Wesley János 9. prédikációja: A szolgaság és a fiúság lelke (Róm 8,15)
Forrás: John Wesley: Prédikációk I. (Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2001)
Bedőné Kriszt Éva fordítása. Engedéllyel felhasználva.
IX. prédikáció
A szolgaság és a fiúság lelke
(The Spirit of Bondage and of Adoption)
"Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atya!"
(Róma 8,15)
1. Szent Pál itt azokhoz szól, akik hit által Isten gyermekei [Gal 3,26]. Ti, mondja, akik valóban az ő gyermekei vagytok, akik az ő Lelkéből ittatok [vö. 1Kor 10,4], "nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek", hanem "mivel fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a szívetekbe" [Gal 4,6]. "A fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya'"!
2. A szolgaság és félelem lelke módfelett különbözik a fiúság eme szeretetteljes Lelkétől. Akiket csak a szolgai félelem hajt, azok aligha mondhatók "Isten fiainak", de néhányuk joggal mondható Isten szolgájának, és "nincsenek messze a mennyek országától" [Mk 12,34].
3. Félő azonban, hogy az emberiség, sőt az úgynevezett "keresztyén világ" nagy része még idáig sem jutott el, még ettől is nagyon messze van, "nincs Isten egyetlen gondolatukban sem" [vö. Zsolt 10,4; angolból]. Valahányan szeretik, valamelyest többen félik Istent, de a legtöbben Isten félelmével nem törődnek [Róm 3,18], Isten szeretetére nincs hely a szívükben.
4. Akik Isten irgalmából immár részeseivé lettetek a jobb Léleknek [Zsid 6,4], többnyire emlékeztek még arra az időre, amikor ti is olyanok voltatok, mint ők, amikor ugyanazon kárhoztató ítélet alá estetek. De először nem is tudtátok, pedig mindennap bűneitek fertőjében hemperegtetek [Sirák fia 23,12], már vérbe fagyva [2Sám 20,12], mígnem idővel "megkaptátok a félelem lelkét" [ld. 2Tim 1,7] (kaptátok, mert ez is Isten ajándéka) [ld. Zsolt 111,10], azután pedig megszűnt a félelem, és szíveteket betöltötte a szeretet Lelke.
5. Aki az első állapotban van, félelem és szeretet nélkül, azt a Szentírás "érzéki embernek" [1Kor 2,14; Károli] nevezi. Aki a szolgaság és félelem lelke alatt van, arról néha azt mondja, hogy "a törvény alatt van" (bár ez a kifejezés gyakrabban használatos azokra, akik a zsidó törvény szerint éltek, vagy akik azt gondolják, hogy kötelesek megtartani a zsidó törvények minden rítusát és szertartását). Aki pedig felváltotta a félelem lelkét a szeretet Lelkére, arról joggal mondható, hogy "kegyelem alatt él" [Róm 6,14-15].
Mivel igen fontos tudnunk, hogy milyen lélek van bennünk, igyekszem világosan megmutatni először az "érzéki ember" állapotát, másodszor azét, aki a "törvény alatt", harmadszor pedig azét, aki "kegyelem alatt"él.
I. 1. Először tehát az érzéki ember állapota. Ezt a Szentírás az alvás állapotával ábrázolja. Isten szava így szól az érzéki emberhez: "Ébredj fel, aki alszol" [Ef 5,14]. Mert a lelke mély álomba merült; lelki érzékei szunnyadnak, nem alkalmasak a lelki jó és a rossz megkülönböztetésére [Zsid 5,14]. Értelmének szemei [Ef 1,18; Károli] becsukódtak, összezáródtak és nem látnak. Felhő és sötétség borul rájuk szakadatlan, mert ez az ember a halál árnyékának völgyében [Zsolt 23,4] fekszik. Mivel tehát nem tud megnyílni a lelki tudás előtt, hiszen a lelkéhez vezető összes út le van zárva, gyalázatos ostobaságában vajmi keveset tud mindarról, amivel a leginkább tisztában kellene lennie. Egyáltalán nem ismeri Istent, semmit sem tud róla úgy, ahogyan tudnia kellene. Szemében éppúgy idegen Isten törvénye, mint annak igazi, belső, lelki jelentése. Fogalma sincs amaz evangéliumi szent életről, amely nélkül senki sem láthatja meg az Urat [Zsid 12,14]; sem ama boldogságról, amelyet csak azok találnak meg, akiknek "élete el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben" [Kol 3,3].
2. Éppen ezért, mivel mélyen alszik, bizonyos értelemben nyugalma van. Mivel vak, biztonságban érzi magát: "Azt mondja magában: Ugyan..., engem nem ér baj" [Zsolt 10,6]. A sötétség, amely minden oldalról beborítja, egyfajta békességben őrzi őt, már amennyire a békesség megfér az ördög cselekedeteivel és a földi, ördögi gondolkozással [vö. Jak 3,15]. Nem látja, hogy a sír szélén áll, ezért nem is fél tőle. Ismeretlen veszélytől aligha félhet. Tudatlanságában nem fél. Istentől miért nem fél? Mert tudomást sem vesz róla. Ha nem mondja is a szívében: "Nincs Isten" [Zsolt 14,1; Zsolt 53,2], vagy hogy Isten "ott trónol a föld pereme fölött" [Ézs 40,22], és "nem alázza meg magát, hogy széttekintsen" idelenn [vö. Zsolt 113,6; Károli]; mindenfajta epikureus szándéknak és igyekezetnek megfelelően azzal nyugtatja magát, hogy: "irgalmas az Isten" [116,5] - és az irgalomról alkotott eme dőre gondolatával egyszerre összekuszálja és megsemmisíti Isten szentségét, sarkalatos bűngyűlöletét, igazságosságát, bölcsességét és hűségét. Nem retteg az Isten áldott törvényének nem engedelmeskedők ellen meghirdetett bosszútól, mivel nem is érti azt. Úgy képzeli, hogy a legfőbb dolog így meg így cselekedni, kívülről feddhetetlennek lenni; és nem látja, hogy ennek a szív minden indulatára, vágyára, gondolatára, indítékára állnia kell. Vagy pedig azt gondolja, hogy megszűnt eddigi kötelezettsége, hogy Krisztus azért jött, hogy "érvénytelenné tegye a törvényt és a próféták tanítását" [Mt 5,17], népét bűneikkel együtt, nem pedig bűneikből szabadítsa meg [1,21], és szentség nélkül vigye őket a mennybe, jóllehet Krisztus maga mondta: "egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik" [5,18]; és "nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: 'Uram, Uram!', hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" [7,21].
3. Biztonságban érzi magát, mert nincs önismerete. Ezért mondja, hogy idő jártával megtér; valójában nem tudja, pontosan mikor, de valamikor még halála előtt - természetesnek tekintve, hogy ez neki igenis hatalmában áll. Mert mi akadályozhatná meg ennek megtételében, ha akarja? Ha egyszer eltökéli magát, egész biztosan megtartja szavát!
4. Ez a tudatlanság azonban kiváltképpen az úgynevezett tanult embereknél szökik szembe. Ha valamelyikük érzéki ember, hetet-havat összehord értelmi képességeiről, akaratbéli szabadságáról és ennek a szabadságnak az abszolút szükségességéről ahhoz, hogy az ember erkölcsi lény lehessen. Olvas, érvel, és minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy minden ember úgy tehet, ahogy akar; a szívét tetszése szerint késztetheti akár jóra, akár rosszra. Így e világ istene a vakság kettős fátylát borítja a szívére, nehogy valami módon mégis meglássa "a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát" [2Kor 4,44].
5. Az ön- és az istenismeretnek ugyanebben a hiányában az érzéki ember olykor örömét leli, mint amidőn gratulál önmagának saját bölcsességéhez és jóságához. Amit a világ nevez örömnek, abban van része gyakran. Sok mindenben megtalálhatja kedvtelését: akár a test kívánságának, akár a szemek kívánságának kielégítésében, vagy az élettel való kérkedésben [1Jn 2,16], különösen, ha nagy vagyonnak, jómódnak örvend - akkor öltözhet "bíborba és patyolatba", és "rendezhet nap mint nap fényes lakomát" [Lk 16,19]. És ha ilyen bőkezű önmagával szemben, az emberek kétségtelenül jókat fognak mondani róla [6,26]. Boldog embernek mondják, mert valóban benne teljesedik ki a világi boldogság: az öltözködés, vendégeskedés, csevegés, evés, ivás, játszadozás.
6. Nincs mit meglepődnünk azon, ha valaki ilyen körülmények között, a hízelgés és a bűn mákonyától elkábítva, egyéb álmodozásai mellett azt képzeli, hogy nagy szabadságban jár. Milyen könnyen meggyőzheti magát arról, hogy szabad, mert ment minden "közönséges tévhittől" és "tudós elfogultságtól", ítéleteiben nem vét, és távol tartja magát a végletektől. "Szabad vagyok", mondhatja, "ment a gyengék és szűk látókörűek rajongásától, a bolondok, gyávák és képmutatók betegségétől: a babonától, valamint a szabadon és nagylelkűen gondolkodni nem tudók örökös bigottságától". Egészen biztosan nem hagyja, hogy szabadságát megzavarja a "felülről való bölcsesség" [Jak 3,17], a szentség, a szív vallása és a Krisztusban is megvolt indulat [Fil 2,5].
7. Ez az ember mindez idő alatt a bűnt szolgálja. Többé-kevésbé minden nap vétkezik. De nem bánkódik miatta. "Nincs", úgymond, "rabságban", nem érez kárhoztató ítéletet. Bár a keresztyén kinyilatkoztatás isteni voltába vetett hitét kellene megvallania, beéri annyival: "Gyarló az ember. Mindnyájan erőtlenek vagyunk. Minden embernek megvannak a gyengeségei." Talán még a Szentírást is idézi: "Hát nem azt mondja Salamon: 'Naponta hétszer is bűnbe esik az igaz'? [vö Péld 24,16] És kétségkívül mind képmutatók vagy fanatikusok, akik úgy tesznek, mintha jobbak volnának felebarátaiknál." Ha egyszer komoly gondolata támad, azonmód elfojtja azzal, hogy "Miért kellene félnem, hiszen Isten irgalmas, és Krisztus a bűnösökért halt meg"? [Róm 5,8] Így aztán készséges szolgája marad a bűnnek, a romlandóság szolgaságából nem akar szabadulni [8,21], kívül-belül szentségtelen, és ezzel megelégszik; nemhogy nem győzi le a bűnt, de nem is igyekszik legyőzni, kivált az őt oly könnyen megkörnyékező bűnt nem [Zsid 12,1].
8. Ilyen az állapota minden "érzéki embernek", legyen bár megátalkodott és botrányosan nagy törvényszegő vagy megbecsültebb, "jóravalóbb" bűnös, aki a kegyesség látszatát ugyan őrzi, de az erejét nélkülözi [vö 2Tim 3,5]. Ám hogyan "győződhetne meg az ilyen a bűnről"? [Jn 8,46; eredeti Károli, Tótfalusi Aranyas Bibliája] Hogy juthat megtérésre? Hogy kerülhet a "törvény alá"? Hogy kaphatja meg a szolgaság igáját, hogy féljen? Ezt vizsgáljuk meg a következőkben.
II. 1. Valamely félelmes, gondviselő tette vagy a Szentlélek bizonyító erejével hirdetett Igéje [1Kor 2,4] révén Isten megérinti a sötétségben és a halál árnyékában alvó ember szívét [Zsolt 107,10; Lk 1,79]. Az rémülten felriad álmából, és tudatára ébred az őt fenyegető veszélynek. Talán egyetlen pillanat alatt, talán fokozatosan, de megnyílnak értelmének szemei [Ef 1,18; Károli], és most először (mivel a fátyol már részben elvétetett) felismeri valóságos állapotát. Szörnyűséges fény árasztja el a lelkét; olyan fény, amely mintha az alvilágból, a legmélyebb mélységből, a kénkővel égő tűz tavából tükröződnék [Jel 19,20]. Végre meglátja, hogy a szerető, irgalmas Isten "emésztő tűz" is [5Móz 4,24; Zsid 12,29], hogy igazságos Isten és rettenetes, megfizet minden embernek cselekedetei szerint [Zsolt 62,13; Péld 24,12; Róm 2,6], és ítéletet mond az istentelenek felett minden hiábavaló szóért [Mt 12,36], sőt a szív minden gondolatáért. Immár tisztán látja, hogy a nagy és szent Isten "szeme tiszta, nem nézheti a rosszat" [Hab 1,13], hogy bosszút áll minden ellene lázadón, és személy szerint megfizet a gonosznak [5Móz 7,10], és hogy "félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni" [Zsid 10,31].
2. Isten törvényének belső, lelki jelentése most kezd derengeni előtte. Felfogja, hogy "a parancsolat végtelen" [Zsolt 119,96], és "fénye elől nincs elrejtve semmi" [19,7]. Belátja, hogy a törvény nem pusztán a külső bűnre vagy engedelmességre, hanem arra is vonatkozik, ami a lélek rejtett zugaiban történik, ahová senki más, csak Isten szeme tud behatolni. Ha most azt hallja: "Ne ölj" [2Móz 20,13], Isten ezt mennydörgi: "aki gyűlöli az ő testvérét, embergyilkos az" [1Jn 3,15]; "aki pedig azt mondja atyjafiának: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére" [Mt 5,22]. Ha a törvény azt mondja: "Ne paráználkodj!" [2Móz 20,14] - az Úr hangja így szól a fülében: "Aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében" [5,28]. És így minden pontnál érzi, hogy Isten igéje "élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig" [Zsid 4,12]. Annál is inkább, mert ő maga immár tudván tudja, hogy nem törődött e nagy üdvösséggel [2,3], hogy "Isten Fiát - aki már megszabadította volna bűneiből - lábbal tapodta", és "a szövetség vérét közönségesnek", szentségtelennek és meg nem szentelőnek tartotta [10,29].
3. Mivel pedig tudja, hogy "mindenki mezítelen és fedetlen Isten szeme előtt, s neki kell majd számot adnunk" [4,13], magamagát is meztelennek látja, megfosztva a maga varrta fügefalevelektől, az ügyefogyottan színlelt vallásosságától és erényességétől és az Isten ellen elkövetett vétkei miatti nyomorúságos mentegetőzéseitől. Magát immár mint ősi tetrakheliszmenont, nyaktól lefelé kettéhasított áldozatot látja, melynek egész bensője feltárul. A szíve meztelen, és látja, hogy csupa bűn, "csalárdabb mindennél, és javíthatatlan" [Jer 17,9]; mindenestől romlott és utálatos, úgyannyira, hogy nyelv ki nem fejezheti; nem lakik benne semmi jó [Róm 7,18], hanem csak hamisság és istentelenség, mivel szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz [1Móz 6,5].
4. Nemcsak belátja, hanem érzi is, lelke általa leírhatatlan érzésével, hogy még ha élete feddhetetlen volna is (pedig még nem az, nem is lehet az, hiszen "rossz fa nem hozhat jó gyümölcsöt" [vö. Mt 7,18]), szívének bűneiért megérdemli, hogy az olthatatlan tűzbe vettessék [Mk 9,43]. Érzi, hogy "a bűn", mindenekelőtt tulajdon bűnének "zsoldja", méltó jutalma nem más, mint "a halál" [Róm 6,23], mégpedig a második halál [Jel 21,8] a halhatatlan halál, test és lélek pusztulása a pokolban [vö. Mt 10,28].
5. Ezzel ér véget kéjes álma, szemfényvesztő nyugalma, hamis békessége, hiú biztonsága. Öröme elszáll, mint a felhő, egykori kedvteléseiben immár nem leli gyönyörét, unja őket. Zamatukat vesztik, édességüktől megundorodik, émelyeg, ki nem állhatja őket. A boldogság árnyai tovatűnnek és feledésbe merülnek. Mindenétől megfosztva, csak bolyong ide-oda, nyugalmat keres, de sehol nem talál [Mt 12,43].
6. Most, hogy a mákony kábító füstje eloszlott, érzi a megsebzett lélek kínját. Rájön, hogy a lelkében szabadjára engedett bűn (akár gőg, harag vagy gonosz kívánság, akár önfejűség, rosszindulat, irigység, bosszúvágy vagy bármi más) tökéletes nyomorúságot jelent. Szívében bánkódik az elveszített áldások és a reá szállt átok miatt; furdalja a lelkiismeret, hogy így pusztította önmagát és semmibe vette a neki tett ígéretet; fél, mert elevenen érzi Isten haragját és haragjának következményeit; fél a büntetéstől, melyre olyannyira rászolgált, s melyet a feje fölött lát lebegni; fél a haláltól, mely számára a pokol kapuja, az örök halál bejárata; fél az ördögtől, Isten haragjának és igazságos bosszújának végrehajtójától, és fél az emberektől, akik ha képesek lennének megölni a testét, [ezáltal - a szerk.] a pokolba taszítanák testét is, lelkét is [vö. Mt 10,28]. Ez a félelem néha odáig fajulhat, hogy a nyomorult bűnös lélek retteg mindentől: a semmitől, a kísértetektől, de még a szél rázta falevél zizzenésétől is [3Móz 26,36]. Az ember néha már-már bele is őrülhet ebbe félelembe, megrészegszik tőle, pedig bort nem ivott [ld. Ézs 29,9; 51,20], emlékezetének, értelmének és természetes képességeinek működése megszakad. Néha már-már a végső kétségbeesésbe sodródik tőle az ember, úgyannyira, hogy aki a halál nevének még hallatára is remegett, most kész belevetni magát bármelyik percben, "inkább választja a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat" [Jób 7,15]. Mint régente az a másik, az ilyen ember okkal kiáltozhat szíve gyötrelmében [Zsolt 38,9]. Joggal kiálthat: "Az ember lelke elviseli a szenvedést, de a megtört lelket ki viseli el?" [Péld 18,14; Károli]
7. Most már valóban meg akar szabadulni a bűntől, és elkezd harcolni ellene. S habár minden erejével küzd, nem győzhet: a bűn erősebb nála. Futva menekülne, de erős a börtöne, nem juthat ki belőle. Megfogadja, hogy nem vétkezik, mégis vétkezik. Látja a csapdát, meg is retten tőle, mégis rohanvást lép belé. Ennyit ér sokat fitogtatott értelme - csak növeli bűnét és nyomorúságát! Ilyen az akaratbéli szabadsága - csak a rosszra szabad; arra, hogy úgy "igya az álnokságot, mint a vizet" [Jób 15,16]; hogy egyre inkább eltávolodjék az élő Istentől, és egyre inkább "megcsúfolja a kegyelem Lelkét"! [Zsid 10,29]
8. Minél inkább igyekszik, akarja és töri magát, hogy szabad legyen, annál inkább érzi láncait, a bűn súlyos láncait, amelyekkel a Sátán bilincselte meg és "ejtette foglyul, hogy akaratát teljesítse" [2Tim 2,26]; s ő a Sátánt szolgálja, bárhogy zúgolódik is; s bár fellázad, nem győzhet. A bűn miatt még mindig szolgaságban és félelemben él. Többnyire valamilyen külső bűn miatt, amelyre természete, szokásai vagy a külső körülmények folytán kivált hajlamos, de [minden esetben - a szerk.] valamilyen belső bűn, gonosz indulat vagy szentségtelen érzelem miatt. Minél inkább háborog ellene, az annál inkább felülkerekedik rajta. Harapdálhat ugyan, de el nem szakíthatja láncát. Így gyötrődik vég nélkül: megbánja bűneit, vétkezik, újra megbánja bűneit és újra vétkezik, amíg végül szegény, bűnös, tehetetlen nyomorult már nem is tudja, hogy mitévő legyen, felsóhajtani is alig tud: "Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" [Róm 7,24; Károli]
9. A "törvény alatt élő" [6,14], a "félelem és szolgaság lelke" [8,15] alatt élő embernek ezt az egész harcát nagyszerűen leírja az apostol az előző fejezetben, egy felébredt ember nevében szólva. "Én pedig", mint mondja, "a törvény nélkül éltem valamikor" (7,9). Sok élet, bölcsesség, erő és erény van bennem, gondoltam én. "Amikor azonban jött a parancsolat, életre kelt a bűn, én pedig meghaltam" (7,9-10). Amikor a lelki értelmében vett parancsolat a szívembe jött Isten erejével, a velem született bűnt felkavarta, felszította, lángra lobbantotta, és minden erényem elhalt. "És kitűnt, hogy éppen az életre adott parancsolat lett halálommá. Mert a bűn, miután ösztönzést kapott a parancsolattól, megcsalt engem és megölt általa" (7,10-11). Lopva tört rám, minden reményemet romba döntötte, és világosan megmutatta, hogy élve is a halálban vagyok. "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó" (7,12): ezt már nem hibáztatom, hanem csak tulajdon szívem romlottságát. Elismerem, hogy "a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek" (7,14). Most már látom mind a törvény lelki természetét, mind pedig a magam testi, ördögi szívét, mely "ki van szolgáltatva a bűnnek", teljes szolgaságban van (mint a pénzen vásárolt rabszolgák, akikkel uruk kénye-kedve rendelkezett). "Mert amit cselekszem, nem szeretem: mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem" (7,15; eredeti Károli, Tótfalusi Aranyas Bibliája). Ilyen szolgaságban nyögök; ilyen az én kegyetlen gazdám zsarnoksága. "Arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat" (7,18-19). "Azt a törvényt," azt a belső kényszerítő erőt "találom tehát magamban, hogy miközben a jót akarom tenni, megvan bennem a rossz. Mert gyönyörködöm Isten törvényében (vagy egyetértek vele) a belső ember szerint" (21-22. v. [angolból - a szerk.]), vagyis az "értelmemmel" (miként az apostol a következő versben elmagyarázza; és ahogyan minden más görög író érti a ho eszo anthróposz, a belső ember kifejezést). "De tagjaimban egy másik törvényt", egy másik kényszerítő erőt "látok, amely harcol az értelmem" vagy belső emberem "törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével" vagy erejével (7,23). Mintha diadalkocsijához kötve legyőzőm vonszolna bele engem abba, amit a lelkem gyűlöl. "Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" (7,24; Károli.) Ki szabadít meg ebből a tehetetlen, haldokló életből, a bűnnek és nyomorúságnak ebből a szolgaságából? Addig azonban a "magam" (vagy inkább az általam most megszemélyesített "énnek", autosz egó, amaz embernek) "értelmével" vagy belső emberével "az Isten törvényének szolgálok"; értelmem, lelkiismeretem Isten oldalán áll, "testemmel azonban a bűn törvényének" szolgálok (7,25); magával ragad egy olyan erő, amelynek nem tudok ellenállni.
10. Milyen élethű kép ez "a törvény alatt élő" emberről! Arról, aki érzi a terhet, amelyet lerázni képtelen, aki szomjazik a szabadság, erő és szeretet után, de félelemben és szolgaságban él, mindaddig, amíg Isten nem felel a nyomorult kiáltozására: "Ki szabadít meg" a bűn szolgaságából, a halálnak testéből? - Isten kegyelme, "amely Uradban, a Jézus Krisztusban néked adatott" [1Kor 1,4].
III. 1. Ekkor véget ér ez a nyomorúságos szolgaság, és az ember immár nem "a törvény alatt, hanem kegyelem alatt él". Ezt az állapotot vizsgáljuk meg a harmadik szakaszban: annak az állapotát, aki kegyelmet talált az Atya Isten előtt, vagy elnyerte jóindulatát; és akinek a szívében a Szentlélek kegyelme vagy ereje uralkodik; aki, az apostol szavaival élve, a "fiúság Lelkét kapta, aki által most azt kiáltja: Abbá, Atya!" [Róm 8,15]
2. "Nyomorúságában az Úrhoz kiáltott, és Isten megszabadítja őt bajából " [vö. Zsolt 107,6]. Szemei egészen másra nyílnak fel, mint azelőtt: a szerető, kegyelmes Istent látja. Miközben így szól: "Mutasd meg nekem dicsőségedet!" [2Móz 33,18], lelke legmélyén hangot hall: "Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok" [33,19]. És nem sok idő múlva "leszáll felhőben az Úr, és kimondja az Úr nevét" [34,5]. Ő pedig, bár nem "test és vér" szemével, meglátja az Urat: "az irgalmas és kegyelmes Istent, kinek türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy, aki megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket" [34,6-7].
3. Gyógyító mennyei világosság ragyogja be lelkét. Ő pedig "rátekint arra, akit átdöfött" [vö. Zak 12,10], és "Isten, aki ezt mondta: sötétségből világosság ragyogjon fel, világosságot gyújt a szívében". S ő meglátja Isten dicsőséges szeretetének fényét Jézus Krisztus arcán [vö. 2Kor 4,6]. Isteni bizonyosságot nyer az érzékei által megismerhetetlen, "nem látott dolgokról" [Zsid 11,1; Károli], sőt, "Isten mélységeiről is" [1Kor 2,10], különösen Isten szeretetéről, az iránta, Jézusban hívő iránt megnyilvánuló bűnbocsátó szeretetéről. A látványtól lenyűgözve teljes szívéből kiáltja: "Én Uram és én Istenem" [Jn 20,28], mert látja, hogy az Ura magára vette minden vétkét, bűneit "maga vitte fel testében a fára" [1Pt 2,24], és látja, hogy az Isten Báránya elveszi bűneit [Jn 1,29; Károli]. Milyen világos már előtte, hogy "Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne" [2Kor 5,19.21], és hogy ő maga is a szövetség vére által megbékélt Istennel!
4. Ezzel véget ér a bűn büntethetősége és hatalma. Immár mondhatja: "Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Azt az életet pedig, amit most testben élek," ebben a halandó testben, "az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem" [Gal 2,20]. Ezzel véget ér a lelkiismeret-furdalás, a szívbeli bánat és a megsebzett lélek kínja. "Gyászát Isten örömre fordítja" [vö. Jak 4,9]. Megsebezte, de most be is kötözi [Jób 5,18]. Ezzel véget ér a félelem szolgasága is, mert immár "erős a szíve, bízik az Úrban" [Zsolt 112,7]. Többé nem félhet Isten haragjától, mert tudja, hogy az elfordult róla; és már nem úgy tekint Istenre, mint haragos bíróra, hanem mint szerető Atyára. Nem félhet az ördögtől, hiszen tudja, hogy "semmi hatalma nincs rajta, ha felülről nem adatik neki" [Jn 19,11]. Nem fél a pokoltól, hiszen a mennyország örököse. Éppen ezért nem fél a haláltól sem, pedig emiatt oly sok éven át "rab volt" [Zsid 2,15]. Sőt, tudja, hogy "ha földi sátora összeomlik, van Istentől készített hajléka; nem kézzel csinált, hanem örökkévaló háza. Azért sóhajtozik ebben a testben, mivel vágyakozik felölteni rá mennyből való hajlékát" [2Kor 5,1-2]. Sóhajtozik, hogy levethesse ezt a földi hajlékot, hogy "a halandót elnyelje az élet", tudva, hogy "Isten, aki erre felkészítette, zálogul adta neki a Lelket" [5,4-5].
5. "És ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" [3,7] - szabadság nemcsak a büntethetőségtől és félelemtől, hanem a bűntől is, minden igák legnehezebbikétől, a legalantasabb szolgaságtól. Most már nem hiábavaló a fáradozása [1Kor 15,58]. A tőr összetörött, és ő megmenekült [Zsolt 124,7]. Már nemcsak küzd, hanem győz is, nemcsak harcol, hanem diadalmaskodik is. "Többé nem szolgál a bűnnek... Meghalt a bűnnek, de él az Istennek... Nem uralkodik tehát a bűn halandó testében, nem engedelmeskedik kívánságainak". Ő pedig "tagjait nem adja oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek, hanem... az igazság fegyvereiként Istennek adja". Mivel "tehát megszabadult a bűntől, az igazság szolgájává lett" (Róm 6,6.11-13.18).
6. Így, mivel "békessége van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által", és "dicsekszik az Isten dicsőségének reménységében" [5,1-2], mivel hatalma van minden bűn, minden gonosz kívánság, indulat, szó és cselekedet felett: élő bizonyságot tesz "Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságáról" [8,21], akik "ugyanebben a drága hitben részesültek" [2Pt 1,1], és mindannyian együtt tanúsítják: "a fiúság Lelkét kaptuk, aki által kiáltjuk: Abbá, Atya!" [Róm 8,15]
7. Ez a Lélek az, aki szüntelenül "munkálja bennük mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően" [Fil 2,13]. Ő az, aki szívükbe árasztja Isten szeretetét [Róm 5,5] és az egész emberiség iránti szeretetet is, ezáltal megtisztítja szívüket a világ szeretetétől, a test kívánságától, a szem kívánságától és az élettel való kérkedéstől [1Jn 2,16]. Általa szabadulnak meg a haragtól és büszkeségtől: minden gonosz kívánságtól és szenvedélytől [Kol 3,5]. Következésképpen megszabadulnak a gonosz szavaktól és cselekedetektől, a szentségtelen magatartástól; egyetlen emberrel sem tesznek rosszat, és mindig jó cselekedetekre törekszenek [Tit 2,14].
8. Összefoglalva tehát: az "érzéki ember" sem nem féli, sem nem szereti Istent; a törvény alatt élő féli, a kegyelem alatt élő pedig szereti őt. Az elsőnek nem is dereng Isten dolgainak világossága; teljes sötétségben jár. A második a pokol gyötrelmes világosságát, a harmadik azonban a menny örömteli világosságát látja. Aki a halálban alszik, annak hamis békessége van; aki felébredt, annak egyáltalán nincs békessége; aki azonban hisz, annak igaz békessége van - Isten békessége tölti be és uralja szívét [Kol 3,15]. A pogány, akár megkeresztelkedett, akár nem, csak képzeli magát szabadnak, miközben valójában szabados; a zsidó vagy a zsidó törvény szerint élő ember nehéz, súlyos szolgaságban él; a keresztyén azonban Isten fiai igaz, dicsőséges szabadságának örvend [Róm 8,21]. Az ördög fiai, a fel nem ébredtek akarattal, a felébredtek pedig akaratlanul vétkeznek, Isten gyermekei azonban "nem vétkeznek", hanem "vigyáznak magukra, és a gonosz meg sem érinti őket" [1Jn 5,18]. Végül: az érzéki ember nem győz és nem is harcol; a törvény alatt élő ember harcol a bűnnel, de nem tud győzni; a kegyelem alatt élő ember azonban harcol és győz, sőt "a diadalmasoknál is feljebb való az által, aki szereti őt" [Róm 8,37; eredeti Károli, Tótfalusi Aranyas Bibliája].
IV. 1. Az ember háromféle (érzéki, törvény alatti és evangéliumi) állapotának ebből az egyszerű bemutatásából is kitűnik, hogy nem elegendő az emberiséget őszintékre és őszintétlenekre osztani. Lehet az ember őszinte mind a három állapotban: nemcsak miután megkapta "a fiúság Lelkét", hanem amikor "a szolgaság lelkét" kapja, hogy féljen; sőt még akkor is, amikor sem ez a félelem, sem a szeretet nincs meg benne. Hiszen kétségkívül lehetnek őszinte pogányok is, mint ahogy vannak őszinte zsidók vagy keresztyének. Ez a körülmény tehát semmiképpen nem bizonyítja, hogy az ember az Istentől való elfogadottság állapotában van.
"Tegyétek magatokat próbára", nemcsak azért, hogy őszinték vagytok-e, hanem "hogy igazán hisztek-e" [2Kor 3,15]. Neked fontos, hogy gondosan megvizsgáld, hogy milyen vezérelv uralkodik lelkedben? Az Isten iránti szeretet? Az Istentől való félelem? Vagy pedig sem ez, sem az? Vagy inkább a világ szeretete? A gyönyör, a nyereség, a kényelem vagy a hírnév szeretete? Ha így van, még addig sem jutottál el, mint a zsidók. Akkor még mindig csak pogány vagy. Ott van-e a menny a szívedben? Megkaptad-e a fiúság Lelkét, aki mindig így kiált: "Abbá, Atya!"? Vagy "a pokol torkából" [Jón 2,3; angolból], a búsulás és a félelem örvényéből kiáltasz Istenhez? Vagy idegenkedsz mindettől, el sem tudod képzelni, mit akarok ezekkel mondani? Pogány, vedd le az álarcodat! Krisztust soha nem öltötted magadra! [Gal 3,27] Állj elő fedetlen arccal! Tekints az égre, és ismerd el az örökkön örökké élő előtt, hogy nem illet meg téged semmi rész sem Isten fiai, sem pedig a szolgái között!
Akárki vagy: vétkezel-e, vagy nem? Ha igen, szándékosan vagy akaratlanul? Akár így, akár úgy vétkezel, Isten megmondta, kitől vagy: "Aki a bűnt cselekszi, az ördögtől van" [1Jn 3,8]. Ha szándékosan teszed, hűséges szolgája vagy az ördögnek, és bizton meg fog jutalmazni fáradozásodért. Ha akaratlanul teszed, akkor is a szolgája vagy. Isten szabadítson meg téged a kezei közül!
Harcolsz-e naponta minden bűn ellen? És a diadalnál feljebb jutsz-e naponta? Akkor elismerem: Isten gyermeke vagy. Ó, állj meg szilárdan dicső szabadságodban! [Gal 5,1] Vagy harcolsz, de nem diadalmaskodsz? Igyekszel győzni, de nem sikerül? Akkor még nem vagy Krisztusban hívő, de folytasd, és megismered az Urat. Vagy nem harcolsz egyáltalán, hanem könnyű, rest, divatos életet élsz? Ó, hogy mered a Krisztus nevét viselni? Hogy miattad káromolják őt a pogányok között? [Róm 2,24] Ébredj fel, aki alszol! [Ef 5,14] Hívd segítségül Istenedet, mielőtt az örvénylő vizek elnyelnének! [Zsolt 69,15]
2. Talán az egyik oka annak, hogy sokan többnek gondolják magukat [Róm 12,3], mint amennyinek gondolniuk kell, az, hogy nem ismerik fel, milyen állapotban vannak, hogy ezek a lelkiállapotok gyakran összekeverednek és bizonyos mértékig egyesülnek egy és ugyanazon személyben. Így a tapasztalat azt mutatja, hogy a törvény alatti állapot vagy a félelem állapota gyakran keveredik az érzékivel, mert annyira mélyen kevés ember alszik a bűnben, hogy többé-kevésbé fel ne ébredne néha. Ahogy Isten Lelke "nem emberben reménykedik" [Mik 5,6], úgy időnként hallhatóvá teszi magát. Félelmet kelt bennük, hadd tudják meg a pogányok legalább egy időre: "ők csak emberek" [Zsolt 9,20]. Megérzik a bűn terhét, és őszintén menekülni akarnak az eljövendő harag elől [Mt 3,7; Lk 3,7]. De nem sokáig: ritkán engedik, hogy a bűntudatra ébredés nyilai átjárják lelküket [vö. Zsolt 38,2-3; 45,5-6], hanem gyorsan elfojtják magukban Isten kegyelmét, és visszatérnek, hogy újra a sárban hemperegjenek. [2Pt 2,22]
Ehhez hasonlóan az evangéliumi állapot vagy a szeretet állapota gyakran keveredik a törvény alattival. Mert akikben a félelem és a szolgaság lelke lakik, azok közül csak kevesen maradnak mindig remény nélkül. A bölcs és kegyelmes Isten ritkán szenvedheti ezt, hiszen "emlékszik rá, hogy porból lettünk" [Zsolt 103,14], és nem akarja, hogy teremtménye: "a lélek, az ember előtte elaléljon" [Ézs 57,16]. Ezért, amikor jónak látja, megvilágosítja a sötétségben lakozókat [Lk 1,79]. Elvonultatja előttük fenségének egy részét [2Móz 33,19], és megmutatja nekik, hogy ő "olyan Isten, ki az imádságot meghallgatja" [Péld 15,29]. Ők pedig meglátják az ígéretet, amely a Krisztus Jézusban való hit által van, bármily távolinak tetszik is; és ebből bátorságot merítenek, hogy "állhatatossággal fussák meg az előttük levő pályát" [Zsid 12,1].
3. Egy másik oka annak, hogy sokan becsapják magukat, az, hogy nem gondolják meg, milyen messzire eljuthat valaki érzéki vagy legjobb esetben törvény alatti állapotában. Lehet ugyanis együtt érző és jóindulatú, lehet megnyerő, udvarias, nagylelkű, barátságos, lehet benne valamennyi szelídség, türelem, önmegtartóztatás és sok más erkölcsi erény. Őszintén óhajthatja, hogy lerázzon minden gonoszt és az erény magasabb fokára jusson. Lehet, hogy sok rossztól tartózkodik, talán mindattól, ami égbekiáltón ellenkezik az igazságossággal, irgalommal vagy hűséggel. Tehet sok jót, enni adhat az éhezőnek, felruházhatja a mezítelent [Mt 25,35-36], támogathatja az özvegyet és árvát [Zsolt 146,9]. Járhat istentiszteletre, imádkozhat magában, elolvashat megannyi áhítatos könyvet, és mégis, mindezek ellenére érzéki ember marad, aki nem ismeri sem önmagát, sem Istent; idegen mind a félelem, mind a szeretet lelkétől, mert nem tért meg és nem is hisz az evangéliumban [Mk 1,15].
De ha, tegyük fel, mindez kiegészül is a mélységes bűntudattal, az Isten haragjától való félelemmel, az összes bűn levetésének és minden igazság betöltésének [Mt 3,15] buzgó óhajtásával, a reménységben való gyakori örvendezéssel és a szeretet lelket beragyogó érintéseivel, mindez akkor sem bizonyítja, hogy az illető kegyelem alatt él [Róm 6,14], hogy igaz, eleven, keresztyén hite van, hacsak a fiúság Lelke nem lakik a szívében, hacsak nem tud szüntelenül így kiáltani: "Abbá, Atya!"
4. Vigyázz tehát te, aki Krisztus nevét viseled, nehogy lemaradj mennyei elhívásod jutalmáról [Fil 3,14]. Vigyázz, ne pihenj sem az érzéki állapotban felette sok, jó keresztyénnek vélt emberrel együtt, sem pedig a törvény alatti állapotban, mert általában akik igaznak tartják magukat az emberek előtt [Lk 16,15], azok elégszenek meg azzal, hogy ebben éljenek és ebben haljanak meg. Nem, Isten valami különbről gondoskodott számodra [Zsid 11,40], ha kitartasz addig, amíg el nem éred azt. Nem arra hívott el, hogy félj és rettegj, mint az ördögök [Jak 2,19], hanem hogy örvendezz és szeress, mint Isten angyalai. "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből" [Mk 12,30]. "Mindenkor örülj, szüntelenül imádkozz, mindenért hálát adj" [1Thessz 5,16]. Cselekedd, hogy Isten akarata meglegyen a földön, amint megvan a mennyben [Mt 6,10]. Ítéld meg: "mi az Isten akarata: mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes" [Róm 12,2]. Szánd oda magad "élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek" [12,1]. "Amit elértél" [ld. Fil 3,16], "azt úgy tartsd meg" [1Thessz 5,21], hogy az "előtted lévőnek nekifeszülsz" [Fil 3,13], mígnem "a békesség Istene készségessé tesz téged minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja benned azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké! Ámen" [Zsid 13,21].
Szerk. Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2015.02