I. Bevezető gondolatok
II. Az elbukás tanát alátámasztó igék
III. Az elbukás tanával szembeállított igék és érvek
IV. Néhány következtetés

I. Bevezető gondolatok

0. Maga a valóság gyakran igen bonyolult, ezért csak különböző szempontok, "modellek" (elméletek, tanok, példázatok, történetek stb.) együttesével közelíthető meg eléggé, melyek látszólag ellent is mondhatnak egymásnak. Tudjuk például, hogy a fény a részecskék és a hullámok természetével is rendelkezik, bár a kettő látszólag kizárja egymást. Ilyen "paradox" tanításokat találunk a Bibliában többek között olyan témákról, mint Isten egysége és hármassága (Szentháromság), szentsége és kegyelme, Krisztus isteni és emberi természete, a hívők tökéletessége vagy romlottsága, a mennyei vagy földi Paradicsom, a szuverén isteni elrendelés és a szabad emberi akarat (Fil 2,12k), a hit és a cselekedetek (Ef 2,8k; Jak 2,24), valamint az üdvösség elveszíthetősége és az üdvbiztonság kérdése. Ezeket a kérdéseket egyoldalúan szemlélve könnyen tévútra jutunk. Ha valaki azt mondja erre, hogy az elbukás kérdésére csak az egyik válasz lehet helyes (megtörténhet vagy nem), annak érdemes átgondolnia azt is, amit Isten üzent Éli főpapnak: "Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak" (1Sám 2,30). Aligha arról van itt szó, hogy Isten meggondolta magát, bizonytalankodott, vagy netán egy előre nem látott esemény jött közbe neki; inkább arról, hogy ígéretei néha ki nem mondott feltételekhez vannak kötve, illetve nem látjuk át a teljes képet, és nem értjük, hogyan illeszkedhetnek össze annak ránézésre ellentétes darabjai. (Lásd a Jer 18-at is, mely szerint a szuverén Isten megbocsáthat a megtérő népeknek vagy országoknak, noha korábban pusztulást ígért nekik.) Így az üdvösséget is mintha két oldalról mutatná be a Biblia: bizonyos szempontból elveszíthető, más szempontból nem. Önmagában egyik nézet sem mondja el a teljes igazságot. Ezért torzan gondolkodik, aki indokolatlan kényelemmel "elterpeszkedik" a hívőknek tulajdonított túl nagy biztonságban, de az is, aki indokolatlanul aggódik vagy fél az üdvösségének elveszítése miatt, holott hű az Úrhoz. A Szentírás egyik hozzáállást sem támasztja alá. Tehát biztosak lehetünk abban, hogy üdvösségünk van (lehet "üdvbizonyosságunk"), de magunk (legalábbis elvileg) el is vethetjük/veszíthetjük azt, vagyis az "üdvbiztonság" csak korlátozottan érvényes. Más kérdés, hogy Isten sok helyen nyomatékosan ígéri, hogy meg fog tartani minket. Ezért gondolja például id. Kovács Géza baptista lelkész, hogy ha a hívők el is vetik Istent, ő idővel visszaviszi őket magához (ld. Életutam c. önéletrajzát). Talán így van ez - esetleg egyes emberek esetében -, mindenesetre az Ige sem az egyik, sem a másik nézetben való túlzott bizonyosságot nem látszik igazolni.

1. Hegyi András baptista lelkész írta az ébredés késésének okairól: "Talán csak nem a papságnak kellene elkezdeni a bűnbánatot? A közmegbecsülésnek örvendő vének kezdjék? Csak nem az Isten népe törjön össze legelébb? Mi, keresztyének? Spurgeon mondta: 'Mikor a hívők bűnbánatot tartanak, a világ fiai megtérnek'" (Jóel 1,13-15; 2,17; ld. az Evangéliumi Hírnök 2001. márciusi számát, részletesebben ld. itt). Szabó Imre "Sírjanak a papok" c. önéletrajzának elolvasásakor (melynek címe a fenti igéből ered) az a benyomásom támadt, hogy a II. világháború utáni ébredés (részben) azért ért véget, mert a hívők elfogadták a kommunista hatalommal való megalkuvást (persze utólag könnyű ezt mondani). Ugyanakkor könnyen lehet, hogy az 56-os forradalom gyökerei jelentős mértékben erre az ébredésre vezethetők vissza. Ma szerintem főleg az hátráltatja az ébredést, hogy elfogadjuk a világgal való megalkuvást, nem törekszünk eléggé a szentségre. Sokan azért nem veszik komolyan a keresztény ember felelősségét, mert nem (egészen) hisznek a szabad akaratban és használatának következményeiben: az üdvösség (megszerezhetőségében és) elveszíthetőségében.

2. A protestánsoknál jelentős szerepe lehet mindebben - az üdvbiztonság tanának kétségtelen vonzereje mellett - annak, hogy Luther és Kálvin igen szigorúan értelmezte Isten abszolút szuverenitását (ld. az Eleve elrendelés a reformátoroknál és a protestáns hitvallási iratokban c. cikket) és ebből következően a predesztináció (eleve elrendelés) bibliai tanát - melyet ma már kevés evangélikus és református értelmez így, de ennek hatásai máig érezhetők. (A katolikusok ismerik a halálos bűn fogalmát, de a gyakorlatban többnyire abban reménykednek, hogy a [valójában nem létező] "tisztítótűz" révén majdcsak bejutnak valahogy a mennybe.) Luther és Kálvin szerint Isten úgy választott ki egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra, hogy az ember nem dönthet efelől, nincs szabad akarata, sőt nem tud semmi jót tenni. Ha ez így lenne, akkor mindenki próféta volna. Ugyanis nemcsak azt tudom "megjövendölni", hogy a következő másodpercben fölemelem vagy leengedem-e a kezemet, hanem azt is, hogy kezet emelek-e valakire vagy sem - ez pedig már nemigen nevezhető erkölcsileg semleges cselekedetnek. Ha pedig valaki azt állítja, hogy az ember keze csak az örök üdvössége vagy kárhozata tekintetében van megkötve, az nagyon furcsa képet fest a szerető Istenről. Ennek nemcsak a logika és a józan ész mond ellent, hanem a Biblia is: pl. "félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket" (Fil 2,12); továbbá ld. a számtalan bibliai felszólítást, melyekben Isten megtérésre és a jó cselekvésére hív minket, valamint a 4Móz 15,30-at, mely szerint "ki kell irtani népe közül azt az embert..., aki szándékosan cselekszik" (azaz "felemelt kézzel"; Károli-ford). A saját erőnkből nem tudunk megtérni, de Isten mindenkinek megadja ehhez a szükséges segítséget (ezt nevezte Augustinus, azaz Szent Ágoston és Wesley előzetes vagy megelőző kegyelemnek), és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e. Az igazság alighanem valahol Kálvin és Wesley nézete között lehet, melyek csak első ránézésre tűnnek annyira ellentétesnek. Pál apostol egészséges egyensúlyról tesz bizonyságot a Fil 3-ban, ahol többek között azt írja: "szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem..., hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.... Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül" (8., 11-12., 20. v.). Erről bővebben ld. a Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által? és a Keresztény ember vétkezhet-e szándékosan (tudatosan)? c. írásokat.

3. a. De ha valaki egyszer döntött Isten mellett, akkor már mindegy, hogy mit tesz később, sehogy sem kárhozhat el? Ez a tévedés szintén a fenti tan következménye: ha valakit Isten az üdvösségre választott ki, akkor akarattal sem veszhet el - mondják -; ha eltévelyedik az igazságtól, akkor vagy sosem tért meg igazán, vagy csak átmenetileg, illetve látszólag jár rossz úton. Teljesen bolondnak nézzük Istent és az embereket? Mesterei vagyunk az önáltatásnak! Főként azt látom elképesztőnek ebben az álláspontban, hogy a kereszténységből egyirányú utcát csinál, a megtéréskor elvéve a döntési szabadságunkat. Vagyis ha valaki "rábólint" egy felismert igazságra, többé nincs visszatérés: Isten akár akarata ellenére is beviszi a mennybe. Én nem ilyennek ismerem Istent: ő meghagyja a szabadságunkat a döntésekhez, és ahhoz is, hogy megtapasztaljuk azok következményeit. Azt hiszem, bárki beláthatja az üdvösség elveszíthetőségének igaz voltát - ahogy velem is történt, miután kb. 10 évig hittem és vallottam az üdvösség elveszíthetetlenségét -, ha elfogulatlanul olvassa a Bibliát, pl. az alábbi igehelyeket (részletesebb kifejtésüket ld. lejjebb): Gal 4,11; 5,4; 1Tim 1,19k; 4,1; 5,14k; 6,10.20k; Zsid 3,12-14; 4,1.11; 6,4-8; 10,26-31.35-39; 12,15.25.29; Jak 1,15; 2Pt 2,20k; 1Jn 5,16k; Ez 18,24; Mt 7,21; 10,21k; Jn 15,1-6; 1Kor 11,31k; 15,1k; Kol 1,22k; Jel 3,5; 20,12-15.

3. b. Az üdvösség elveszíthetőségével kapcsolatban az az egyik leggyakoribb félreértés, hogy ez a cselekedetek általi üdvösséget jelenti, vagy az következik belőle, hogy az üdvösségünk a cselekedeteinktől függ. Szó sincs róla! Az üdvösségünk egyedül a Krisztusba - az ő vérébe, engesztelő áldozatába - vetett hitünktől függ (amely áldozat minden bűnünkre elegendő), vagyis "kegyelemből van..., nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék" (Ef 2,8k; vö. Róm 3,25). Inkább arról van szó, hogy a tetteink a hitünk KÖVETKEZMÉNYEI, velejárói, így mutatják, jelzik, hogy van-e igazi (élő, üdvözítő) hitünk - mert "a hit... halott cselekedetek nélkül" (Jak 2,26; vö. 17. v.). Jézus is a tetteinknek megfelelően fog megítélni minket (ld. a juhokról és kecskékről szóló példázatát: Mt 25,31kk). Mivel a megtéréskor a szívben végbement változás nem feltétlenül nyilvánul meg azonnal láthatóan, külső tettekben (néha ezekre nincs is lehetőség, pl. hirtelen halál miatt), talán pontosabb a másik oldalról megközelíteni a dolgot: ha valakinek a "megtérést" követő tettei a keresztény hittel ellentétesek, az valószínűleg azt mutatja, hogy az illető valójában nem tért meg (vagy elveszítette az üdvösségét), függetlenül attól, amit gondol vagy mond (vö. Tit 1,16: "Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek"). A cselekedetek általi üdvözülés és az üdvösséget igazoló cselekedetek közti finom különbséget jól érzékelteti Wesley pl. "A pusztai állapot" c. 46. prédikációjában, különösen annak II.2. pontjában.

4. Sokan (különösen a nem hívők közt) igazságtalannak tartják azt az elképzelést, hogy Isten csak azokat üdvözíti, akik rábízzák magukat Jézus Krisztusra. Teljesen igazuk volna, ha ez azt jelentené (amint azt a manapság szokásos "hígított" evangelizációkon sugallják vagy állítják), hogy az üdvösséghez elég megismerni néhány egyszerű igazságot (az evangélium néhány pontból álló kivonatát), majd elmondani egy imádságot, vagy más módon "rábólintani" a megismert igazságra, s ha ez a döntés "őszinte" volt, akkor többé nincs visszaút: az ember üdvözülni fog - ha akarja, ha nem. S ha később mégis a legrosszabb hitetlen módján él (akár haláláig), akkor hiába élt esetleg évtizedeken át a legnagyobb szent módjára (sajnos ilyesmire is van példa), kénytelenek azt mondani, hogy vagy mégsem döntött őszintén, vagy Krisztus valami titokzatos módon benne rejtőzik, és végül üdvözíteni fogja őt. Bizony, Isten igazságos: azon "szerencsések" között, akiknek volt alkalmuk megismerni az evangéliumot, éppúgy kevés az igazi hívő, mint azok között, akik nem hallottak róla. Ő azokat üdvözíti, akik "állhatatosan jót cselekedve" (Róm 2,5kk) kitartanak mellette.

5. Egyesek egyfajta közbülső nézetet vallanak (amely valójában talán az elbukás tanához áll közelebb): szerintük teológiailag nem dönthető el, hogy elveszíthető-e az üdvösség - aki ISTENBEN bízik, azt ő mindvégig megtartja, de aki pusztán az üdvössége elveszíthetetlenségében bízik, az könnyen csalódhat.

II. Az elbukás tanát alátámasztó igék

Most vizsgáljunk meg közelebbről néhány igét az említettek közül elfogulatlanul, mindenféle teológiai csűrés-csavarás és előítélet nélkül, a szöveg egyszerű, természetes értelmét kutatva, és szem előtt tartva, hogy az újszövetségi levelek mindegyikét HÍVŐKNEK írták!

1. "Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kies[te]tek" (Gal 5,4; vö. Károli). Más szóval a hívők a hitből való megigazulás evangéliumát elutasítva elszakadhatnak Krisztustól, s kieshetnek Isten kegyelméből.

2. a. "Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Hümenaiosz és Alexandrosz, akiket átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják az Istent" (1Tim 1,19k; vö. 1Kor 5,5). Az a tény, hogy valakit átadtak a Sátánnak, azt mutatja, hogy korábban Krisztusé volt (mint hívő), de azután visszakerült a Sátán kezébe (ahol az összes hitetlen található). A meglévő hitet tehát a jó lelkiismerettel együtt el lehet vetni, hajótörést szenvedve a hitben; továbbá tévtanításra hallgatva el lehet szakadni tőle: "A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak" (1Tim 4,1; vö. 5,14k). Később az apostol hozzáteszi, hogy a hittől eltévelyedhetünk azáltal is, ha szeretjük a pénzt (az anyagi javakat), vagy elfogadunk "szentségtelen, üres beszédeket és ellenvetéseket": "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak" (1Tim 6,10.20k).

2. b. "Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja" (2Tim 2,11-13). E szakasz jó példa az előítéletek Igébe olvasására: gyakran úgy idézik, mintha Isten itt azt ígérné, hogy hűtlenségünk ellenére hű marad HOZZÁNK, noha ÖNMAGÁHOZ marad hű, megtagadva az őt megtagadókat.

3. a. "Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől... Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk" (Zsid 3,12-14). Tehát az egykori hívők hitetlenül elszakadhatnak Istentől, ha nem tartják meg mindvégig a belé vetett bizalmat (hitet). Amint a Zsid 3,18-4,11-ből és sok más igéből is látszik, a Biblia a hittől elválaszthatatlannak tartja az engedelmességet, szinte szinonimákként kezelve a kettőt (pl. Zsid 5,9; Jak 2,14kk; 1Jn 1,5-3,24; Jn 3,36). "Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről... Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében" (Zsid 4,1.11). Vagyis megtörténhet, hogy a hívők engedetlenségük következtében elesnek, és lemaradnak az Isten nyugalmába való bemenetelről.

3. b. A Jn 3,36-ban és sok más helyen az apeitheo szó vagy valamelyik származéka szerepel, ami hitetlenséget (is) jelent, bár több magyar és angol fordítás is így adja vissza: "nem enged(elmeskedik)". Ez a szó rokona a pisztisz szónak, ami hitet és hűséget egyaránt jelent. Egyébként a két fogalom (a hit és a hűség) nemcsak a görögben tartozik szorosan össze, hanem a (régi) magyar nyelvben is, erre utal a mai "híven" (=hűen) szavunk. S nyilván az a jó, ha összhangban van három dolog: amit az ember hisz, mond és tesz - sajnos, ritka az ilyen (igazán következetes, igazán hívő) ember. A Zsid 3,18kk-ben szintén az apeitheo ("hitetlenség") és rokonai szerepelnek, szintén "engedetlenség" értelmében (így is fordították, s amint az igeszakaszból egyértelműen kiderül, teljes joggal).

4. "Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: 'Enyém a bosszúállás, én megfizetek.' És ismét: 'Az Úr megítéli az ő népét.' Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni" (Zsid 10,26-31; vö. 35-39. v.). Ebből az is kiderül, hogy a szándékos/tudatos (külső) bűn következtében veszítjük el az üdvösségünket, vagyis ha (előre megfontoltan) olyasmit teszünk (mondunk), amiről tudjuk, hogy ellentétes Isten kijelentett akaratával. Vö. Jak 1,15: "Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz" - itt nyilván nem [csak] a testi halálról van szó, mint ahogy az 1Jn 5,16-18-ban sem ("halálos bűn"). Ld. még 1Jn 3,9: "Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született". Valójában a szándékos (tudatos) bűn csupán jelzi, hogy az embernek már nincs valódi, üdvözítő hite, s ez utóbbi miatt nincs üdvössége. Azonban amint az előző pontban láttuk (Zsid 4,11), az Ige sem fejezi ki mindig ezt a finom különbséget (ld. a fenti I.3.b pontot). Wesley egy "beszélgetésben" a következőket mondta: "9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart" (Works, VIII:276-7). Ld. még a szándékos bűnről írtakat is (különösen a 2. pontot).

5. "Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön... Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk... Mert a mi Istenünk emésztő tűz" (Zsid 12,15.25.29). Ezek szerint a hívők elhajolhatnak Isten kegyelmétől, s őt elutasítva nem menekülnek meg.

6. "Mert ha az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba elbuknak; ez az utóbbi állapotuk rosszabb lesz az elsőnél. Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól" (2Pt 2,20k). Vagyis a Krisztust és az igazságot megismert, s a bűnből megszabadult hívők Isten parancsaitól elfordulva elbukhatnak, és így eredeti hitetlenségüknél is rosszabb állapotba kerülnek. Ez a szakasz értelmezhető úgy is, hogy a szóban forgó emberek sosem tértek meg igazán, csak "fölébredtek", saját igyekezetük révén valamelyest megtisztultak (de valójában "disznók" maradtak), majd visszaestek. Ez ellen szól a "romlottságból" (kat. ford.), a bűn szennyéből való megszabadulás és az ÜDVÖZÍTŐ Úr ismerete, ami az örök élet (Jn 17,3; vö. 2Pt 1,3).

7. Mindezekhez még hozzávehetjük Jézus szavait, melyeket a tanítványainak mondott: "Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen... Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik" (Jn 15,1-2.6). Az utolsó időkről szólva pedig kijelentette: "aki mindvégig kitart, az üdvözül" (Mt 10,21k). Az üdvözülésről a következőket is mondta: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21). Nyilván nem csupán annyi az Atya akarata, hogy "higgyünk Krisztusban" (persze attól függ, hogyan értelmezzük a "hinni" szót, ld. II.3.b). A Mt 7 elején azonban Jézus a gyümölcsökről beszél mint jelről, a 7,24kk-ben pedig arról, hogy csak az menekül meg, aki nem csupán hallgatja az ő BESZÉDEIT (többes számban, tehát nem csak arról a rövid kijelentésről van szó, hogy "higgyetek bennem!"), hanem meg is cselekszi azokat. Vajon "hittek"-e Krisztusban, akik ezt mondták: "Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát?" (Mt 7,22.) És mit mond nekik az Úr? "Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" (23. vers.)

8. Pál alábbi szavai is összecsengnek ezzel: "Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk" (1Kor 11,31k). Bár ezt szokták úgy is értelmezni, hogy Isten elveheti a vétkező hívő életét, nehogy elkárhozzon, számomra nehéz elképzelni, hogy az Úrnak hátat fordító, a gonoszság felé tartó embert Isten elkapja, és belöki a mennybe. A szent Isten felé kell haladnunk, szent életet élve, amely nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14). Aki hirtelen hal meg, azzal az Úr ugyanúgy tud igazságosan bánni, mint aki elvetélt vagy csecsemőként halt meg. Pál hozzáteszi: "[az evangélium] által üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké" (1Kor 15,1k). Tehát az nem vész el, az üdvözül, aki megítéli magát (megtér bűneiből), megtartja az evangéliumot, és nem elhamarkodottan lett hívővé (ami manapság a fent említett "hígított" evangélium hirdetése miatt alighanem igen gyakran előfordul). Az apostol másutt is megerősíti ezt: "Most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok..." (Kol 1,22k). Vö. Róm 11,22: "Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét: azok iránt, akik elestek keménységét, irántad pedig jóságát, ha megmaradsz ebben a jóságban, mert különben te is kivágatsz" (vö. 17. v.). A szövegösszefüggésből kiderül, hogy itt elsősorban nem népekről van szó, hanem egyes emberekről, akik hitüket elveszítve kivágathatnak, és szembesülhetnek Isten kemény ítéletével.

9. Ezékiel prófétának Isten kijelentette: "Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon" (Ez 3,18-20). Továbbá: "Ha pedig az igaz eltér az igazságtól, és álnokul él, elköveti azokat az utálatos dolgokat, amelyeket a bűnös ember szokott, az ilyen éljen-e? Igaz tettei, amelyeket azelőtt véghezvitt, nem maradnak emlékezetben. Hűtlenségéért, amelyre vetemedett, és vétkéért, amelyet elkövetett, meg fog halni!" (Ez 18,24k.) Végül: "Az igazat nem menti meg igazsága, ha vétkessé válik; a bűnös sem bukik el bűne miatt, ha megtér bűnéből. Az igaz sem maradhat életben, ha vétkessé válik. Ha azt mondom az igaznak, hogy élni fog, de ő elbizakodik igazságában, és gonoszságot művel, akkor igaz tettei nem kerülnek említésre, hanem meg fog halni, mert gonoszságot művelt.... Néped ezt mondja: Nem következetes az Úr! Pedig ők nem következetesek" (Ez 33,12-13.17). Isten igazságos és következetes: annak ad örök életet, aki következetesen megmarad az Úr (igazsága) mellett.

10. János Jelenéseiben mondja Jézus: "Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt" (Jel 3,5). "És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint... Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették" (Jel 20,12.15). Úgy tűnik, ebben a könyvben eredetileg sem szerepel mindenki - alighanem csak a megtérők vannak benne (Isten előretudása alapján): "hogy imádja őt [a fenevadat] mindenki, aki a földön lakik, akinek neve nincs beírva a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta" (Jel 13,8; vö. 17,8). Vö. 2Móz 32,33: "Az ÚR így felelt Mózesnek: Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem." Megtörténhet tehát, hogy Isten kitörli valakinek a nevét az élet könyvéből, amely az idézett igék egyszerű értelme szerint az üdvözülők névsorát tartalmazza.

11. Jézus a Miatyánkban ilyen imádságra tanítja követőit: "és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (Mt 6,12). A megbocsátást elmulasztó gonosz szolga példázatát pedig így fejezi be: "Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának" (Mt 18,34-35). Ha tehát nem bocsátunk meg vétkes embertársainknak, Isten sem engedi el vétkeink tartozását. Ez egyébként a mennyek országáról szóló jézusi példázatok egyike, melyet túlzottan lecsupaszítanánk (akárcsak a többit), ha csak egy-két szempontot (pl. a megbocsátás fontosságát) vennénk figyelembe belőle. Kétségtelen, hogy Jézus a példázat többi fő elemét sem véletlenül vagy önkényesen választotta meg, hiszen így hamis képet festett volna Istenről és országáról.

12. A magvető példázatában Jézus így tanít: "Akiknél a sziklás földre esett [a mag], azok amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elpártolnak" (Lk 8,13). Vannak tehát olyanok, akik örömmel fogadják az evangéliumot, és egy ideig hisznek is, de aztán hátat fordítanak neki.

III. Az elbukás tanával szembeállított igék és érvek

0. A fenti igéket leginkább csak meglehetősen körmönfont teológiai, írásmagyarázati erőfeszítések árán lehet úgy-ahogy összeegyeztetni az üdvösség elveszíthetetlenségének tanával. E bizonyára jóhiszemű, mégis szemfényvesztő mutatványok egyike az a kommentárokban (bibliamagyarázatokban) gyakran alkalmazott módszer, amikor meghatározzák az adott bibliai könyv (vagy levél) "témáját" (ami természetesen egyéni megítéléstől függően legtöbbször igen eltérő), majd a könyv minden egyes kijelentését szigorúan e "témára" vonatkoztatva próbálják értelmezni - mesterségesen korlátozva, leszűkítve a mondatok jelentését, és nem törődve azzal, hogy az ember egy rövid levélben is sokszor számos különálló témát megemlít. Ráadásul nemritkán feltételezik (általában helyesen), hogy az adott bibliai levél "hívőknek" szól, de nem veszik figyelembe, hogy egy-egy gyülekezet hívő tagjai között szinte mindig vannak (még vagy már) nem hívők is (ld. a Jelenések könyvének elején levő hét levél súlyos szavait). Ugyanakkor az elveszíthetetlen üdvösség tana (vagyis a szentek végső, feltétel nélküli állhatatossága) mellett felhozott igék viszonylag könnyen összeegyeztethetők az üdvösség elveszíthetőségével. Lássuk most az utóbbi igék közül a leggyakrabban említetteket.

1. A Jn 10,27-29-ben arról van szó, hogy Jézus "juhait", akik KÖVETIK őt, senki sem ragadhatja ki az ő kezéből - ez azonban nem jelenti azt, hogy maguk a juhok nem hagyhatják el őt. Hasonló értelmű a Róm 8,31-39, melynek végén azt olvassuk: "sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől" - MÁS, azaz rajtunk kívüli. A Róma 8 nem teszi szükségszerűvé ezt az értelmezést (bár nem is cáfolja azt), de a Biblia többi része igen. Ugyanezt mondhatjuk el a Zsid 13,5-ről: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" - nem Isten hagyja el a tőle elforduló hívőt, hanem ő hagyja el Istent, ami nagy különbség!

2. Az 1Jn 5,11-13 szerint már most tudhatjuk, hogy örök életünk van. De ez nem jelenti azt, hogy holnap is lesz, vagyis nem veszíthetjük el. Viszont az előbb említett igék alapján biztosak lehetünk benne, hogy ha hűek maradunk (megtartjuk a hitet), ha mi magunk nem utasítjuk el Istent, akkor ő mindvégig megtart minket - és számomra ez épp elég a biztonságtudathoz, az üdvbizonyossághoz!

3. A Jn 1,12; Ef 1,5 és más igék szerint Isten a fiaivá fogadott minket, s egyesek úgy vélik, hogy ezen nem változtathatunk. Bár egy hasonlatot általában nem lehet minden részletében alkalmazni, a törvény szerint a mi gyermekeink (úgy a fogadottak, mint a vér szerintiek) is méltatlanná válhatnak örökségük megkapására, s ki is tagadhatjuk őket.

4. a. Az Ef 1,13k; 4,30 szerint Isten eljegyzett minket pecsétjével, a Szentlélekkel, örökségünk zálogával. A pecsét jelenthet megerősítést, érvényesítést, ismertetőjelet, de nem feltétlenül örök érvényű: össze lehet törni - a Lelket megszomoríthatjuk, sőt ki is olthatjuk (Ef 4,30; 1Thessz 5,19). Isten persze nemcsak az előleget (zálogot), hanem a teljes jutalmat (az örök üdvösséget) is meg akarja adni nekünk, de ez függ a hitünk állhatatosságától. Ahogy Hümenaiosz és Alexandrosz hajótörést szenvedett a hitben, és a Sátán kezébe került (tehát nem volt többé Istené és az ő Lelkéé), úgy ez másokkal is megeshet (1Tim 1,19k).

4. b. A Zsid 10,10.14-ben a következőket olvassuk: "az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra... Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." Ezek szerint a megtéréskor valami visszafordíthatatlan dolog is történik a hívővel: Isten elkülöníti magának. Annál rosszabb helyzetbe kerül, ha visszaesik, mint a példázatbeli ember, akibe egy helyett hét tisztátalan lélek költözött (Mt 12,43-45) A Zsidókhoz írt levél szerzője több helyen is figyelmezteti olvasóit erre a lehetőségre (pl. a 10. és 12. fejezetben, lásd a fenti II.3-5. pontokat).

4. c. Az 1Pt 1,3-5 így szól: "Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben." Az újjászületés után reménykedhetünk az örökségben, amely a hívők ÖSSZESSÉGÉT tekintve elmúlhatatlan, de az egyes ember elveszítheti. Isten megőrzi őt, de nem erőszakkal: ő maga "kimászhat" Isten kezéből, és eldobhatja az örökséget.

5. Egyesek azt vetik ellene az üdvösség elveszíthetőségének, hogy ily módon az embernek hol van üdvössége, hol nincs. Valóban ez következik abból, ha a hitet dinamikus dologként fogjuk föl (s a fenti igék egyértelműen ezt támasztják alá), nem pedig statikus valamiként, melyet ha az ember egyszer megszerez, akkor örökre az övé marad. Azonban valószínűnek tartom, hogy aki nem mentes tartósan a szándékos bűntől, annak nincs üdvössége: talán csak felébredt, de még újjá nem született ember, vagy éppen visszaesett hívő, aki bűneivel küszködve, de az igazi hitre, a teljes odaszánásra még el nem jutva próbál visszakapaszkodni az Úrhoz. Mindenesetre ne keverjük össze ezt a tant (melyet a tapasztalat is megerősít, hiszen tudjuk, hogy egyes újjászületett keresztények elfordulnak Istentől, és akár végleg úgy is maradhatnak) a cselekedetek általi üdvösség tévtanával (ld. az I.3.b. pontot). Merhetünk folyamatosan bízni Jézus Krisztusban (a legtöbb hívő bizonyára ezt is teszi), nem csupán egykori mellette való döntésünkben, hitünkben.

6. Az is félreértés, hogy akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, azok csupán félelemből engedelmeskednek Istennek, vagy meg akarnak dolgozni az üdvösségükért. Mi sem áll távolabb az igazságtól! Tudom, hogy az üdvösségem Isten ajándéka, nem a cselekedeteim következménye, és hálás szeretetből igyekszem engedelmeskedni Atyámnak, aki ennyire szeret. Nem azért teszem ezt, hogy kiérdemeljem (vagy hogy ne veszítsem el) az üdvösségemet; úgy tapasztalom, hogy az újjászületett (és ebben az állapotban megmaradt) ember számára teljesen természetes, hogy nem szegi meg szándékosan/tudatosan Ura parancsait. Azonban Isten jól ismeri a fajtánkat, ezért bőven ellátott minket súlyos figyelmeztetésekkel arra az esetre, ha nem menne a szívből, szeretetből jövő engedelmesség - nem azért, hogy a kilátásba helyezett "büntetésekkel" rávegyen minket a kényszerű engedelmességre, hanem hogy szeretetből felhívja figyelmünket engedetlenségünk elkerülhetetlen következményeire. S ahogy látom, igen gyakran nem megy ez az engedelmesség, és ha megy is valahogy, milyen ritka manapság az igazi odaadás, az ISTENÉRT hozott komoly áldozat! Ennek részben az az oka, hogy Isten figyelmeztetéseit eleresztettük a fülünk mellett. Elhitettük magunkkal, hogy ma már nem bánhat olyan keményen az emberekkel (különösen velünk, hívőkkel), mint az Ószövetségben (akár a saját népével is) vagy az újszövetségi kor elején. Valójában épp fordított a helyzet - amint az kiderül Jézusnak a hegyi beszéd elején mondott szavaiból (ő nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy beteljesítse és megerősítse, sőt még szigorúbban fejtette ki az erkölcsi törvény egy részét, ld. Mt 5,17-48), valamint többek között a Lk 12,47k-ből: "Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap... Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon". Ezért halt meg a féligazságot (félhazugságot?) mondó Anániás és Szafira (ApCsel 5), és ezért volt annyi beteg és halott az úrvacsorát méltatlanul vevő korinthusi gyülekezetben (1Kor 11).

IV. Néhány következtetés

1. Ha az üdvösség elveszíthető, fölmerül a kérdés: Hogyan veszíthető el? Az Istennel szoros kapcsolatban levő hívők nyilván nem szoktak hirtelen úgy dönteni, hogy hátat fordítanak az Úrnak, elhajítva üdvösségüket. Inkább az a jellemző, hogy az ember fokozatosan távolodik el Istentől, előbb "kisebb" bűnöket engedve meg magának, majd egyre súlyosabbakat. Sajnos, amíg az ember nem tapasztalja meg személyesen - például egy tragikus vagy válságos helyzet kapcsán -, hogy van nála nagyobb erő, amely le tudja húzni a mélybe, addig a gyakorlatban nem hiszi el ezt, legalábbis nem veszi komolyan. Pedig elvben tud a nálunk jóval erősebb Sátán létezéséről. Csakis egy még erősebb Személybe, az Úrba vetett szilárd bizalom, a Vele való szoros kapcsolat és hűséges járás őrizhet meg minket a lecsúszástól. Ezért int oly gyakran és komolyan Jézus és az Ige elővigyázatosságra, éberségre, józanságra (pl. Mk 13,33kk; 1Pt 5,8).

2. A mai kereszténység zömének helyzetét így látom: Kényelmesen eléldegélünk egy langyos eufóriában (abban a hiszemben, hogy a jövőbeli bűneink is meg vannak bocsátva, tehát bármit tehetünk: ha éppen kedvünk szottyan, fáradozhatunk valamiféle túlvilági jutalomért, de egyébként nyugodtan megelégedhetünk a földi dolgokkal, esetleg bevonva mindezt egy kis keresztény mázzal), azt gondolva, hogy ez a normális keresztény élet; lényegében figyelmen kívül hagyva egyrészt a körülöttünk kárhozat felé rohanó lelkeket, másrészt a hatalmas fizikai és lelki nyomort; megfeledkezve arról, hogy nem Isten van értünk ("szükségünk van egy Megváltóra, aki kihúz a pácból"), hanem mi vagyunk Istenért, a Teremtőnkért és Megtartónkért, akinek egész valónkkal, életünk minden részletével és percével tartozunk, s akinek felfoghatatlan szeretete szorongat minket, és arra késztet, hogy teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből viszontszeressük és szolgáljuk őt. Persze ő nem leli kedvét abban, ha mindezt csak félelemből tesszük, de ne akarjuk elhagyni az Ó- és az Újszövetségből az istenfélelemre vonatkozó és az azt serkenteni hivatott súlyos figyelmeztetéseket sem. Ellenkező esetben a valóság elől menekülünk, amellyel ő szembesíteni akar minket - mert tényleg szeret bennünket.

3. A kemény valóság az, hogy Isten a hamisságot követőknek "haraggal és bosszúállással fizet majd; gyötrelem és szorongás lesz a része minden ember lelkének, aki a rosszat cselekszi" (Róm 2,8); s eljön "a harag napja, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél; mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni" (5-6. v.). A valóság az, hogy aki nem jár engedelmesen Istennel, az nagy bajban van már most: elszakadt életének forrásától, és olyan útra lépett, amelynek vége az (örök) halál. Hiába áltatja magát azzal, hogy "ismeri az Istent" (hiszen még nyíltan nem tagadta meg), miközben "cselekedeteivel tagadja" (Tit 1,16). A valóság az, hogy "a hit... halott cselekedetek nélkül" (Jak 2,26), s az engedelmesség nélküli hit fából vaskarika - a kettő elválaszthatatlanul összetartozik, amint a Jn 3,36 is mutatja: "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem ENGEDELMESKEDIK a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta". Nem azért kell engedelmeskednünk, hogy ne haljunk meg, de ÉLNI (spirituális értelemben) csak engedelmeskedve lehet. Ld. 1Jn 3,6: "Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látta őt, és nem is ismeri őt." Az Istenen kívüli élet nem nevezhető (lelki) életnek. Egy biatorbágyi testvértől hallottam (aki a Cselényi László vezette Magyar Belmisszióval áll kapcsolatban): "A kereszténységnek nem az a lényege, hogy Isten megbocsátotta a bűneinket, hanem az, hogy övé az uralom az életünkben." Kezdem sejteni, miért Biatorbágy az egyetlen olyan hely Magyarországon (amint hallom), ahol ma "ébredés" van...

4. Ugye ismerős a történet: Két álarcos férfi jelenik meg az istentiszteleten, s a jelenlevőkre gépfegyvert szegezve kijelentik: "Csak az maradjon bent, aki Krisztushoz tartozónak vallja magát, és kész meghalni érte!" Miután a döntő többség sietve távozik, a férfiak leveszik a maszkot, és azt mondják: "Hála Istennek, megszabadultunk az összes képmutatótól. Lelkész úr, kezdhetjük az istentiszteletet!"

5. Mindezek tudatában ne vegyük félvállról a bűnt se magunkban, se a testvéreinkben, hanem "félelemmel és rettegéssel munkáljuk üdvösségünket, mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően" (Fil 2,12k). Ez nem azt jelenti, hogy féljünk az üdvösségünk elveszítésétől. A Szentlélek meggyőzi a hívőt arról, hogy üdvössége van (Róm 8,16; 1Jn 5,11-13). Én is meg vagyok erről győződve, s nem félek az elveszítésétől, mivel bízom Isten megtartó erejében. Ha mégis elbuknék, elveszíteném az üdvösségem, de Istennél készen van az irgalom és a bűnbocsánat: visszatérhetnék őhozzá. Inkább arról van szó, hogy valódi hittel, (isten)félelemmel munkálkodjunk az üdvösségünk megszerzésén/megtartásán, bízva az Ő megtartó kegyelmében. Félni csak annak kell, aki szándékosan vétkezik szavaival vagy tetteivel: az 1Jn 3,9 és más igék szerint az ilyen embernek nincs üdvössége - azonban ő is bármikor megtérhet és üdvözülhet. A wesleyánus szentségmozgalom (pl. a Metodista Egyház és az Üdvhadsereg, ld. A teljes megszentelődés értelmezése a szentségmozgalom hazai ágaiban) az elbukás tanának is híve - akárcsak D.L. Moody (a híres evangélista), James Dobson (a Názáreti Egyház tagja, a Fókuszban a Család vezetője, akinek számos könyve jelent meg magyarul, zömmel a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány [KIA] gondozásában), valamint Grant R. Osborne (aki le is írja ezt "A hermeneutika spirálja" c. könyvében, melyet szintén a KIA adott ki). Ld. még a teljes megszentelődésről és a szándékos bűnről írtakat is.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2011.09.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)