Isten döbbenetes kegyelme és szentsége

Gondolatok zömmel Philip Yancey (a Christianity Today c. keresztény folyóirat egyik főszerkesztője) "Meghökkentő kegyelem" c. műve alapján
(Harmat, 2009; What's So Amazing About Grace, Grand Rapids, Michigan, 1997)

1. A kegyelem Isten legnagyobb ajándéka a világnak, mely sóvárogva, kegyelemre éhezve várja azt. Mindnyájan Isten kegyelméből élünk és vagyunk, amik vagyunk ("mid van, amit nem kaptál?" 1Kor 4,7), s keresztényként ennek kellene legfőbb ismertetőjelünknek lennie (hogy szeretjük egymást [Jn 13,35], hogy megbocsátunk egymásnak [Mt 6,12.15]). Sajnos, ezzel szemben a világ sokszor inkább önigazultságukról, ítélkezésükről és gyakran politikai aktivitásukról ismeri a hívőket - akárcsak annak idején a Jézus korabeli farizeusokat -, és az egyházhoz fordulna utoljára vigaszért. Pedig az önszeretet gravitációhoz hasonló, lefelé húzó törvénye alól csak úgy szabadulhatunk ki, ha elfogadjuk, hogy a gyengeségeink, hibáink hozzátartoznak emberi sorsunkhoz. A kegyelem előfeltétele a tökéletlenség. A sebeink és bűneink azok a repedések, amelyeken keresztül a kegyelem behatolhat az életünkbe.

2. Az ószövetségi előírásokban Isten tisztátalannak nyilvánított sok, a szokványostól eltérő állatot, a tiszta állatok közül sem engedte áldozatul bemutatni a megcsonkított vagy tökéletlen egyedeket, sőt a testi fogyatkozással rendelkező papoknak sem engedte, hogy áldozatukkal hozzá közelítsenek (3Móz 21,17-20), és tisztátalannak mondta a menstruáló nőket, a magömléses férfiakat, a halottat érintőket stb. Egyszóval kizárt minden "csodabogarat". Jézus eljövetelével, majd Péter háztetőn való különös látomásával (ApCsel 10,9kk) fordult a kocka. Jézus nem vált tisztátalanná a "csodabogarak" érintésétől, hanem ő tisztította meg ezáltal őket. Miután Lelke révén bennünk él, mi ilyen tisztító hatást gyakorolhatunk másokra, ha kegyelmével megérintjük őket. A bűn miatt Isten szemében mindnyájan csodabogarak vagyunk - ő mégis lehajolt hozzánk, és megtisztított minket, úgyhogy immár bizalommal beléphetünk a szentek szentjébe (Zsid 10,19-23). Nekünk is hasonlóan kellene cselekednünk másokkal. Talán a kegyelem illatát árasztva hatékonyabban tudjuk megtisztítani társadalmunkat, mint ha egyfajta "rovarirtókként" a bűnökre vadászunk.

3. Szeretjük rangsorolni, elfogadható és elfogadhatatlan címkékkel ellátni a bűnöket, és elégedetten dőlünk hátra, ha elkerüljük az égbekiáltónak kikiáltott vétkeket. Ám minden korban mások az ún. "főbűnök" - a középkorban pl. ilyen volt a kamatszedés, melyet a keresztények meghagytak a zsidóknak, továbbá egykor ilyennek számított a falánkság, irigység, lelki restség vagy "melankólia", majd a viktoriánus korban a szexuális bűnök, később a válás és az alkoholfogyasztás, ma pedig az abortusz és a homoszexualitás. Roppant érdekes, hogy Jézus és az Újszövetség szerzői alig vagy semmit sem szóltak az abortuszról és a homoszexualitásról egy olyan kultúrában, ahol az utóbbi gyakorlat általános volt, a nem kívánt gyerekeket pedig születésük után az útfélen hagyták. Vannak homoszexuálisok, akik sokáig elkeseredett küzdelmet vívnak ezzel az oly nehezen (vagy egyáltalán nem) megváltoztatható, általában akaratlanul szerzett hajlammal, és rengeteg gyűlöletet, megvetést, elutasítást tapasztalnak éppen a keresztények részéről. Milyen nehéz megvalósítanunk a jézusi mintát: gyűlölni a bűnt, és szeretni a bűnöst! Pedig Isten előtt mindnyájan tisztátalanok vagyunk, s minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha (Ézs 64,5). Csakis az ő kegyelmének tulajdonítható a tisztaságunk, s e kegyelemhez nem a jó viselkedés, szentség vagy tökéletesség útján jutunk el, hanem őszinte bűnbánat által. A bűnök jézusi rangsorában valószínűleg a képmutatás kapná az egyik legelőkelőbb helyet!

4. A kegyelemmel látszólag vissza is lehet élni - ezzel próbálkozott az az életfogytiglanra ítélt rab is, aki szörnyűnek tartott ausztráliai szigetbörtönéből úgy szabadult ki, hogy megölte egyik fogolytársát. Tettét azzal magyarázta a bírónak, hogy ha öngyilkos lenne, a pokolba kerülne, így viszont a kivégzése előtt meggyónhat a papnak, Isten pedig majd megbocsát neki. Hasonlóan gondolkodott a feleségét egy másik nő kedvéért elhagyni készülő férfi, aki azon tűnődött, megbocsát-e neki Isten. C.S. Lewis írja: "Szent Ágoston szerint Isten oda ad valamit, ahol nyitott kezet talál. Akinek a keze tele van csomagokkal, az már nem képes több ajándékot elfogadni" ("A fájdalom", Harmat, 1992, 111. o.). A megbocsátás az elnézéstől eltérően csak úgy lehet teljes, ha el is fogadják, elismerve a hibát. Kérdés, hogy a fenti férfi később vágyni fog-e erre, és tud-e bűnbánatot tartani, miután a bűne megkeményítette.

5. A statisztikák szerint ma még a keresztény örökség következtében az Egyesült Államok a legtöbb kereszténynek otthont adó ország. De mi lesz, ha a társadalom teljesen száműzi a vallást és a hitet? Jó példa erre Oroszország, ahol a kommunisták megtették ezt. Néhány évtized múlva birodalmuk összeomlott, ma pedig a romokból táplálkozva egy kegyeleméhes nép kezd visszatalálni a nagymamák hitéhez és Istenéhez. Lehet, hogy Isten országa a jövőben inkább itt és Afrikában meg a távol-keleten lesz keresendő, mert mindig ott virágzik, ahol az alattvalók a Király kívánságát teljesítik. A kelet-európai hívők sokáig titokban jöttek össze, de a 70-es évek közepén a lengyel és cseh keresztények felismerték, hogy ezzel csak megfélemlíthetőségüket árulják el kommunista ellenfeleiknek, és elhatározták, hogy nyíltan vállalják hitüket - akár az ezzel gyakran együtt járó börtönt is. Nem kellett túl sokat várniuk a berlini fal leomlásáig. Kínában a kommunista hatalomátvétel után kiutasították az országból a külföldi misszionáriusokat és üldözni kezdték a kereszténységet és híveit. Sokan aggódtak, mi lesz a milliónál kevesebb hívővel, de ma már (a még mindig erős üldözés ellenére) legalább 35 milliónyian vannak, a világ második legnagyobb evangéliumi közösségét alkotva. Egyesek szerint Kínában következett be az egyháztörténet legnagyobb ébredése.

6. Az önszeretet lelki gravitációjának erejét - írja Yancey - "csak akkor kerülhetem ki, ha egyszerű, bűnös emberként tekintek önmagamra, aki semmiféle önfejlesztő és önmegvalósító módszerrel sem képes elérni, hogy kedves legyen Isten előtt. Csak ebben az állapotban kérhetek Istentől külső segítséget - kegyelmet -, s csak ekkor döbbenek rá, hogy a szent Isten mindig is, hiányosságaim ellenére is, szeretett. Megint csak a gravitáció ereje elől térek ki akkor, amikor embertársaimat is Isten által szeretett bűnös emberekként látom. A kegyelemmel teljes keresztény tehát egyszerűen 'kegyelemszínű' lencsén át látja a világot" (332. o.). C.S. Lewis így fogalmaz: "Könnyű belátni, annál nehezebb viszont hosszabb ideig el is hinni, hogy tükör vagyunk csupán, amely ha csillog, csillogását teljes mértékben a fölötte ragyogó naptól nyeri. Bizonyára van valamennyi saját fényünk, ha mégoly kevés is! Nehéz belátni, hogy pusztán teremtmények vagyunk... Kegyelem által a szükség maradéktalan és gyermeki módon felszabadult elfogadássá, a teljes függésben megtalált boldogsággá alakul át. Vidám koldusokká válunk" ("A szeretet négy arca", Harmat, 1995, 144. o.).

7. Az Anonim Alkoholisták összejövetelei sok szempontból az első újszövetségi gyülekezetre emlékeztetnek. Radikális őszinteség, függés és szeretet jellemzi őket. A legkülönfélébb hátterű emberek mindnyájan egyenrangúak, s akkor sem tekintik magukat "gyógyult" vagy "egykori" alkohol- vagy drogfüggőknek, ha már harminc éve leszoktak, mert tudják, hogy ha nem vennének tudomást a gyengeségükről, könnyebben buknának el ismét. Függnek egy "Felsőbb Hatalomtól" (legtöbben Istennek nevezik), és egymás segítségétől, támogatásától. Úgy érzik, összejöveteleiken még a csapból is kegyelem folyik. Bárcsak ilyen helyek lennének a gyülekezeteink is!

8. Jézus nemigen foglalkozott politikával, annál többet az egyes emberrel. Nemcsak tanította, hanem csodálatosan elénk is élte, hogy a bűnt gyűlöljük, ne a bűnöst. De hogyan tehetjük meg ezt? C.S. Lewis megvallja, hogy ő is nehéznek találta: "Azonban évekkel később eszembe jutott valaki, akivel szemben így viseltettem egész életemben: nevezetesen saját magam. Bármennyire is nem tetszett saját gyávaságom, önhittségem vagy kapzsiságom, továbbra is csak szerettem magamat. S e téren a lehető legkisebb nehézség sem merült fel. Sőt az igazi oka annak, hogy miért gyűlöltem ezeket a dolgokat, az volt, hogy szerettem magát az embert. S éppen mert szerettem magam, azért találtam sajnálatosnak, hogy olyan ember vagyok, aki ilyeneket cselekszik" ("Keresztény vagyok", Harmat, 2006, 158-9. o.).

9. Személy szerint nagyon hasznosnak találtam Yancey könyvét; sokat kell még tanulnom ezt a fajta gondolkodás- és viselkedésmódot. Ugyanakkor azt hiszem, ez csak az érem egyik oldala. Úgy tűnik, Jézus megdöbbentő szeretettel és kegyelemmel fordult a bűnös emberekhez, bár követőinek igen szigorú feltételeket is szabott, melyeket sokkal inkább hajlamosak vagyunk kimagyarázni, mint teljesíteni - úgyhogy Spurgeon szavajárása szerint annyi igazság sem marad a tanításban, amiből levesre futná egy beteg szöcskének (bővebben lásd a tanítványságról és a szentségről írtakat). Pál pedig, aki elsősorban hívőknek írt, ha lehet, még magasabbra tette velük szemben a mércét. Úgy vélem, hasonlóan kellene eljárnunk: magunkkal bánni a legszigorúbban, keresztény testvéreinkkel kevésbé szigorúan, végül a nem hívőkkel a legengedékenyebben. Sajnos, gyakran megfordítjuk a sort. Pedig nagyon nem mindegy, mit látnak nálunk a kívülállók. Ahogy D.L. Moody mondta: "Száz emberből egy az, aki a Bibliát tanulmányozza, és kilencvenkilenc, aki azt az egy keresztényt". Lásd még a Mennyei Lovagregényről írottakat is.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2011.01-03.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).