét; vagyis ami növeli tested erejét és hatalmát az elméd felett, számodra bűn az, bármilyen ártatlan legyen is önmagában." Wesleyvel együtt úgy látom (ld. a Wesley tanításának megkülönböztető jegyeiről szóló írást), hogy a szándékos (tudatos) bűn kérdése elég jó eszköz az ember hívő voltának eldöntésére (már amennyire ez emberileg lehetséges), vagy legalábbis gyakorlati szentségének megítélésére. Azért szeretem elsősorban a "mérhető" bűnökre helyezni a hangsúlyt, mert ezeket nehezebb kimagyarázni, letagadni (amit az ember saját maga előtt is hajlamos megtenni). S úgy tapasztalom, hogy az e területeken gyakorolt szentség segít a többi, nem mérhető területen is fejlődnünk.

2. A szándékos bűn egy másik definíciója megtalálható a 4Móz 35-ben, amely a gyilkosságra vonatkozik, de talán általánosan is alkalmazható. Ez a meghatározás erősebb (tágabb), mint az "előre megfontolt szándékkal elkövetett" bűn: ide tartoz(hat)nak a "hirtelen felindulásból elkövetett" bűnök is. Úgy vélem, nem az a fontos, hogy mennyi idővel a vétek elkövetése előtt jut eszünkbe, hogy ez bűn, hanem az, hogy mennyire tudatosul bennünk, hogy bűnről van szó; bár az említett igéből az derül ki, hogy legalábbis bizonyos bűnök esetében lényegtelen a tudatosság foka: a gyilkosságért például mindenképpen halál járt. Ez és az Ige (Mt 15,4-6; Róm 13,4; ld. Egyházfegyelem) alapján egyébként meggyőződésem, hogy a halálbüntetést ma is alkalmazniuk kellene a hatóságoknak (legalábbis gyilkosoknál). Talán kegyetlenségnek tűnik egy hitetlen gyilkost a pokolba küldeni, de neki még az ítélet végrehajtása előtt lenne pár napja a megtérésre (s ez igen jó lehetőség, mivel ekkor már nem nagyon reménykedhet másban), viszont ha nem büntetik halállal, ő a pokolba küldhet további embereket is, akiknek a meggyilkolásuk előtt nem hagy időt a megtérésre. Bővebben ld. Sípos Ete Álmos "Halálbüntetés: igen vagy nem?" c. füzetét (Éjféli Kiáltás Misszió, 1999). A szándékos és nem szándékos bűn (vétek) szó szerint szerepel számos további ószövetségi igében is (legalábbis az új protestáns fordításban), ld. 3Móz 4,2.13.22.27; 5,15; vö. 22,14; 4Móz 15,22kk (8-szor). Az utóbbi helyen arról olvasunk, hogy ha valaki nem szándékosan vétkezik, be kell mutatni a megfelelő áldozatot, "de ki kell irtani népe közül azt az embert..., aki szándékosan cselekszik" (4Móz 15,30). Egyébként a legtöbb idézett hely eredeti szövegében "tudatlanul" (azaz nem tudatosan), "tévedésből" (Károli) elkövetett bűnökről van szó, a 4Móz 15,30-ban pedig ezzel szembeállítva arról, hogy az ember "felemelt kézzel" (azaz szándékosan) cselekszik (Károli). (Vö. Lk 12,47: "Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap; aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap".)

3. A Baptista hitvallás 12. pontja így kezdődik: "Hisszük, hogy az újszövetségi gyülekezet azoknak az újjászületett és bemerített hívőknek a közössége, akik Jézus Krisztust megváltójuknak elfogadják, és az ő Igéje szerint élnek." Ha ezt komolyan vesszük, akkor el kell ismernünk, hogy sok (baptista) gyülekezeti tagot ki kellene zárni, s az őszintébb (baptista) lelkészek azt is elismerik, hogy gyülekezetükben vannak nem újjászületett hívők. Kornya Mihálynak elég nagy gyakorlata lehetett ennek megítélésében, s elég szigorú mércét alkalmazott, de még ő is kijelentette, hogy az általa bemerített kb. 13.000 ember között "sok ördög is volt".

4. Az Ige szerint is lehetséges, hogy egy gyülekezetben hitetlenek is vannak, s ha ez kiderül, és nem akarnak megtérni, ki kell zárni őket, hiszen "egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti" (1Kor 5,1kk; vö. 1Kor 15,33k; Mt 18,15kk). Az újszövetségi gyülekezetekben nyilvánvaló volt, hogy kik a hívők. Ennek ma is így kellene lennie. Remélem, Istennek nem kell nálunk olyan eszközöket alkalmaznia ehhez, mint az újszövetségi időkben (Anániás és Szafira halála, ApCsel 5,1-14). Az áltestvérek létét Jézus is érzékeltette pl. a magvető példázatában (Mk 4). Bill Bright, a Timóteus Társaság (Campus Crusade for Christ) nemrég elhunyt alapítója is azt írta, hogy aki nem hajlandó Isten akaratát cselekedni, az vizsgálja meg, hogy hívő-e (2Kor 13,5k), s aki tudatosan bűnben élve elfordul Istentől, az nem keresztény (1Jn 2,3-6) ("Strong Words", Bill Bright 2002.10.28-i Insights c. hírlevele, forrás: www.crosswalk.com). Nem létezik olyasmi, hogy Jézus valakinek az életében van, de "a lábainál hever", s az ember ül élete trónján, ő irányítja saját feje szerint az életét. Nem szolgálhatunk két úrnak; ha Jézus az életünk Ura, akkor ő teljes mértékben Úr az életünkben, s ez hamarosan nyilvánvalóvá is válik.

5. Ezzel kapcsolatban megfontolandónak tartom Grant R. Osborne megközelítését, melyet "A hermeneutika spirálja" c. könyvében megfogalmazott (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány). Ő 80%-ig biztos benne, hogy az üdvösség elveszíthető, de kész erről párbeszédet folytatni azokkal, akik más nézetet vallanak. Tudom, hogy sok vita folyt már az üdvösség elveszíthetőségéről, de szerintem ez gyakorlati szempontból nem olyan fontos kérdés: ha valaki tudatosan megmarad a bűnében, akkor lényegében mindegy, hogy elveszítette-e az üdvösségét, vagy soha nem is rendelkezett vele; az a lényeg, hogy NINCS üdvössége, s nem szabad hitegetnünk, sem meghagynunk abban a hitben, hogy üdvözülni fog. Ha valakinek nincs az életében szándékos bűn, akkor ez a figyelmeztetés nem okoz neki gondot. Ha viszont van, akkor erőteljesen segít elhagynia azt - s így mindenképpen jobb lesz neki. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy a bűnt el kell hagyni, mivel tönkreteszi az embert és környezetét. S a Zsolt 19,14 szerint a szándékos bűnök kerülése a többi bűn kerülésében is segít: "Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam; akkor ártatlan leszek, és tiszta leszek, sok vétektől" (Károli és a legtöbb angol fordítás; az "ártatlan" szó megfelelője más fordításban "feddhetetlen" [MBT 1990] és "tökéletes" [Aranyas = régi Károli]).

6. Nemcsak Wesley és Finney, hanem a Biblia is azt tanítja, hogy lehetséges bűntelenül élni. Az 1Jn 1,5-9 (Károli, Csia) és a Róm 3,23 nem azt mondja, hogy mindenki vétkezik, hanem csak azt, hogy mindenki vétkezett (s ezért megérdemli a kárhozatot). A Róm 7 sem teszi törvényszerűvé a hívők vétkezését. A 25. versben Csia Lajos fordítása szerint ez áll: "mikor értelmem [indít], Isten törvényének teljesítek rabszolgálatot, de amikor húsom indít, a vétek törvényének." (Az utóbbi években más-más fordításból olvasom az Újszövetséget - így nehezebben siklom át az ismerős szavaknak a tudatomig valójában el nem jutott jelentése felett.) Viszont hívőként Krisztus erejéből, kegyelméből el lehet jutni arra a pontra, hogy az ember ne vétkezzen (ld. még 1Jn 3; Róm 6,22). Isten nem várna tőlünk szentséget, tökéletességet (1Pt 1,16; Mt 5,48), ha képtelenek lennénk rá (1Kor 10,13; Károli). Őszintén és nagyon komolyan törekednünk kell erre; csak így hihetünk abban, hogy imádságaink valóban "megmozgatják a hegyeket" (Mk 11,21kk; Zsolt 66,18). Amint Wesley is írja a keresztény tökéletességről szóló prédikációjában (Christian Perfection), abból a tényből, hogy a legszentebb ószövetségi hívők (pl. Ábrahám, Mózes és Dávid) vétkeztek (szándékosan), nem következik, hogy minden újszövetségi keresztény élete végéig (szándékosan) vétkezik. Jézus kijelentette: "nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála" (Mt 11,11). A Zsidókhoz írt levél szerzője pedig a fenti "hithősökre" is utalva hozzáteszi: "És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre" (Zsid 11,39k).

7. A szándékos bűnnel kapcsolatban azt tartom a legfontosabb kérdésnek, hogy ha egy keresztény előre megfontolt szándékkal vétkezik, miért teszi, tudva, hogy az 1Kor 10,13 szerint ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL ellen tudna állni a kísértésnek ("Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek"). De azért nézzük meg az üdvösség kérdését is. Vajon Isten szemében a "kegyes utcalány" - aki naponta imádkozik, és bocsánatot kér Istentől, sőt talán helyes válaszokat is ad az evangéliummal, üdvösséggel kapcsolatos kérdésekre, de a megélhetés "kényszere" miatt naponta kimegy az utcára "dolgozni" - miben különbözik attól a lelkésztől, aki naponta szándékosan elkövet titokban egy "kis bűnt"? Mindkettő megmagyarázza magának a dolgot, és Isten kegyelmére hivatkozva mindkettő bizonyos lehet az üdvösségében, de Isten Igéje szerint nincs köztük alapvető különbség: "Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett" (Jak 2,10). Jakab egyébként ezt a személyválogatás bűnével kapcsolatban írja! Vagy mi a különbség a naponta berúgó alkoholista és a veszekedés rabja között, aki minduntalan szidja, gyalázza családtagjait vagy munkatársait, és "nem tud leszokni" róla? Talán ezek mind a mennybe kerülnek? "Ne tévelyegjetek: sem paráznák..., sem részegesek, sem rágalmazók [szidalmazók]... nem fogják örökölni Isten országát" (1Kor 6,9k).

8. Vizsgáljunk meg néhány további igehelyet a témával kapcsolatban. Úgy vélem, a Zsid 10,26-31 nem (csak) a törvényhez való visszatérésre utal, hanem általában a szándékos bűnre, konkrétan pedig Jézus Krisztus tudatos elutasítására (ld. A keresztény tökéletesség útja és az igazi pap/ság/ a Zsidókhoz írt levél szerint - rettentő figyelmeztetés vagy bátorítás?). A 4Móz 15 (vö. 3Móz 4-5) szerint az ószövetségi időkben a nem szándékosan (tévedésből) vétkező emberek esetében be kellett mutatni a megfelelő áldozatokat, viszont a szándékosan vétkező embert ki kellett irtani népe közül! A Zsid 10 ennek fényében szól a kereszténnyé lett zsidóknak, de nekünk is: mi sem tapodhatjuk lábbal Isten Fiát és az ő Igéjét! Könnyen lehet, hogy az 1Jn 5,16-18-beli "halálos bűn" (melyre a kommentárok szintén sokféle magyarázatot adnak) ugyancsak a (komolyabb) szándékos bűnt jelenti (amely a lelki halál állapotára utalhat), mivel ilyenkor nem (csak) imádkozni kell a vétkezőért, hanem meg kell inteni őt (vö. 5Móz 22,26; ld. Egyházfegyelem). A nem szándékos bűn elkövetőjéért pedig elsősorban könyörögnünk kell. Az Ige az ilyen, üdvösséget kizáró bűnök közé sorolja a következőket (feltehetően amennyiben azok szándékosak, tudatosak): paráznaság, bálványimádás, házasságtörés, bujálkodás, fajtalanság, lopás, nyerészkedés, részegesség, rágalmazás, harácsolás (1Kor 6,9-10); gyávaság és hitetlenség, utálatosság, gyilkosság, varázslás, hazugság (Jel 21,8); "ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység..., tobzódás és ezekhez hasonlók (Gal 5,19k). Ami az 1Kor 3-ban szereplő "testi" hívőket illeti, ők lehettek éretlen, de igazi keresztények, mivel akkoriban üldözték a hívőket, így a kereszténység nyílt vállalása valószínűleg igazi döntésre utalt. Viszont e hívők említett bűnei nem feltétlenül voltak szándékosak. Azt a korinthusi keresztényt, aki szándékosan és makacsul bűnben élt, Pál szavára ki kellett zárni a gyülekezetből (1Kor 5,1kk) mint hitetlent (1Kor 6,9k). Jézus szerint az üdvözül, aki mindvégig kitart (Mt 10,21k). Ami az állítólagos hívők ún. lelki gyümölcseit (az általuk megtérő embereket) illeti, úgy gondolom, Isten hitetlenek révén is munkálkodhat és tehet csodákat, ahogy azt Saul király, Sámson és Júdás Iskáriótes esetében is tette. S az általunk ismert "gyümölcsök" időnként olyan "hívőknek" bizonyulnak, akik egy napon gondolnak egyet, és otthagyják a családjukat a szeretőjük kedvéért.

9. Bár nekem Isten egyetlen igéje is elég volna egy elv bizonyításához, megemlítek még néhány igehelyet. Igaz, nem mindegyikben szerepel kifejezetten a szándékos bűn fogalma, de pl. a Szentháromság vagy az eredendő bűn kifejezés sehol sem szerepel a Bibliában, mégis (szinte) minden keresztény hisz bennük (érdekes, hogy Finney tagadja az utóbbit). Az ApCsel 5,32 szerint a Szentlelket azoknak adta az Isten, akik engedelmeskednek neki. A Jak 2,14kk csak azt a hitet mondja igazinak, amelyet cselekedetek igazolnak (a hit görögül hűséget is jelent!): "Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit?" A Jn 3,36 és a Zsid 3,18-4,11 is a hit szinonimájaként kezeli az engedelmességet (vö. 1Sám 15,22). A Zsid 5,9 szerint Jézus azok számára lett örök üdvösség szerzőjévé, akik engedelmeskednek neki. János első levele sok helyen szól ilyen értelemben (1,5k; 2,1-6.29; 3,3-10.17-19.24; 5,2k.16-18). Jézus kijelentette: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21). Az utolsó ítéletről szólva szintén elmondta, hogy Isten a tetteink alapján fog megítélni minket, elkülönítve a "juhokat" és a "kecskéket" (Mt 25,31kk). Egyesek szerint Krisztus az első (vagy a második?) megjelenésekor megítél minket cselekedeteink szerint, de egyébként ezektől függetlenül beenged a mennybe. Jézus szóban forgó szavai azonban nem erre engednek következtetni: "Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre..."; "És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre" (Mt 25,41.46). Ez nem azt jelenti, hogy az üdvösségünk a cselekedeteinktől függ, hanem azt, hogy a tetteink a hitünk KÖVETKEZMÉNYEI, így jelzik, hogy van-e megigazító, üdvözítő hitünk.

10. A kérdést úgy is föltehetjük, hogy kik a testvéreink. Jézus azokat tekintette testvéreinek, akik az Atya akaratát cselekszik (Mt 12,50); őt kell követnünk ebben is. S ebből látható a másik feltétel: nem elég, ha valaki őszintén vallja, hogy nem vétkezik szándékosan; tetteit Isten Igéjéhez kell mérnie - az Ige alapján kell majd számot adnunk az életünkről (Zsid 4,12k). Ebből az is következik, hogy az igazi keresztény Isten tévedhetetlen Igéjének tartja a Bibliát; másként aligha volna hajlandó ahhoz szabni az életét. Bár senkinek nem látunk bele a szívébe, minden keresztény igyekszik megítélni, kik a testvérei, s ezt kell is tennünk, különben nem tudnánk, ki barát, ki ellenség. A második gyülekezetem (Szabad Evangéliumi Gyülekezet) alapszabályában szereplő állásfoglalásban például az áll, hogy támogatjuk az aliansz mozgalmat, de az ökumené mozgalmat nem. Ebből az is következhetne, hogy csak a katolikusokat nem tekintjük általában hívőknek, de a legtöbb evangéliumi keresztény tudja, hogy az evangélikus és a református egyházban is kisebbségben vannak az újjászületett hívők (sokszor a gyülekezet presbiterei között is). Mi haszna hamis biztonságba ringatni az embereket e tekintetben (vö. 2Kor 13,5)? Sok evangéliumi hívő (pl. Bill Bright) úgy véli, hogy akinek üdvbizonyossága van, az az igazi keresztény. A fenti igék azonban egyértelműen azt mutatják, hogy nem a hitvallás számít, hanem a tettek: ezekből következtethetünk a szív állapotára saját magunk és mások esetében is (vö. Tit 1,16: "Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek"). Bill Bright jó üzletember volt, és sikerült "könnyen elmondhatóvá" és eladhatóvá tennie az evangéliumot. Nem mondom, hogy ezzel csak ártott (én is jórészt a Timóteus Társaság révén tértem meg), de az evangéliumnak nincs szüksége erre a könnyítésre, s ez sokakat megtévesztett (többek között engem is). Hálás vagyok Istennek, hogy így "rendezte el" ezt a kérdést. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az ember nagyon hajlamos a bűnre és önmaga megtévesztésére, s ha nincs egy ilyen erős ösztönzés (az üdvösség), akkor bizony nagy valószínűséggel enged a kísértésnek.

11. Némelyek szerint minden bűn szándékos. Valójában azonban sokat vétkezünk úgy, hogy nem is tudunk róla (pl. nem vagyunk eléggé hálásak, nem bízunk Isten ígéreteiben), és csak később jövünk rá - vagy sohasem. De nemcsak mulasztási, hanem tevőleges bűnöket is elkövetünk tudatlanul: az ember egy-egy rossz szokását néha majdnem mindenki ismeri, csak ő maga nem. Vannak olyan bűnök is, amelyeket "hirtelen felindulásból" követünk el úgy, hogy nincs időnk átgondolni a dolgot és megállni (pl. indulatos beszéd). A gyermeknevelésben is különbséget teszünk szándékos és nem szándékos bűnök között. Az evangéliumi hívők általában olyankor fenekelik el kisebb gyermekeiket, ha azok tudatosan, szánt szándékkal áthágnak valamilyen tilalmat (ld. pl. James Dobson: "Az akaratos gyerek", "Fegyelmezz, megéri!" stb.). Engedtessék meg tehát, hogy én ilyen "szigorúan" ítéljem meg, kik a testvéreim. Ha valaki másképp gondolja ezt, lelke rajta. De neki is azt mondom: Ne vétkezz szándékosan - ha hívőnek tartod magad, akkor is árt neked, és másoknak is. Fontos az átláthatóság is: ha valaki nem enged bepillantást az életébe, az szerfölött gyanús. Miért tartanánk attól, hogy mások észrevegyék az általunk "nem látott" bűneinket? Legalább megszabadulhatunk azoktól! (Vö. Lk 12,1-5.)

12. Don Schmierer a homoszexualitás megelőzéséről írt kitűnő könyvében beszámol egy lelkészről, aki szexuálisan zaklatta Linda nevű lányát. Amikor a fölcseperedett leány a lelkigondozója biztatására szembesítette apját a múlttal, az nem tagadta tetteit, de nem is vállalta értük a felelősséget. Egyszerűen azt mondta: "Isten megbocsátott nekem, és neked is meg kell bocsátanod." Linda a nemi partnerek sűrű váltogatásába menekült, és veszélyes függőségek rabja lett. Apja továbbra is prédikál és vezető lelkészként szolgál; ahelyett, hogy megalázná magát és megvallaná vétkét, nem hajlandó megerősíteni és elfogadni leányát, elismerni hatalmas bűnét. Ez a veszélye annak, ha kegyes struccpolitikával Isten kegyelmének jelszavát hajtogatva nem nézünk szembe a bűnnel, hanem azt mondjuk: Isten Krisztusban szentnek lát - akkor is, ha ki sem látszom a vétkek szennyéből. Krisztus vére valóban megszentel és tisztára mos minket, de csak ha ő az életünk Ura, s nem lázadunk ellene szándékosan vétkezve! Ha például csalunk az adóval, akkor a Biblia szerint nem szentek vagyunk, hanem elveszett bűnösök!

13. Hamvas Béla gondolatát idézve, a legtöbbünknél távol áll egymástól három dolog: amit az ember gondol, mond és tesz. Annak igazi a hite, akinél a három egybeesik. Erre utal az is, hogy a hit görög megfelelője, a pisztisz szó hűséget is jelent (hasonló a helyzet az angolban és a magyarban is: lásd faith[ful] és "híven", azaz "hűen"). Tehát az hisz igazán, aki hű ahhoz, amiben vagy akiben hisz.

14. Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c. áhítatos könyvének legelső lapján fején találta a szöget, amikor azt írta: "akaratunkat feltétel nélkül és visszavonhatatlanul alá kell rendelnünk [Krisztusnak].... Ha azt fontolgatjuk, mibe kerül másoknak a mi engedelmességünk Krisztus hívó szava iránt, ezzel szinte szemére vetjük Istennek, hogy nem számol engedelmességünk következményeivel.... Dobj ki magadból minden más meggondolást, maradj Isten színe előtt erre az egyre ügyelve: 'Mindenre kész vagyok az Ő legdrágábbjáért'" (Fil 1,20-21). "Napi gondolatok tanítványoknak" c. könyvében pedig így ír: "Az evangélium a legtöbb embert magával ragadja - de keveset változtat meg közülük.... Ne feledjük: a küzdelem az akaratunkban folyik; amikor azt mondjuk: "Nem tudom", vagy amikor közönyösek vagyunk, az azt jelenti: "Nem akarom". Jobb, ha engedjük, hogy Jézus Krisztus leleplezze makacsságunkat. Ha van olyan pont, ahol azt mondjuk: "Nem akarom", akkor sosem fogjuk megismerni az ő hatalmát." William MacDonald azt írja "Isten válasza az ember kérdéseire" c. kis füzetének 23. oldalán: "Az igazi keresztyén nem követ el szándékosan bűnt, mert új, isteni természete gyűlöli a bűnt (2Kor 5,17; 2Pt 1,4)".

15. Ezek szerint félnünk kell attól, hogy szándékosan vétkezünk, és elveszítjük az üdvösségünket? A saját tapasztalatom és másoké is megerősíti az Ige bizonyságtételét, hogy ez nincs így ("Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét"; 2Tim 1,7). Először is, mostanában az előre megfontolható bűnök esetében jóval gyengébb kísértést tapasztalok. Úgy látszik, amikor hátat fordítottam a "hústestnek", és (nagyrészt) megöltem tagjaimban azt, ami csak erre a földre irányul (beleértve a családommal, életemmel kapcsolatos kívánságaimat is), felöltözve az új embert (Kol 3,1kk), akkor jelentősen megváltoztak a vágyaim is. Ugyanakkor egyre nagyobb lelki erőt érzek magamban, bár tudom, hogy ez Isten kegyelme, és még mindig elbizonytalanodom, elcsüggedek néha; állandóan őrá vagyok utalva. Azért nem félek, mert bízom az ő ígéreteiben és megtartó hatalmában. Tehát nemcsak a saját tapasztalatom alapján állíthatom: könnyű szándékos bűn nélkül élni - szinte természetes! Nem kell állandóan rettegnem és ügyelnem, nehogy elkövessek egy szándékos bűnt: hiszen Istennek akarok élni, s tudom, hogy az ő parancsai jelentik az igazi életet (5Móz 30,8-16; Péld 6,23; Jn 12,50; 6,68).

16. Valaki megkérdezte, mi lenne, ha egyszer csak szándékosan elkövetnék egy bűnt. Krisztus halála erre is elegendő lenne (korábban kétségkívül vétkeztem szándékosan), de hiszem, hogy ő erőt ad legyőznöm a kísértést, és továbbra is hűnek maradnom hozzá. A kegyelemnek azonban csak ott van jelentősége, ahol (f)elismert bűn is van (Róm 5,20kk). A kérdést más oldalról megközelítve hadd kérdezzem meg tőled, drága felebarátom: szoktál-e szándékosan vétkezni? Teszel-e olyasmit szándékosan, amiről előre tudod, hogy nem kellene? Ha igen, miért teszed? Amennyiben kereszténynek mondod magad, nem jó indok az, hogy "elbuktál", nem volt erőd ellenállni a kísértésnek. De igen, volt erőd, ha Krisztus benned van - ő nem hagy téged erődön felül kísérteni (1Kor 10,13; Károli). Akkor miért nem állsz ellen a kísértésnek? Miért nem AKAROD legyőzni (hiszen szándékosan vétkezel)? Miért hágod át szánt szándékkal, tudatosan lázadva az Úr parancsait? Valóban benned él Krisztus? Ő az Urad?

17. Egy másik gyakori kifogás a "tudatlanság": az ember nem ismeri el a bűnről, hogy bűn; valahogy megmagyarázza, hogy az ő esete miért kivétel. Vannak olyan bűnök, amelyeket valóban tudatlanul követünk el. Például többnyire rossz az Istenhez és az emberekhez való hozzáállásunk, és ezt gyakran csak utólag vesszük észre, vagy még akkor sem. Ilyen értelemben sosem leszünk tökéletesek. Azonban a bűnt nem mi határozzuk meg; az a bűn, amit Isten (Igéje) bűnnek mond. A természeti törvény be van írva szívünkbe (Róm 2,14kk), ennek megszegésére senkinek sincs mentsége - és arra sem, amit a Bibliából már megértettünk, és mégsem tesszük (vö. Fil 3,16).

18. Fából vaskarika, ha valaki azt mondja: "nem akarok szándékosan vétkezni" - mivel a szándékosságban benne van az ember akarata. Legfeljebb annyit mondhat: néha akarok vétkezni, máskor nem. Attól tartok, a szándékos vétkezés készsége (ha valaki megengedi magának ezt) olyan "álnok szándék", amely meghiúsíthatja az imádság meghallgatását (Zsolt 66,18). Olyan ez, mintha szembeköpné Istent: "Tudom, Uram, hogy te ezt mondtad, de én azt akarom tenni". Meggyőződésem, hogy ez elkerülhető, és legalább 2004 eleje óta sikerült is elkerülnöm.

19. Egyébként azt hiszem, Isten szemében szinte minden bűn nagyjából egyformán súlyos, függetlenül attól, hogy szándékos-e: ld. Jak 2,10. Ezért az, aki "csak" nem szándékos, "jelentéktelen" bűnöket követ el, éppen úgy Isten kegyelmére szorul, mint bárki más. Az utóbbi hónapokban sok olyan "érett" keresztény különböző bűneiről szereztem tudomást - a KRESZ megszegésétől az adócsaláson át a paráznaságig -, akiket a környezetük is érett hívőnek tart, és akiknek a kereszténységébe mindez "belefér". Egy srácot például a barátnője azzal próbált rábeszélni a házasság előtti nemi életre, hogy mivel az önkielégítés is ugyanolyan bűn, ezt is ugyanúgy megteheti. Bizonyos szempontból valóban nincs különbség, legfeljebb a szándékosság szempontjából: a szeretkezésre általában előre készülni kell, és nem megy olyan gyorsan, továbbá nehezebb rászokni, valaki más is tud róla, stb. Viszont szerintem bálvány (és ezért bűn) minden olyan szenvedély, illetve minden olyan dologhoz (vagy személyhez) való ragaszkodás, amelytől nem tudunk megválni - így nemcsak az önkielégítés (amely általában azért is bűn, mert helytelen gondolatok, vágyak járnak vele, vö. Mt 5,28), hanem a szenvedélyes kábítószerezés, dohányzás, internetezés, tévézés, sőt akár veszekedés is. Ez egyúttal jó "bálványtesztet" is jelent: próbáljuk meg elhagyni a dolgot - s ha az helytelen, hagyjuk is el. Ezt persze általában nem tehetjük meg a családunk tagjaival, de ügyelnünk kell rá, hogy ők (a velük való kapcsolataink) se váljanak a bálványainkká; késznek kell lennünk lemondani róluk.

20. Nem fogadom el azt az érvet, hogy a felismert bűn elhagyására "meg kell érni"; amint rájövünk, hogy valami bűn, azonnal arra kell törekednünk teljes erőnkből, hogy elhagyjuk, s ez Isten kegyelméből menni is fog. Pál azért mondhatta, hogy a bűnösök közt ő az első (1Tim 1,5), mert a saját (múltbeli, és talán akkori) bűneit ismerte a legjobban, és tudta, hogy Krisztus megváltó művére van szüksége. Pál szent ember volt, s többször is kijelentette: "Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak" (pl. 1Kor 11,1).

21. Drága olvasó! Úgy érzed, hogy ha elfogadnád mindezt, az elhordozhatatlanul súlyos terhet rakna rád? Krisztus nem vár tőlünk olyat, amit ne tudnánk megtenni. Őbenne mindenre van erőnk (Fil 4,13). De ehhez őbenne kell lennünk, rá kell hagyatkoznunk, meg kell tagadnunk magunkat, elveszítve őérte az életünket (Lk 9,23kk). Ha meg akarjuk tartani azt, elveszítjük. Önmagunk szeretete helyett Krisztusért meg kell "gyűlölnünk" szeretteinket, vagyonunkat, sőt a saját lelkünket (életünket) is (Lk 14,26-33); késznek kell lennünk lemondani róluk és mindenről Isten országának drága kincséért (Mt 13,44-46). Nem e tettünk érdeméért üdvözülünk (hiszen ezt sem tudjuk megtenni magunktól, Isten segítsége nélkül), hanem egyedül Isten kegyelméből (Ef 2,8k), aki azt ingyen adja, de csak azoknak, akik elfogadják: odaadják érte az életüket, teljesen rábízva azt az Úrra. Ha ezt nem tesszük meg (mondván: "talán majd egyszer megteszem"), akkor ne áltassuk magunkat azzal, hogy üdvösségünk van - legfeljebb azt mondhatjuk: "talán majd egyszer lesz" (Mt 8,11k). Nem azért kell jót tennünk, hogy Isten elfogadjon minket, hanem hálából azért, amit ő tett értünk, s mert "Krisztus szeretete szorongat minket" (2Kor 5,14). Nem is bizonyítási kényszerből kell helyesen élnünk, de mégis ez bizonyítja magunk és mások számára, hogy az Úréi vagyunk. Egyes protestáns felekezetekben, gyülekezetekben annyira túlhangsúlyozták Isten kegyelmét, hogy sokan azt hiszik, automatikusan megkapják ezt a hitvallásuk alapján. Nem elég megvallani, hinni is kell, s az igazi hitet a cselekedetek mutatják (Jak 2). Komolyan figyelmeztet minket Isten: "Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát" (1Kor 6,9k).

22. a. Tehát keresztény-e, aki szándékosan vétkezik? A fentiek alapján úgy gondolom, az ilyen cselekedet általában arra utal, hogy az illető nem keresztény, azaz nincs üdvössége (bár lehet, hogy korábban volt). Nyilván van egy határ hívő és hitetlen közt, ami elsősorban nem a szavak, hanem a tettek alapján ítélhető meg (ld. a "kegyes utcalányt"), bár nehéz megmondani, hol van ez a határ. Azonban a több tucat említett igehely (pl. 4Móz 15; 1Sám 15,22; Mt 7,13-29; 10,21k; 12,50; ApCsel 5,32; 1Kor 5,1kk; 6,9k; Zsid 3,18-4,11; 5,9; Jak 2,14kk; 1Jn 1,5k; 2,1-6.29; 3,3-10.17-19.24; 5,2k.16-18) szerintem alátámasztja, hogy a tudatosan és szándékosan a bűnben megmaradó embert mindenképpen nem hívőnek kell tartanunk. Ezzel egyezik a gyülekezeti fegyelem Mt 18-beli gyakorlata is: ha az illetőben esetleg nem tudatosult a bűne, a sorozatos megintéseknek tudatosítaniuk kell benne, s ha még a gyülekezetre sem hallgat, pogánynak kell tekintenünk őt. Mivel a szíveket csak Isten ismeri, ilyenkor is van némi esély arra, hogy az illető hívő, de hitetlenként kell bánnunk vele - szeretetből, hogy megtérjen. Ha ugyanis nem gyakoroljuk a Mt 18-at minden olyan esetben, amikor valaki szándékosan olyat tesz, amit a Biblia bűnnek mond (ha ő maga esetleg nem is ismeri el azt bűnnek), akkor milyen alapon gyakorolhatnánk bármilyen esetben? (Sajnos sok mai közösség ha egyáltalán gyakorolja is a gyülekezeti fegyelmezést, csak egyes "súlyos" bűnök - pl. paráznaság, sikkasztás, rablás stb. - esetében teszi ezt.) Nagyon fontos az is, hogy a fegyelmezést valóban SZERETETTEL, empátiával végezzük, átérezve testvérünk helyzetét, hogy segítő jobbot lásson maga előtt, ne az elítélés feléje sújtó öklét. Természetesen tehetünk megelőző lépéseket is, hiszen nem a tagok kizárása a cél, hanem a helyreállításuk. Különösen a vitatható kérdések esetében ilyen lépés lehet, ha a gyülekezet tagjai összeülnek, s "demokratikus módon", nyíltan és őszintén megbeszélik az adott kérdést. Gyülekezetünkben viták esetén jól bevált az a módszer, amikor egy-egy ember lehetőleg maximum 2 percig beszél egyszerre, s egy moderátor a jelentkezés sorrendjében ad lehetőséget a beszédre, kivéve, hogy az interaktivitás kedvéért engedélyt adhat egy-egy rövid reagálásra. Így Krisztus teste kiválóan tud működni - minden egyes tag a saját adottságának megfelelően -, s nem nehezedik rá az emberre a fegyelmezési helyzet kényszere, megkönnyítve magatartásának megváltoztatását. Ld. még Wesley "A megszólás ellenszere" c. 49. prédikációját.

22. b. Wesley meglehetős szigorral alkalmazta is a "gyülekezeti fegyelmezést". Naplójában az 1743. március 12-i bejegyzésben olvasható összesítés szerint a következő okokból zártak ki összesen 64 tagot a társaságokból (melyek kb. a mai gyülekezeteknek feleltek meg): 2-t káromkodás és esküdözés miatt, 2-t rendszeres ünneprontásért, 17-et iszákosságért, 2-t szeszesitalok árusítása miatt, 3-at veszekedés és civakodás miatt, 1-et feleségének (meg)veréséért, 3-at gyakori szándékos hazudozásért, 4-et szitkozódásért és megszólásért, 1-et tétlenségért és henyélésért, végül 29-et nemtörődömség és gondatlanság miatt.

23. Wesley nem csupán a tudatos és nem tudatos bűnöket különböztette meg, hanem a külső (szóval vagy tettel elkövetett) és belső bűnöket is. "Az istentől születettek nagy kiváltsága" c. XIX. prédikációjában a következőket írja: "II.2. 'Bűnön' itt külső bűnt értek, a szó egyszerű, köznapi értelmében, azaz valóságos, szándékos 'törvényszegést', mely sérti Isten kijelentett, leírt törvényét vagy bármit, amit az elkövetés idejében Isten parancsaként ismernek el. De 'aki az Istentől született', amíg megmarad a hitben és szeretetben, és megmarad az imádság és a hálaadás lelkületében, addig nemcsak nem cselekszik, hanem éppen ezért nem is tud bűnt cselekedni. Mindaddig, amíg így hisz Istenben Krisztus által, így szereti őt, és kiönti szívét őelőtte, nem tudja szándékosan megszegni Isten egyetlen parancsát sem, akár úgy, hogy szólja, akár úgy, hogy teszi azt, amiről tudja, hogy Isten megtiltotta - amíg az a 'benne lévő mag' (a szerető, imádkozó, hálás hit) arra készteti, hogy tartózkodjék mindentől, amiről tudja, hogy utálatos Isten szemében." Wesleynek ez a prédikációja az 1Jn 3,9-re épül: "Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt". Sokak szerint ez a vers így értendő: "...nem cselekszik bűnt FOLYAMATOSAN". A görög nyelvet kiválóan ismerő és a klasszikusokat is eredetiben olvasó Wesley szerint ez súlyos tévedés; ebben az igében szó sincs ilyesmiről. (Vö. Chambers, "Krisztus mindenekfelett", aug. 15.) Egy "beszélgetésben" pedig a következőket mondja: "9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart" (Works, VIII:276-7).

24. A "Mártírok hangja" (The Voice of the Martyrs) nevű elektronikus hírlevél 2005. május 3-i száma szerint Laoszban 24 keresztényt tartóztattak le március utolsó hetében. Megverték és a tűző napon álló cölöphöz kötözték őket, majd vöröshangyákat eresztettek rájuk. Közben azt mondták nekik, hogy írjanak alá egy papírt, melyen megtagadják Krisztust. A 24-ből 22-en megtették ezt, mire szabadon engedték őket - két társuk börtönben maradt. A mai keresztényeket elnézve ez az arány szerintem igen jónak tekinthető. Sokan ezt az esetet is kimagyaráznák azzal, hogy e 22 ember tette nem jelenti azt, hogy nem hívők, hiszen "magukban nem feltétlenül tagadták meg az Urat". Krisztus azonban világosan kijelentette: "Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt" (Mt 10,32k; vö. Lk 12,8k). Isten nem ismer megalkuvást, nem köt "kompromisszumot". Később persze megtérhetnek (ismét), de tettük pillanatában nem voltak igazi hívők. Vonjuk le tehát a következtetést: a keresztény ember nem cselekszik bűnt, azaz nem tesz vagy mond szándékosan (tudatosan) olyasmit, amiről tudja, hogy bűn. Azonban ha valaki nem vétkezik szándékosan (de pl. rendszeresen elveszti az önuralmát), még nem biztos, hogy hívő. Elsősorban ne azt firtassuk, hogy keresztényként meddig mehetünk el a bűnben és a világgal való barátságban, hanem azt, hogy milyen messzire juthatunk el és miben kell fejlődnünk a tiszta és szent élet terén. Ld. még a Határainkról, az egyházfegyelemről, a gyakorlati szentségről, az az üdvösség elveszíthetőségéről és a szüntelen öröm, békesség, boldogság titkáról írtakat is.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2016.05.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).