Gondolatok Wesley Jánostól - magyarul meg nem jelent (54-141.) prédikációiból
Forrás: 14 kötetes összes műveinek 6. és 7. kötete
("The WORKS of John Wesley", Beacon Hill Press of Kansas City, 1979; az alábbi kiadás változatlan utánnyomása:
Wesleyan Conference Office / Wesleyan Methodist Book Room, London, 1872.
A félkövér kiemelések tőlem származnak.) Ld. www.umcmission.org/Find-Resources/John-Wesley-Sermons/Numeric-Index/.
Lásd a figyelmeztetést itt!
1. Bevezetés: Üdvösség és szentség kegyelemből, hit által
a. Wesleynek a szentséggel kapcsolatos szavait olvasva sokan (különösen egyes protestáns csoportok tagjai) automatikusan arra asszociálnak, hogy Wesley a cselekedetek általi üdvösség szószólója. Mi sem áll távolabb az igazságtól! Ahogy az legelső prédikációjának ("Üdvösség hit által", alapigéje az Ef 2,8) már a bevezető szavaiból kitűnik, mindig is az egyedül kegyelemből, hit által megkapható üdvösséget hirdette. S bár a megszentelődésünkön nekünk is munkálkodnunk kell, az is teljes mértékben Isten kegyelmének köszönhető, amint azt pl. abban a prédikációjában is leszögezi, amely a Fil 2,12-13-ra épül ("félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően"): "Ez a kifejezés két értelmezésre is alkalmat ad, és mindkettő kétségkívül igaz. Először, az akarás magában foglalhatja a belső, a cselekvés pedig a külső hitélet egészét. S ha így értjük őket, abból következik, hogy Isten munkálja ki mind a belső, mind a külső szentséget. Másodszor, az akarás jelentheti az összes jó vágyat, a cselekvés pedig mindazt, ami ebből adódik. Ekkor a mondat azt jelenti, hogy Isten lehel belénk minden jó vágyat, és ő idézi elő minden jó vágy jó hatását."
b. "Semmi sem tudja olyan határozottan elrejteni a kevélységet az ember elől [Jób 33,17; vö. Károli], mint az erről való mély, tartós meggyőződés. Ha ugyanis teljesen tudatában vagyunk annak, hogy semmink sincs, amit nem kaptunk, akkor hogyan dicsekedhetnénk, mintha nem kaptuk volna? [Vö. 1Kor 4,7.] Ha tudjuk és érezzük, hogy felülről való úgy a jó legelső mozzanata, mint az erő, amely végigviszi azt; ha Isten az, aki nemcsak elültet minden jó vágyat, hanem végig is kíséri azt, különben szertefoszlana, akkor ebből nyilvánvaló, hogy 'aki dicsekszik', annak 'az Úrral' kell dicsekednie [1Kor 1,31]" (85. prédikáció, "Üdvösségünk munkálása", I.2., 4., Works, VI:508-9).
a. Wesley a szentség szükségességét hangsúlyozza a menyegzői ruha kapcsán, amely a királyi menyegzőn egyes méltatlan, kidobandó emberekről hiányozni fog (mivel ez a példázat Isten földi királyságáról szól, ld. Mt 22,1-14), de a Bárány menyegzőjén már mindenki viselni fogja (mert az már a mennyei királyság kezdetén lesz, ld. Jel 19,6-9). "Vajon ez a kifejezés - 'a szentek igaz cselekedetei' [Jel 19,8] - nem mutat-e rá, mi a példázatbeli 'menyegzői ruha' [Mt 22,11]? Ez 'a szent élet, amely nélkül senki sem látja meg az Urat' [Zsid 12,14]. Krisztus igazságára kétségkívül szüksége van minden léleknek, amely bemegy a dicsőségbe; de az egyéni szentségre is szüksége van minden emberi lénynek. Azonban igen fontos megállapítani, hogy a kettő eltérő szempontból szükséges. Az előző azért kell, hogy feljogosítson minket a mennyre; az utóbbi pedig azért, hogy képessé tegyen rá minket. Krisztus igazsága nélkül nem tarthatnánk igényt a dicsőségre; szentség nélkül pedig nem lennénk alkalmasak rá. Az előbbi révén Krisztus tagjaivá, Isten gyermekeivé és a mennyek országának örököseivé válunk. Az utóbbi révén 'alkalmassá' tétetünk 'arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk' [Kol 1,12]" (120. prédikáció, "A menyegzői ruha", 9-10. pont, Works, VII:313-4).
b. A mennybe jutáshoz nélkülözhetetlen szentséget a lelkek ellensége mindig is sok mindennel próbálta helyettesíteni: szent emberek, helyek és egyebek imádatával, a másként gondolkodók üldözésével, sőt a hittel - ami szintén nem pótolja, hanem lehetővé teszi és kiegészíti az igazi szentséget, amely nem más, mint a krisztusi élet és lelkület (uo., 11-19. pont, Works, VII:314-7).
3. A szeretet fontosabb az ismeretnél
"Talán lehetnek olyan jó szándékú emberek..., akik azt állítják, hogy bármilyen változás jön is létre az emberekben - akár a szívükben, akár az életükben -, ha nincsenek világos nézeteik ama legfőbb tanokról - az ember bukásáról, a hit általi megigazulásról, a Krisztus halála által elvégzett engesztelésről és az Ő nekik átadott igazságáról -, akkor a halála sem használhat nekik. Ezt semmiképp sem merem megerősíteni. Sőt, nem is hiszem. Meggyőződésem, hogy az irgalmas Isten inkább az emberek életére és lelkületére tekint, mint az elképzeléseikre. Meggyőződésem, hogy többre becsüli a szív jóságát, mint a fej tisztaságát; s ha az ember szíve (Isten kegyelme és Lelkének ereje által) Isten és az emberek alázatos, szelíd, türelmes szeretetével van tele, akkor Isten nem veti őt az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzbe [Mt 25,41] azért, mert az elképzelései nem világosak, vagy a fogalmai zavarosak. Elismerem, hogy 'szent élet... nélkül senki sem látja meg az Urat', de nem merem hozzátenni: 'és világos fogalmak nélkül'" (125. prédikáció, "Az Isten nélküli életről", 15. pont, Works, VII:353-4).
4. A szeretet fontosabb a hitnél
A szeretet nélkülözhetetlenségét hangsúlyozva kijelenti (vö. 1Kor 13): "Állandóan a hit általi üdvösségről beszéltek - és helyesen teszitek. Azt állítjátok (egytől egyig), hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekvésétől függetlenül [Róm 3,28]. Nem is tehettek mást anélkül, hogy le ne mondanátok a Bibliáról, és hűtlenné ne válnátok saját lelketekhez.... De egyúttal azt is vegyétek fontolóra, hogy bármilyen sok és bármennyire erős hitünk van is, az sosem fog megszabadítani minket a pokoltól, ha most meg nem szabadít minket minden bűnös beállítottságtól, a büszkeségtől, a szenvedélytől, a türelmetlenségtől; minden önteltségtől, minden gőgtől és hatalmaskodástól; a haragtól, a dühtől, a keserűségtől; az elégedetlenségtől, a zúgolódástól, a zsörtölődéstől, az ingerlékenységtől. Minden ember közül nekünk van a legkevesebb mentségünk, ha miután oly gyakran óvtak minket ettől az erős illúziótól, megengedjük magunknak a fenti beállítottságok bármelyikét, mégis áldjuk magunkat, és arról álmodunk, hogy a menny felé tartunk!" (91. prédikáció, "A szeretetről", III.7., Works, VII:54-5.)
A buzgóságot illetően a Gal 4,18-at idézve ("Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik") egyfajta sorrendet állít fel. Eszerint növekvő mértékben kell buzgólkodnunk a következőkért: az egyetemes egyház; saját gyülekezetünk; Krisztus rendelései (közös és egyéni imádság, úrvacsora, az Ige olvasása, hallgatása és a rajta való elmélkedés, böjtölés); kegyes cselekedetek, irgalmas tettek és szent lelkület (alázat, szelídség, gyengédség, hosszútűrés, elégedettség, Isten akaratába való belenyugvás, meghalás a világnak és a világ dolgainak) - az utóbbiak fontosabbak bármely jó cselekedetnél, mivel az örökkévalóságba is elkísérnek minket. De a legbuzgóbban arra kell törekednünk, hogy szeressük Istent és az összes embert. Ezzel teljesen ellentétes (bár gyakran a buzgóság álarcát ölti magára) a gyűlölet minden fajtája és foka, a keserűség, az előítélet, a féltékenység, a gonosz gyanúsítás (mivel a szeretet 'nem gondol rosszat', 1Kor 13,5; Soós), a vakbuzgóság, mások üldözése; továbbá a büszkeség, a harag, a zúgolódás, az ingerlékenység, az elégedetlenség, a türelmetlenség; valamint a rossz vagy közömbös dolgok és a vélemények, nézetek iránti buzgóság (92. prédikáció, "A buzgóságról", II.7-III.6, Works, VII:61-4).
A türelemről a Jak 1,4 alapján beszél: "A türelemmel való kitartásban jussatok el egészen a tökéletes tettekig! Így lesztek tökéletesek és teljesek, akikben nincs semmi hiányosság" (Egyszerű fordítás). "De mi a türelem? Most nem egy pogány erényről beszélünk, nem is a tunya természetről, hanem egy kegyes lelkiállapotról, melyet a Szentlélek hatalma munkál ki a hívő szívében. Azt a beállítottságot jelenti, hogy az Istennek tetsző ideig és módon elszenvedjük mindazt, ami neki tetszik. Ezáltal a középúton maradunk" - nem vetjük meg vagy becsüljük le a szenvedésünket, mintha az a véletlennek volna köszönhető, de nem is csüggedünk el vagy fortyanunk fel miatta [Zsid 12,5]. "A türelmes hívőt mindkét fenti szélsőségtől megőrzi az, ha meggondolja: Kitől származik mindez a szenvedés? Istentől, az ő Atyjától. S milyen indítékkal adja nekünk a szenvedést? Nem annyira az igazsága, mint a szeretete miatt. És mi a szenvedés célja? A 'javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk' [Zsid 12,10]" (83. prédikáció, "A türelemről", 3., Works, VI:485-6).
7. Magabiztosság helyett alázat
Az önbecsülést illetően a Róm 15,2 alapján ("Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére") megállapítja: "Ha felebarátodnak kedvezni akarsz az ő javára, törekedj alázatos szívre. Légy kicsiny és alávaló a magad szemében, a tiszteletadásban megelőzve másokat [Róm 12,10]. Legyél mélyen tudatában a saját gyengeségeidnek, butaságaidnak és hiányosságaidnak, valamint a szívedben maradó, s minden szavadhoz és tettedhez tapadó bűnnek. S ez a lelkület nyilvánuljon meg mindabban, amit mondasz és teszel. 'Ölts magadra... alázatot' [Kol 3,12]. Iszonyodva utasítsd el a régi pogány kedvelt mondását, amely a feneketlen mélységből származik: Tanti eris aliis, quanti tibi fueris - 'Minél jobban értékeled magad, annál jobban fognak értékelni mások.' Nem így van; épp ellenkezőleg: Isten és ember egyaránt 'ellenáll... a kevélyeknek' [Jak 4,6], s mivel Isten 'kegyelmet ad... az alázatosaknak' [1Pt 5,5], az alázat, nem pedig a büszkeség jelenti ajánlólevelünket, mely kivívhatja az emberek megbecsülését és jóindulatát, különösen az istenfélők körében" (100. prédikáció, "Kedvezni minden embernek", II.2., Works, VII:144).
"E dicsőséges célok elérése érdekében fáradságot nem kímélve mindig őrizzétek meg az Ő kegyelmes jelenlétének mély, állandó, eleven és örömteli tudatát. Sose feledkezzetek meg a hívők nagy atyjának adott átfogó szaváról: 'Én a mindenható (vagy inkább mindenre elegendő) Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes' [1Móz 17,1; Károli]. Legyen bennetek az a boldog várakozás, hogy Ő, aki előtt álltok, mindig vezet majd szemével, gyámolító kezével támogat, megőriz minden gonosztól, és 'rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni' [1Pt 5,10; katolikus ford.], azután pedig 'feddhetetlenül' megőrizni 'a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére' [1Thessz 5,23]" (111. prédikáció, "Isten mindenütt jelenvalósága", III.6., Works, VII:244).
9. Lelkiismeretes élet, intés, fegyelmezés
a. A lelkiismerettel kapcsolatban (2Kor 1,12) szól az intésről, a fegyelmezésről, melynek külön prédikációt is szentelt. "Rettenetes dolog, ha Isten igéje elítéli az embert, saját szíve mégsem ítéli el! Ha önmagunk elítélése nélkül meg tudjuk szegni Isten ismert parancsainak legkisebbikét, akkor e világ istene nyilvánvalóan megkeményítette a szívünket. Hacsak gyorsan ki nem gyógyulunk ebből, 'erkölcsi érzékünk eltompul' [Ef 4,19], és lelkiismeretünkben (ahogy szent Pál mondja) 'meg vagyunk bélyegezve' [1Tim 4,2]" (105. prédikáció, "A lelkiismeretről", I.17., Works, VII:192).
b. Ezt a prédikációját anyai nagyapja, Dr. Annesley "Egyetemes lelkiismeretesség" c. igehirdetésének kivonatával fejezi be, aki a következőket mondja: "Gyakorold az alábbi tanácsokat, és lelkiismereted rendben lesz:
1. Ügyelj minden bűnre, semmilyen bűnt ne tarts kicsinek, és teljes igyekezettel tarts meg minden parancsolatot. Éberen figyelj a bűn első csíráira, és óvakodj a bűn határaitól. A gonosz látszatától is őrizkedj [1Thessz 5,22; Károli]. Ne merészkedj a kísértéseknek vagy a bűn alkalmainak a területére.
2. Úgy tekints magadra, mint aki Isten szeme előtt van: Élj úgy, mintha a féltékeny Isten érzékelhető jelenlétében lennél. Ne feledd, hogy mindenki mezítelen és fedetlen őelőtte [Zsid 4,13]! Nem tévesztheted meg őt, mert ő a végtelen bölcsesség. Nem menekülhetsz előle, mert ő mindenütt jelen van. Nem vesztegetheted meg őt, mert ő maga az igazság! Annak tudatában beszélj, hogy Isten hallja szavaidat. Annak tudatában járj, hogy Isten minden oldalról körülfog [Zsolt 139,5]. Az Úr veled van, amíg vele tartasz; vagyis addig élvezheted jótékony jelenlétét, amíg félelmetes jelenlétében élsz.
3. Komolyan és gyakorta vizsgáld meg szívedet és életedet.... Fordíts külön gondot két időszakra, a reggelre és az estére: reggel gondold át, mit kell majd tenned, este pedig vizsgáld meg, hogy megtetted-e, amit kellett.
4. Minden tetted kapcsolódjon egész életedhez, ne csak egy részéhez. Minden alárendelt célod feleljen meg életed nagy céljának. 'Gyakorold magad a kegyességben' [1Tim 4,7]. Légy olyan szorgalmas a hitéletben, ahogy azt iskolás gyermekeidtől várod a tanulásban. Egész életed legyen felkészülés a mennyre, amint a birkózók készülnek a küzdelemre.
5. Ne merészelj vétkezni azért, mert Krisztus bűnbocsánatot szerzett; ez a legszörnyűbb visszaélés Krisztussal. Pontosan ezért nem volt áldozat a törvény alatt a szándékos bűnökre; nehogy az emberek azt higgyék, hogy ismerik a bűnök árát, mint azok, akik a pápista búcsúcédulákkal foglalkoznak.
6. Légy semmi a magad szemében - mert hiszen mi az, amire büszkének kell lennünk? Már a fogantatásunk is bűnös volt, születésünk fájdalmas, életünk fáradságos, halálunk nem tudjuk, milyen! De mindez semmi a lelkünk állapotához képest. Ezt tudva milyen mentségünk van a büszkeségre? [...]
8. Ami tanácsot másnak adnál, fogadd meg magad is. A legrosszabb emberek eléggé hajlamosak olyan terheket rakni másokra, amelyeket ha magukra vennének, ritka keresztények lennének.
9. Ne tégy olyasmit, amire nem tudsz áldást kérni Istentől. A keresztény ember minden jó cselekedetét az ige és az imádság szentesíti. Nem méltó a keresztényhez, hogy olyan közönséges dolgot tegyen, amiért nem imádkozhat. S ha minden felmerülő tettet illetően komolyan fohászkodna, az ilyen imádság elvágna minden bűnös dolgot, és előmozdítaná mindazt, ami helyes.
10. Gondold, mondd és tedd azt, amiről meg vagy győződve, hogy maga Krisztus tenné a helyedben, ha a földön volna.... Ó, keresztények, hogyan imádkozott Krisztus, kihasználva az időt az imádságra? Hogy prédikált Ő, akinek szájából csakis kegyes szavak jöttek elő? Mennyi időt töltött nem helyénvaló beszéddel? Hogyan járt mindenfelé, jót téve az emberekkel, azt cselekedve, ami Isten előtt kedves?" (Uo., I.19., 192-94. o.)
10. A hit fajtái: üdvözítő és nem üdvözítő, szolgai és fiúi hit
a. A hit fajtáiról az alábbiakat írja: "Eddig főként úgy tekintettünk a hitre, mint ilyen és ilyen igazságokról való meggyőződésre. S ma így értelmezik a hitet a keresztény világ minden táján. Ugyanakkor figyeljük meg jól (hiszen az örökkévalóság múlik rajta), hogy sem egy katolikus, sem egy protestáns hite - amennyiben nem foglal magában többet ennél, vagyis bizonyos igazságok elfogadásánál - nem ér többet Isten előtt, mint egy mohamedán vagy egy pogány hite; sőt a deista vagy a materialista hiténél sem. Mert 'megmentheti-e őt' ez a hit? [Vö. Jak 2,14, Csia.] Megmenthet-e bármely embert akár a bűntől, akár a pokoltól? Nem jobban, mint ahogy Júdás Iskáriótest megmenthette; nem jobban, mint ahogy az ördögöt és angyalait megmenthette - akik mindnyájan meg vannak róla győződve, hogy a Szentírás az utolsó betűig igaz.
b. De milyen az a hit, amely valóban üdvözít, amely örök üdvösséget szerez azoknak, akik mindvégig megtartják? Olyan isteni meggyőződés Istenről és Isten dolgairól, amely kezdetleges állapotában is lehetővé teszi minden birtokosa számára, hogy 'félje Istent, és igazságot cselekedjen' (vö. ApCsel 10,35). S aki bármely népből ennyire hisz, arról az apostol kijelenti, hogy 'kedves [Isten] előtt'. Tulajdonképpen az ilyen ember abban a pillanatban az elfogadottság állapotában van. De egyelőre csak Isten szolgája, valójában nem a fia. Egyúttal figyeljük meg jól azt is, hogy 'az Isten haragja' már nem 'marad rajta' [Jn 3,36].
c. Szó ami szó, amikor a gyakran metodistáknak nevezett prédikátorok hirdetni kezdték ama fenséges bibliai tant, a hit általi üdvösséget, nem voltak kellően tisztában az Isten szolgája és gyermeke közti különbséggel. Nem értették pontosan, hogy már az is 'kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik' [ApCsel 10,35]. Emiatt hajlamosak voltak megszomorítani azok szívét, akiket Isten nem szomorított meg. Ugyanis gyakran megkérdezték az Istent félőktől: 'Tudod-e, hogy bűneid megbocsáttattak?' S nemleges válasz esetén azonnal rávágták: 'Akkor az ördög gyermeke vagy.' Nem, ez nem következik a válaszból. Azt lehetett volna mondani (és valójában csupán ennyit lehet kimondani): 'Egyelőre csak Isten szolgája vagy, nem a gyermeke. Máris bőven van okod dicsérni Istent, amiért elhívott az ő dicsőséges szolgálatára. Ne félj. Kiálts tovább őhozzá, és ezeknél 'nagyobb dolgokat fogsz látni' [Jn 1,50].
d. S valóban, hacsak Isten szolgái útközben meg nem állnak, elnyerik a fiúvá fogadást. Megkapják Isten gyermekeinek hitét, azáltal, hogy ő kijelenti egyszülött Fiát a szívükben. A gyermeki hit tehát valójában és pontosan olyan isteni meggyőződés, amely által Isten minden gyermeke tanúsíthatja: 'azt az életet..., amit most... élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem' [Gal 2,20]. S aki ezzel rendelkezik, annak lelkével együtt a Lélek bizonyságot tesz arról, hogy az illető Isten gyermeke [Róm 8,16; vö. Gal 4,6k]" (106. prédikáció, "A hitről", I.9-12., Works, VII:198-9).
11. A jótettek állítólagos veszélye
"Ma már több mint negyven éve, hogy az anglikán egyház néhány lelkésze nyíltan hirdetni kezdte ezt a fenséges bibliai tanítást: 'Kegyelemből van üdvösségetek a hit által' [Ef 2,8]. S nem sokkal később néhányan, akik hallották, de nem értették, megpróbálták ugyanezt a tanítást hirdetni, de szánalmasan eltorzították, kiforgatva a Szentírást, és 'érvénytelenné téve a törvényt a hit által' [Róm 3,31]. Közülük egyesek annak érdekében, hogy magasztalják a hit értékét, teljesen lebecsülik a jó cselekedeteket. Úgy beszélnek róluk, mint amelyek nemcsak hogy nem szükségesek az üdvösséghez, de nagymértékben akadályozzák is azt. Úgy állítják be őket, mintha a rossz cselekedeteknél sokkal veszélyesebbek lennének azokra nézve, akik meg akarják menteni a lelküket. Egyikük azt harsogja: 'Több embert juttat a pokolba az imádság, mint a lopás." A másik így kiált: 'Elég a tetteitekből! Hagyjátok el a cselekedeteket, vagy nem jöhettek Krisztushoz!' S ezt az igeellenes, irracionális, pogány szónoklást nevezik az evangélium hirdetésének!" (99. prédikáció, "Az igazak jutalma", I.2-3., Works, VII:130.)
12. Önmegtagadás és kemény küzdelem nélkül nem megy
Az alábbi szavakat kivételesen Wesley standard prédikációiból idézem: "Akik pedig a másik végletbe esve azt remélik, hogy minden erőfeszítés nélkül is betölthetik Isten parancsait, emez istenkáromlók okoskodásai nyomán magukat már-már bűntelennek képzelik. Hiú remény! Ádám gyermekének arra számítania, hogy igyekezet nélkül valaha is megláthatja Isten és Krisztus országát, hogy küzdelem nélkül 'léphet be a szoros kapun'! [Lk 13,24.] Valakinek, aki 'bűnben fogant és született' [Zsolt 51,7] és 'belül romlott' [5,10], olyan gondolatot dédelgetnie magában, hogy 'megtisztulhat, mint ahogyan az Úr is tiszta' [1Jn 3,3] anélkül, hogy 'a Krisztus nyomdokait követné' [1Pt 2,21], 'naponként felvenné a keresztjét' [Lk 9,23], 'levágná a jobb kezét' és 'kivájná a jobb szemét és eldobná magától' [Mt 18,8-9]; arról álmodoznia, hogy valaha is megszabadulhat régi nézeteitől, vágyaitól, indulataitól, hogy 'megszentelődhet lelkében, elméjében és testében' [1Thessz 5,23] anélkül, hogy az önmegtagadás útját járná szüntelen!" (17. prédikáció, "A szív körülmetélése", II.7., Prédikációk, I. kötet, Názáreti Egyház Alapítvány, 2001, Bedőné Kriszt Éva fordítása, 227. o.)
Üdvösségünk munkálásáról szóló prédikációjának textusa a Fil 2,12-13: "Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." "Ha Isten munkálkodik bennetek, akkor munkáljátok üdvösségeteket. A munkáljátok szó eredeti megfelelője alapos munkára utal. A saját üdvösségetekről van szó, mivel saját magatoknak kell megtennetek ezt, különben örökre elvész a lehetősége. Üdvösségeteket: Az üdvösség azzal kezdődik, amit általában (és igen találóan) megelőző kegyelemnek nevezünk, beleértve az Isten tetszésére irányuló első kívánságot, az akaratával kapcsolatos első fénysugarat, valamint az első halovány, futó gondolatot, hogy vétkeztünk ellene. Mindezek magukba foglalnak némi elmozdulást az élet felé, a megmenekülés bizonyos fokát - a vak és érzéketlen, Isten és az ő dolgai iránt nem fogékony szívtől való megszabadulás kezdetét. Az üdvösséget a meggyőző kegyelem munkálja tovább, melyet a Szentírás általában bűnbánatnak nevez, ami több önismeretet és a kőszívtől való további megszabadulást eredményez. Azután megtapasztaljuk magát a keresztény üdvösséget, amikor is 'kegyelemből' 'üdvösséget' nyerünk 'hit által', melynek két nagy ága a megigazulás és a megszentelődés. A megigazulás révén megmenekülünk a bűn büntethetőségétől, és visszanyerjük Isten jóindulatát; a megszentelődés révén megszabadulunk a bűn hatalmától és gyökerétől, s visszanyerjük Isten képmását. Minden tapasztalat, valamint a Szentírás azt mutatja, hogy ez a szabadulás egyszerre azonnali és fokozatos. A megigazulásunk pillanatában kezdődik Isten és az emberek szent, alázatos, szelíd, türelmes szeretetével, majd e pillanattól kezdve fokozatosan növekszik, 'mint a mustármag, amely eleinte kisebb minden magnál', de azután nagy ágakat növeszt, és hatalmas fává lesz [vö. Mt 13,31k] - míg aztán egy másik pillanatban a szív megtisztul minden bűntől, és megtelik Isten és az emberek tiszta szeretetével. De ez a szeretet is nőttön nő, míg 'fel nem növünk mindenestől őhozzá, aki a mi fejünk', eljutva 'a Krisztus teljességét elérő nagykorúsághoz' [Ef 4,15.13]" (85. prédikáció, "Üdvösségünk munkálása", II.1., Works, VI:509).
14. A teljes megszentelődés változatossága
"Nagy a változatosság annak módját és idejét illetően is, amikor Isten kiárasztja megszentelő kegyelmét, amellyel lehetővé teszi, hogy gyermekei neki adják teljes szívüket, amit semmiképpen nem tudunk megmagyarázni. Nem tudjuk, miért adja meg ezt némelyeknek, mielőtt még kérnék (aminek kétségbevonhatatlan példáit láttuk), másoknak pedig már néhány napi keresés után; miközben más hívők esetében megengedi, hogy akár húsz, harminc vagy negyven évig is várjanak rá, sőt egyesek csak pár órával vagy perccel azelőtt kapják meg, hogy lelkük visszatér őhozzá. Istennek kétségkívül megvannak a maga okai az eltérő körülményekre, melyek ama nagy ígéret beteljesedését övezik: 'Körülmetélem... a te szívedet..., hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből' [vö. 5Móz 30,6; Károli]. Azonban ezek az okok általában el vannak rejtve az emberek fiai elől. Azután: azok közül, akik képessé válnak arra, hogy teljes szívükből és teljes lelkükből szeressék Istent, egyesek megszakítás nélkül megtartják ezt az áldást, amíg Ábrahám kebelére nem vitetnek; míg mások nem tartják meg, bár nincsenek tudatában, hogy megszomorították volna Isten Szentlelkét. Ezt sem értjük: e téren sem 'tudjuk, mi a Lélek gondolata' [Róm 8,27]" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", III.5., Works, VI:349).
15. A keresztények vagy átlagosak, vagy szentségre törekvők - a "kiválóbb út"
a. Wesley szerint kétféle keresztény van: az átlagos és a szentségre törekvő. Az 1Kor 12,31 szóhasználatával ír róluk: "törekedjetek a nagyobb kegyelmi ajándékokra, és egy még kiválóbb utat mutatok nektek" [Vida-ford.]. "De most más szemszögből nézem a szöveget, és egy más értelemben vett 'kiválóbb útra' mutatok rá. Egy régi író megállapította, hogy a keresztényeknek kezdettől fogva két rendjük van. Az egyik ártatlan életet él; minden nem bűnös dologban a világ szokásaihoz és divatjához igazodik, sok jót tesz, tartózkodik a durva vétkektől, és megtartja Isten rendeléseit. Ők általában igyekeznek elérni, hogy lelkiismeretük tiszta legyen magatartásukat illetően [ApCsel 24,16], de nem törekszenek különös szigorra, s a legtöbb dologban olyanok, mint a környezetük. A másik csoporthoz tartozó keresztények nemcsak hogy őrizkednek mindentől, ami gonosznak látszik [1Thessz 5,22; Károli], buzgók mindenfajta jó cselekedetre, és megtartják Isten összes rendelését, hanem emellett minden igyekezetükkel próbálják elsajátítani azt a teljes lelkületet, amely Krisztusban megvolt [Fil 2,5; Vida], és azon fáradoznak, hogy minden tekintetben úgy éljenek, mint szeretett Mesterük. Ennek érdekében állandóan az egyetemes önmegtagadás útját járják, lábbal taposva minden örömöt azok kivételével, amelyek Istentől kapott meggyőződésük szerint arra készítik fel őket, hogy Istenben leljék örömüket. Naponta fölveszik keresztjüket. Szüntelenül küszködve, gyötrődve igyekeznek bemenni a szoros kapun. Egyet tesznek: fáradságot nem kímélve próbálnak eljutni a keresztény szentség csúcsára, 'elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedve a tökéletességre' [Zsid 6,1], hogy 'megismerjék Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussanak, az Isten mindent átfogó teljességéig' [Ef 3,19].
b. Hosszú tapasztalatom és megfigyelésem alapján hajlamos vagyok azt gondolni, hogy aki megváltásra lel Jézus vérében, aki megigazul, az azután választhat a magasabb és az alacsonyabb út között. Meggyőződésem, hogy a Szentlélek akkor elé tárja a 'kiválóbb utat', és arra ösztönzi, hogy azon járjon; hogy a keskeny úton a legkeskenyebb ösvényt válassza; hogy a szentség magasságaira és mélységeire - Isten teljes képmására - törekedjen. De ha nem fogadja el ezt az ajánlatot, észrevétlenül lecsúszik a keresztények alsóbb rendjébe. Továbbra is azon jár, amit jó útnak nevezhetünk, a maga módján szolgálja Istent, és életének végén irgalmat talál a szövetség vére által.
c. Távol áll tőlem, hogy kioltsam a füstölgő mécsest [Mt 12,20] - hogy kedvüket szegjem azoknak, akik csekély mértékben szolgálják Istent. De azt sem kívánhatom, hogy megálljanak itt: inkább arra biztatnám őket, hogy jöjjenek feljebb. Anélkül, hogy mennydörögve pokollal és kárhozattal fenyegetném őket, vagy elítélném az útjukat, azt állítva, hogy az a pusztulásba vezet, megkísérlek mutatni nekik egy minden szempontból 'kiválóbb utat'.
d. Jól jegyezzük meg: nem állítom, hogy mindazok, akik ezen az úton járnak, egyenesen a pokolba tartanak. Annyit azonban el kell mondanom, hogy nem lesz olyan kiemelt helyük a mennyben, mint ami akkor lett volna, ha a jobbik részt választják. S vajon ez csekély veszteség lesz-e - ha annyival kevesebb csillag lesz dicsőségünk koronáján? Csekélység lesz-e, ha alacsonyabb helyünk lesz Atyánk országában, mint egyébként lett volna? A mennyben természetesen nem lesz szomorúság - ott minden könny letöröltetik szemünkről [Jel 21,4] -, de ha a gyász bejuthatna oda, akkor gyászolnánk ezt a pótolhatatlan veszteséget. Akkor pótolhatatlan lesz, de most nem az. Most Isten kegyelméből választhatjuk a 'kiválóbb utat'. Hasonlítsuk most össze ezt néhány szempontból azzal az úttal, amelyen a legtöbb keresztény jár..." (89. prédikáció, "A kiválóbb út", Bev.5-8, Works, VII:27-29). Wesley ezután kifejti, hogy a szentségre törekvő hívő korán kel, őszintén imádkozik, az örökkévalóságra tekintve és krisztusi lelkülettel végzi a munkáját, mértékletesen eszik, ügyelve társalgásának módjára. A szabadidő eltöltésére a szokásos dolgok helyett a következőket ajánlja: kertészkedés, beszélgetés komoly és értelmes emberekkel, betegek, szegények, özvegyek és árvák látogatása, művelődés könyvek és zene segítségével - mindig készen állva az imádkozásra. Utolsó tanácsa: váljunk meg minden pénzünktől, ami a legszükségesebb dolgok biztosítása után megmarad, odaadva Istennek, akit illet (uo., a prédikáció végéig, 29-36. o.).
e. Konkrétabban: "Ha nincs családod, miután gondoskodtál magadról, add oda mindazt, ami marad.... Ez volt a szokásuk mindazoknak az oxfordi fiatalembereknek, akiket metodistáknak hívtak. Például: egyikük évente harminc fontot kapott. 28-ból élt, és 40 shillinget odaadott. A következő évben 60 fontot kapott, de továbbra is 28-ból élt, és 32-t odaadott.... A negyedik évben 120 fontot kapott. Még mindig 28-ból élt, és 92-t a szegényeknek adott. Nem volt-e ez kiválóbb út? Másodszor, ha van családod, komolyan gondold át Isten előtt, mennyire van szüksége minden egyes családtagnak ahhoz, ami az élethez és az Isten szolgálatához szükséges [2Pt 1,3; egyszerű ford.]. S általában ne biztosíts nekik kevesebbet, se sokkal többet annál, amit magadnak biztosítasz. Harmadszor, miután ez megtörtént, tökéld el magad, hogy 'nem szerzel többet'. Meghagyom neked Isten nevében, hogy ne gyarapítsd vagyonodat! Amint jön - naponta vagy évente -, úgy engedd el; máskülönben 'kincseket gyűjtesz a földön' [Mt 6,19]. S Urunk ezt ugyanolyan határozottan tiltja, mint a gyilkosságot vagy a házasságtörést. Ezáltal tehát haragot gyűjtenél 'magadnak... a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél' [Róm 2,5].
f. De feltételezve, hogy nem volna megtiltva, hogyan tudnád józan ésszel oly módon költeni pénzedet, amit Isten talán megbocsát, nem pedig oly módon, amit biztosan megjutalmaz? Nem fogsz jutalmat kapni a mennyben azért, amit begyűjtesz, csak azért, amit kiadsz. Elsüllyed minden font, amit a földi bankba teszel: nem kamatozik odafent. De minden font, amit a szegényeknek adsz, a mennyei bankba kerül, és dicsőségesen kamatozik, sőt örökké halmozódik" (uo., VI.1-5., 35-37. o.). Wesley itt többféle lehetőséget, példát is megemlít a szegényeknek való adakozást illetően, másutt pedig a zsidó minta alapján azt javasolja, hogy legalább jövedelmünk egytizedét adjuk a szegényeknek (130. prédikáció, "A vagyon gyarapodásának veszélye", I.7., Works, VII:358). Saját tapasztalatom alapján hozzátenném mindehhez, hogy a legtöbb hívő valahol a skála fenti két végpontja között helyezkedik el (vagy köztük ingadozik).
16. Keresztény tökéletességre törekvés
a. A tökéletességről azt írja: "Ezekre különösebben is alkalmazhatjuk Pál apostol buzdítását: 'elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást', nevezetesen a megtérést és a hitet, 'törekedjünk a tökéletességre' [Zsid 6,1]. De milyen értelemben kell elhagynunk azt a tanítást? Nem teljesen - hiszen életünk végéig meg kell őriznünk mindkettőt, önmagunk ismeretét és Isten ismeretét -, hanem csak viszonylagosan: nem nekik szentelve egész figyelmünket, mint eleinte tettük, soha semmi másról sem gondolkodva és beszélve, mint a megtérésről vagy a hitről. De mi az itt említett tökéletesség? Megszabadulás nem csupán a kételyektől és félelmektől, hanem a bűntől is; minden belső és külső bűntől; a gonosz kívánságoktól és gonosz indulatoktól éppúgy, mint a gonosz szavaktól és tettektől. Úgy van, és ez nemcsak negatív áldás - megszabadulás minden gonosz beállítottságtól, melyre a 'körülmetélem szívedet' kifejezés utal [vö. 5Móz 30,6] -, hanem pozitív is, ami magában foglalja az előbbiek csupa jó beállítottsággal való helyettesítését. Egyértelműen erre utal a másik kifejezés: 'szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből' [5Móz 30,6]" (110. prédikáció, "A hit felfedezéseiről", 16. pont, Works, VII:237).
b. Ezt a prédikációt Wesley 1788. jún. 11-i keltezéssel látta el, ami azt mutatja, hogy élete vége felé sem változott a véleménye a tökéletességről - ellentétben azzal, amit némelyek állítanak, és amit esetleg gondolhatunk, ha felületesen olvassuk egyes műveit. Például, az 1790. ápr. 21-i keltezésű 123. prédikációja ("Az emberi szív csalárdsága", Jer 17,9) II.5. pontjából tévesen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a bűn gyökere (különösen a büszkeség és az önfejűség) mindvégig a szívben marad, és az ember legjobb tetteihez is hozzátapad. Ott azonban nem beszél a teljes megszentelődésről, csupán a megigazulásról (Works, VII:341). (A tökéletességet illetően ld. még a Wesley tanításának megkülönböztető jegyeiről szóló írás I.3. pontját.)
17. Ádám és Éva bűnbeesése nagyobb szentséget tesz lehetővé
A Róm 8,28-at idézve elmondja, hogy végső soron a bűneset is a javunkra szolgál, mivel nagyobb szentséget tesz lehetővé: "Örvendetes tapasztalatainkból tudjuk, hogy minden természetes rossz megváltoztatja természetét, és jóvá válik; hogy a szomorúság, betegség, fájdalom egyaránt orvosságnak bizonyul, meggyógyítva lelki (spirituális) betegségünket. Mind használ nekünk; mindegyik elmondhatatlan előnyt kínál, lehetővé téve, hogy nagyobb mértékben 'részesüljünk [Isten] szentségében' [Zsid 12,10], amíg a földön vagyunk, s oly sok csillaggal gazdagítva azt a koronát, amely a mennyben van fenntartva számunkra" (57. prédikáció, "Az ember bűnbeesése", II.8., Works, VI:223-4). A Róm 5,20 nyomán pedig hozzáteszi, hogy a bűnbeesés révén sokkal jobban kiáradhatott a kegyelem: Isten "látta, hogy sokkal jobb az emberiség egészének, ha megengedi az első ember bűnbeesését; hogy Ádám elbukásából az utódai számára sokkal több jó fakad, mint rossz; hogy ha ezáltal az egész földön 'megnövekedett a bűn', a kegyelem 'még bőségesebben kiáradt', méghozzá az emberi nem minden egyes tagjára, hacsak maga másképp nem döntött" (59. prédikáció, "Isten szeretete a bűnbe esett ember iránt", Bev.3., Works, VI:232).
18. A metodisták: a helyes tanítást elnyomta a gazdagság
a. Isten szőlőskertje vagy szőlője tágan értelmezve jelentheti az egész világot, szűken véve pedig a metodistákat. Utóbbiakkal kapcsolatban Wesley elmondja: "Gyakran megállapították, hogy igen kevesen voltak azok, akik a megigazulást és a megszentelődést egyaránt világosan ítélték meg. Sokan bámulatosan jól beszéltek és írtak a megigazulásról, de nem volt világos fogalmuk, sőt teljesen tudatlanok voltak a megszentelődés tanát illetően. Ki írt Luther Mártonnál nagyobb hozzáértéssel az egyedül hit általi megigazulásról? És ki tudott kevesebbet a megszentelődés tanáról, vagy kinek a fogalmai voltak zavarosabbak e téren? Ha valaki teljesen meg akar győződni erről, vagyis Luthernek a megszentelődéssel kapcsolatos teljes tudatlanságáról, elég elfogulatlanul elolvasnia a Galata levélhez fűzött ünnepelt magyarázatát. Másrészt a katolikus egyház hány szerzője (különösen Szalézi Ferenc és Juan de Castaniza) írt erőteljesen és biblikusan a megszentelődésről, noha egyáltalán nem volt tisztában a megigazulás természetével! Olyannyira így van ez, hogy a tridenti zsinaton hittudósaik egész testülete teljesen összekeverte a megszentelődést és a megigazulást a Catechismus ad Parochos c. műben (amely katekizmusra minden papnak meg kell tanítania híveit). De tetszett Istennek, hogy a metodistáknak megadja mindkettőnek és a köztük levő jelentős különbségnek a teljes és világos ismeretét.... Ők ügyelnek rá, hogy mindkettőt megtartsák a maga helyén, egyforma hangsúlyt fektetve mind a kettőre. Tudják, hogy Isten egybekötötte őket, és nem az ember dolga, hogy szétválassza a kettőt. Ezért egyforma hévvel és szorgalommal hirdetik egyrészt az ingyenes, teljes, jelenlegi megigazulás tanát, másrészt a szív és az élet teljes megszentelődésének tanát; olyan szilárdan kitartva a belső szentség mellett, mint bármely misztikus, valamint a külső szentség mellett, mint bármely farizeus" (107. prédikáció, "Isten szőlőjéről", I.5., 7., Works, VII:204-5).
b. "Mi mást tehetett volna meg Isten a szőlőjéért, amit nem tett meg benne, a lelki segítség tekintetében? Aligha bánt így bármely más csoporttal a keresztény világban. Aki azt mondja, hogy 'különálló néppé tehette volna őket, mint a morva testvéreket', annak azt felelem: Ez merő ellentéte lett volna annak, amiért támasztotta őket, vagyis hogy a bibliai vallást terjesszék az egész országban, minden felekezet tagjai között, mindenkinek megengedve, hogy kitartson a saját nézetei mellett, és kövesse a maga istentiszteleti módját. Ez hatékonyan csak úgy valósulhatott meg, ha ezeket a dolgokat változatlanul hagyjuk, és megpróbáljuk az egész nemzetet átitatni ama 'szeretet által munkálkodó hittel' [Gal 5,6]" (uo., II.8., Works, VII:208).
c. Mi az oka, hogy Istennek ez a szőlője mégis vadszőlőt termett [Ézs 5,4]? Wesley elsőként a gazdagságot említi meg, majd az Isten által elkészített segítségek megvetését (esetleg az egyházi vagy a tanult emberek igehirdetéséhez való ragaszkodás okán), végül a kisebb-nagyobb keresztény csoportok (társaságok és osztályok) mellőzését vagy elhanyagolását (uo., V.4-7, Works, VII:212-3). Amint következő prédikációjában megjegyzi, a gazdagok azért jutnak be oly nehezen a mennyek országába, mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak nem bízni a gazdagságában (vö. Mt 19,24). Gazdagon olyan embert ért, akinek többje van az életszükségleteknél. Tehát akinek van elég élelme és ruházata [beleértve feltehetően a hajlékot is] önmaga és a családja számára, továbbá van még valamije efölött, az gazdag (108. prédikáció, "A gazdagságról", Bev.2-4., Works, VII:215).
19. A gazdagság veszélyei - a gazdag és a szegény Lázár
a. A gazdagság veszélyeit illetően a gazdag és a szegény Lázár példázata kapcsán kifejti: "'Volt egy gazdag ember' [Lk 16,19]. Nem bűnösebb dolog gazdagnak lenni, mint szegénynek. Azonban kimondhatatlanul veszélyes. Ezért emlékeztetlek mindnyájatokat, akik az előbbiek közé tartoztok, akik az életszükségleteknél többel rendelkeztek, hogy csúszós talajon jártok. Állandóan halálos csapdák fölött lépkedtek. Minden pillanatban a pokol peremén vagytok! 'Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint' nektek 'az Isten országába bejutni' [Lk 18,25]. 'Aki bíborba és patyolatba öltözött' [Lk 16,19]. Egyeseknek van is erre mentségük. Urunk megemlíti, hogy azok, akik 'a királyi palotákban vannak', pompás, drága öltözetben élnek, és nem hibáztatja őket ezért [Lk 7,25]. De ez kétségkívül nem mentség azoknak, akik nem laknak királyi palotákban. Ők tehát mindnyájan óvakodjanak annak példáját követni, aki 'a pokolban... emelte fel tekintetét' [Lk 16,19]. Kövessük az apostol példáját, 'jó cselekedetekkel' [1Tim 2,10], valamint 'a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével' [1Pt 3,4] ékesítve magunkat.
b. 'Nap mint nap fényes lakomát rendezett' [Lk 16,19]. Egyeztesse ezt össze a hittel az, aki tudja. Tudom, milyen tetszetősen tudnak beszélni a hízelgő dolgok prófétái [Ézs 30,10] a vendégszeretetről, barátaink szívélyes fogadásáról, a jó konyháról, a vallás tiszteletben tartásáról, a gazdaság támogatásáról és effélékről. De Istent nem lehet megcsúfolni; Ő nem téveszthető meg ilyen ürügyekkel. Bárki vagy is, aki osztozol e gazdag ember bűnében - ha másban nem is, mint abban, hogy 'nap mint nap fényes lakomát rendezel' -, olyan biztosan részesülni fogsz a büntetésében is, ha meg nem térsz, mintha máris egy csepp vízért kiáltanál nyelved meghűsítése végett!" (112. prédikáció, "A gazdag és Lázár", II.1-2., Works, VII:250).
20. A kereszténység hatástalanságának fő okai: a fegyelem hiánya és a gazdagság
a. "Miért pogány még mindig az emberek zöme mindezeken a helyeken [Nagy-Britannia azon részein is, ahol a bibliai kereszténységet jól ismerik]? Miért nem jobbak akár indulataikat, akár életüket tekintve, mint Afrika vagy Amerika pogányai? Hogyan lehet erre magyarázatot adni? Véleményem szerint így: a korai egyházban az a mondás járta, hogy 'Lélek [psziché] és test teszi az embert; szellem [pneuma] és fegyelem teszi a keresztényt'. Ezzel arra utaltak, hogy senki sem lehet valódi keresztény a keresztény fegyelem segítsége nélkül. De ha ez így van, csoda-e, hogy oly kevés keresztényt találunk - hiszen hol a keresztény fegyelem? Anglia mely részén (hogy messzebbre ne menjünk) egészíti ki a keresztény fegyelem a keresztény tanítást? Bármilyen tanítást hirdetnek is, ahol nincs fegyelem, ott az nem fejtheti ki teljes hatását a hallgatókra. [A fegyelem és a társaságok teljes hiányának tulajdonítja, hogy Whitefield prédikálásának Amerikában igen kevés maradandó gyümölcse volt, ld. 131. prédikáció, "Beszámoló Isten Észak-Amerikában végzett utóbbi munkájáról", I.7., Works, VII:411.]
b. Hogy még közelebb hozzuk a dolgot: Nem hirdetik-e, és általában nem ismerik-e a bibliai kereszténységet a gyakorta metodistáknak nevezett emberek között? Akik elfogulatlanok, elismerik: de igen. És nem gyakorolják-e rendszeresen és állandóan a keresztény fegyelem minden lényeges ágát? Akik úgy vélik, hogy annak bármely lényeges része hiányzik, mutassanak rá, és nem fog soká hiányozni. Akkor miért... nincs meg bennünk az a teljes 'lelkület..., amely Krisztusban megvolt' [Fil 2,5; Vida]? ...Figyelembe vesszük-e akár az ő példáját, akár a tanítását? Hogy csak egyetlen dolgot említsünk: ki ügyel ama súlyos szavakra: 'Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön' [Mt 6,19]? A három szabályt illetően, amelyek ezzel kapcsolatban le vannak fektetve 'A hamis mammonról' szóló prédikációban [50. prédikáció, A pénz hasznai], sok olyan ember található, aki megtartja az első szabályt, nevezetesen: 'Hajts hasznot, amennyit csak bírsz!' Vannak néhányan, akik megtartják a másodikat: 'Takaríts meg, amennyit csak bírsz!' De hány olyan emberrel találkoztunk, aki megtartja a harmadik szabályt: 'Adakozz, amennyit csak bírsz!' Van-e okunk azt hinni, hogy ötvenezer metodista között akad ötszáz ilyen? Mégis mi sem lehet világosabb annál, hogy mindazok, akik megtartják az első két szabályt a harmadik nélkül, kétszerte inkább a gyehenna fiaivá válnak, mint korábban bármikor voltak.
c. Ó, bárcsak Isten lehetővé tenné még egyszer, mielőtt elmegyek innen, és többé nem leszek látható, hogy a trombita harsogásához hasonlóan szóljak azokhoz, akik annyit szereznek és takarítanak meg, amennyit csak bírnak, de nem adakoznak, amennyit csak bírnak! Ti vagytok azok az emberek, részben ti vagytok az elsők azok között, akik állandóan szomorítjátok Isten Szentlelkét, és nagy mértékben akadályozzátok, hogy kegyelmes hatása szálljon gyülekezeteinkre. Sok Istentől szeretett testvéreteknek nincs mit ennie, nincs mit magára öltenie, nincs hová fejét lehajtania. S miért vannak ilyen nyomorúságban? Mert ti istentelenül, igazságtalanul és kegyetlenül visszatartjátok tőlük azt, amit Uratok és az ő Uruk azzal a szándékkal ad kezetekbe, hogy az ő szükségleteiket töltsétek be! Nézzétek Krisztus testének azt a szegény tagját, akit éhség mardos és hideg borzongat, mivel félig mezítelen! Közben ti el vagytok halmozva e világ javaival - hússal, itallal és ruházattal. Isten nevében, mit csináltok? Sem az Istent nem félitek, sem az embereket nem becsülitek? [Vö. Lk 18,2.] Miért nem adtok kenyeretekből az éhezőnek, miért nem ruházzátok fel a mezítelent? Saját drága ruhátokra fordítottátok azt, ami e két célt szolgálta volna? Isten ezt parancsolta nektek? Megdicsér titeket ezért? E célból bízta rátok az Ő javait (melyek nem a tieitek )? Most pedig azt mondja-e: 'Jól van, Isten szolgája'? Jól tudjátok, hogy nem így van. Ezt a haszontalan kiadást sem Isten, sem a saját lelkiismeretetek nem szentesíti. De megengedhetitek magatoknak - mondjátok! Ó, szégyelljétek magatokat, hogy ilyen szánalmas képtelenséget vesztek ajkatokra! Soha többé ne ejtsetek ki ilyen ostoba frázist, ilyen nyilvánvaló abszurdumot! Megengedheti-e magának bármely sáfár, hogy címeres gazember legyen - hogy eltékozolja Ura javait? Megengedheti-e magának bármely szolga, hogy más módon költse el Mestere pénzét, mint ahogy az meghagyta neki? Olyannyira nem, hogy aki ezt teszi, azt ki kellene zárni egy keresztény társaságból" (116. prédikáció, "A kereszténység hatástalanságának okai", 7-9. pont, Works, VII:285-6).
d. Később kiegészíti ezt az önmegtagadás, a kereszthordozás és konkrétan a böjt hiányával, megemlítve, hogy a metodisták megfeledkeztek Urunk súlyos intéséről: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem" (Lk 9,23). "Könnyű lenne megmutatni, hogy a metodisták általában hányféle területen vannak siralmasan híjával a keresztény önfegyelemnek, melytől az antinomisták (törvényellenzők) ostoba kiáltozása is állandóan elriasztotta őket. Hogy csak egy példát említsünk: amíg Oxfordban voltunk, minden metodistára vonatkozott az a szabály (betegség esetét kivéve), hogy az év minden szerdáján és péntekén böjtöltünk, akárcsak a korai egyház tette, amiért a legnagyobb tisztelet övezte. Az ősi egyháznak ezt a gyakorlatát egyetemesen elismerik. 'Ki ne tudná - mondja Epifániusz [Páviai E. püspök, 438-497, a ford.], a régi író -, hogy a hét negyedik és hatodik napjára eső böjtöt' (szerda és péntek) 'a keresztények az egész világon megtartják?' Így tettek hosszú évekig a metodisták is mindannyian, kivétel nélkül. De Londonban egyesek túlzásba vitték ezt, és egészségük rovására böjtöltek. Mások hamarosan erre hivatkozva egyáltalán nem böjtöltek. S attól tartok, hogy ma ezrével vannak olyan úgynevezett metodisták Angliában és Írországban, akik ugyanezt a rossz példát követve teljesen elhagyták a böjtölést; akik annyira távol állnak attól, hogy hetente kétszer böjtöljenek (amint az összes szigorúbb farizeus tette [vö. Lk 18,12]), hogy havonta kétszer sem böjtölnek. Csakugyan, nincsenek-e közöttetek olyanok, akik az év elejétől a végéig egyetlen napot sem böjtölnek? De milyen mentségük lehet erre? Nem azokról beszélek, akik az anglikán egyház tagjainak mondják magukat, hanem mindazokról, akik a Szentírást Isten Igéjének vallják. Eszerint ugyanis a sosem böjtölő ember éppúgy nem tart a mennybe, mint a sosem imádkozó ember." Wesley az egyszerű öltözködésről, ruházatról is hasonlóan szigorú nézeteket vallott, és sajnálta, hogy nem kezelte olyan mereven ezt a kérdést, mint a kvékerek vagy a morva testvérek (uo., 12-14. pont, Works, VII:288-9).
e. Végül hozzáteszi: "De miért gyakorolják jelenleg az önmegtagadást általában oly kevéssé a metodisták között? Miért található belőle olyan módfelett kevés még a legrégebbi és legnagyobb társaságokban is? Minél többet figyelem és mérlegelem a dolgokat, annál világosabban kiviláglik, mi az oka ennek Londonban, Bristolban, Birminghamben, Manchesterben, Leedsben, Dublinban, Corkban. A metodisták azért lesznek egyre elpuhultabbak, mert meggazdagodnak. Bár sokan közülük még mindig siralmasan szegények ('ne mondjátok el Gátban, ne hirdessétek Askelón utcáin' [2Sám 1,20]), mások viszont húsz, harminc vagy negyven év múltán hússzor, harmincszor, sőt százszor gazdagabbak, mint amikor először léptek be a társaságba. S kevés kivételtől eltekintve megállapítható, hogy közülük tízből kilencen ugyanolyan arányban estek vissza a kegyelemben, mint ahogy a jólétben gyarapodtak. Valójában a gazdagság természetes jellege szerint nem is számíthatunk másra.
f. De milyen megdöbbentő dolog ez! Hogyan érthetjük meg? Nem tűnik-e úgy (ám ez lehetetlen), hogy a kereszténység, az igaz, bibliai kereszténység idővel hajlamos aláásni és tönkretenni önmagát? Hiszen ha valahol elterjed az igaz kereszténység, szorgalmat és a takarékosságot kell eredményeznie, aminek a dolgok természetes rendje szerint gazdagságot kell szülnie! A gazdagság pedig természetes módon szüli a büszkeséget, a világ szeretetét és minden olyan indulatot, amely rombolja a kereszténységet. Ha tehát nincs mód ennek megelőzésére, akkor a kereszténység ellentétes önmagával, és ennek következtében nem állhat meg, nem maradhat meg sokáig egyetlen nép között sem; mert ahol általánosan érvényre jut, ott aláássa a saját alapját.
g. De csakugyan nem lehet megelőzni ezt annak érdekében, hogy egy nép között megmaradhasson a kereszténység? Elismerve, hogy a szorgalom és a takarékosság szükségképpen gazdagságot eredményez, nem lehet meggátolni a gazdagságot abban, hogy tönkretegye birtokosainak hitéletét? Én csak egy megoldást látok; aki tud, találjon másikat. Annyit szerzel és takarítasz meg, amennyit csak bírsz? Akkor a dolgok természete szerint gazdagodnod kell. Ha tehát szeretnél megmenekülni a pokolbeli kárhozattól, adakozz, amennyit csak bírsz; másként nem fűzhetek több reményt az üdvösségedhez, mint Júdás Iskárióteséhez.
h. Istent hívom tanúbizonyságul magam mellett [2Kor 1,23], hogy nem tanácsolok többet, mint amit gyakorlok. Áldott legyen Isten, valóban annyit szerzek, takarítok meg és adakozom, amennyit csak bírok. És bízom Istenben, hogy továbbra is így teszek, amíg csak az Isten lehelete lesz orromban. De mit számít ez? Kárnak ítélek mindent Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért [vö. Fil 3,8]!" (Dublin, 1789. júl. 2. Uo., 16-19. pont, Works, VII:289-90.)
21. Az (anglikán) egyház és az oxfordi egyetem korabeli romlottsága
a. Egyházát és különösen az oxfordi egyetemet a gyakorlat és a tanok terén egyaránt általános romlottság jellemzi egyik korai, 1741-es prédikációja szerint, melynek alapigéje az Ézs 1,21 ("Milyen paráznává lett a hűséges város!"): "Alig található meg ('ne mondjátok el Gátban, ne hirdessétek Askelón utcáin' [2Sám 1,20]) az istenfélelemnek akár a látszata, akár az ereje [vö. 2Tim 3,5]! ...Valóban, mindnyájan arra hívattunk el, hogy szentek legyünk, a keresztényeknek már a neve sem jelent kevesebbet. De kinél van meg legalább a látszat? Nézzünk meg bárkit, akivel találkozunk; vizsgáljuk meg a másodikat, harmadikat, negyediket vagy a huszadikat. Éppúgy nem fedezhető fel rajtuk a szentségnek még a látszata sem, mint ahogy nem látszanak angyalnak. Figyeljük meg az illető arckifejezését, fellépését, gesztusait! Kizárólag Isten árad ebből? A Szentlélek templomára vall? Figyeljük meg beszédét, ne csak egy óráig, de napról napra. Van-e külső jele annak, hogy Isten lakik szívében; hogy Istenhez tartó örökkévaló lélekkel van dolgunk? Gondolnánk-e, hogy Krisztus vére folyt ezért a lélekért, és örök üdvösséget szerzett neki; s most Isten várja ennek az üdvösségnek félelemmel és rettegéssel való kimunkálását [Fil 2,12]? Ha valaki azt mondaná: 'Miért, mit számít a kegyesség látszata?' - készségesen feleljük: Önmagában semmit. De a látszat hiánya sokatmondó. Csalhatatlanul bizonyítja az erő hiányát."
b. "De mindezt felmutatva, hol van az erő? Kik ennek élő tanúi? Ki az közöttünk (Isten tegyen bizonyságot a szívünkkel), aki tapasztalatból ismeri a belső szentség erejét? Ki érzi magában Krisztus Lelkének munkálkodását, amely a fenséges és mennyei dolgokra emeli elméjét? Ki tanúsíthatja: 'Szívem gondolatait Isten megtisztította Szentlelkének ösztönzése révén' [vö. ApCsel 15,9]? Ki ismeri az 'Isten békességét, mely minden értelmet meghalad' [Fil 4,7]? Ki 'örvendezik... kimondhatatlan, dicsőült örömmel' [1Pt 1,8]? Kinek a szenvedélyei irányulnak 'az odafennvalókra..., nem a földiekre' [Kol 3,2]? Kinek az élete 'van elrejtve a Krisztussal együtt az Istenben' [Kol 3,3]? Ki mondhatja el: 'Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem' [Gal 2,20]? Kinek a szívébe 'áradt az Isten szeretete a neki adatott Szentlélek által' [Róm 5,5]?" (134. prédikáció, "Az igaz kereszténység megvédése", II.Bev-1., 14., Works, VII:457, 461-2, szerk. Adam Clarke.)
22. A keresztény egyház régi és újabb állapota
a. A keresztény egyház állapotáról szólva így beszél: "Ki tudná megmagyarázni, miért nem terjed annyira a kereszténység, mint a bűn? Az orvosság miért nem jut el mindenhova, ahol a betegség megtalálható? Pedig sajnos ez a helyzet: 'hangja' most nem 'jut el az egész földre' [Zsolt 19,5]. A méreggel az egész földgolyó be van hintve, az ellenszert pedig egyhatodán sem ismerik. S hogyan szenvedheti el Isten bölcsessége és jósága, hogy maga az ellenszer is oly szörnyen megromlott, nemcsak a római katolikus országokban, hanem a keresztény világ szinte minden részén? Annyira megromlott - mivel gyakran keveredik haszontalan, sőt mérgező összetevőkkel -, hogy eredeti értékéből nem őrzött meg semmit, vagy legjobb esetben is csak igen keveset. Sokszor éppen azok rontják meg teljesen, akiket Isten a kiszolgáltatása végett küldött, úgyhogy tízszeresére növeli a betegség ártalmas hatását, melynek gyógyítására hivatott! Ennek következtében alig található több irgalom vagy igazság a keresztények, mint a pogányok között. Sőt az is elhangzott, és attól tartok, joggal, hogy számos úgynevezett keresztény sokkal rosszabb, mint a körülötte élő pogányok - kicsapongóbb, jobban átadja magát mindenféle gonoszságnak, sem az Istent nem félve, sem az embereket nem becsülve [Lk 18,2]! Ó, ki érti ezt?" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", II.8., Works, VI:346.)
b. E témát folytatva elmondja, hogy az egyház csak addig virágzott, amíg az apostolok jelen voltak; azonban már az első században romlásnak indult. A Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezetből csak kettő kap dicséretet Jézustól: a filadelfiai és a szmirnai - végső soron alighanem azért, mert kevésbé voltak gazdagok. "S ha az egyház állapota már az első században ilyen rossz volt, a másodikban sem várhatunk jobbat. Kétségkívül egyre rosszabb lett. Tertullianus, a kor egyik legkiválóbb kereszténye beszámolt erről írásainak különböző részeiben, melyekből megtudjuk, hogy ritka volt az igaz, szívbeli vallásosság; sőt a keresztényeknek nemcsak az indulataik voltak pont olyanok, mint pogány szomszédaiknak (ugyanúgy gőg, szenvedély, a világ szeretete uralta őket), hanem az életük és a viselkedésük is. Úgy tűnik, a keresztények általános romlottságára vonatkozó hűséges bizonyságtétel váltotta ki a heves tiltakozást Montanus ellen, és maga Tertullianus ellen is, amikor meggyőződött róla, hogy Montanus bizonyságtétele igaz. Ami a Montanusnak tulajdonított eretnekségeket illeti, nem könnyű megállapítani, mik voltak azok. Azt hiszem, nagy eretneksége annak hangoztatása volt, hogy belső és külső 'szentség nélkül senki sem látja meg az Urat' [vö. Zsid 12,14]" (61. prédikáció, "A törvényszegés titkos bűne", 22., 24., Works, VI:260-61).
c. Ezt követően hasonlóan jellemzi a későbbi korokat is, megállapítva a saját korának kereszténységéhez való nagyfokú hasonlóságukat, valamint azt, hogy az üldözés sosem tudott tartósan ártani a valódi kereszténységnek, csak a magát kereszténynek nevező Nagy Konstantin császár azon lépése, hogy vagyonnal halmozta el az egyházat, különösen a papságot, államvallássá téve a kereszténységet (uo., 26-27. pont, 261. o.). A helyzet a reformációval sem sokat változott, mivel az csak a nyugati egyház harmadát érintette, és ott is többnyire csupán az emberek vélekedését és az istentisztelet módját befolyásolta, amint azt számos reformátor is nehezményezte. George Foxtól eltérően Wesley úgy véli, hogy mindig voltak valódi keresztények, ám nem túl sokan, és sehol sem alakult ki igazán keresztény ország vagy város (uo., 29-30. pont, 263. o.). Ezért arra számít, hogy világszerte általános reformáció, megújulás, ébredés következik be, amikor nemcsak "az egész Izráel" fog "üdvözülni", hanem "a pogányok" is "teljes számban bejutnak" (Róm 11,25k), s így a kereszténység eléri célját, dicsőítve Urát. Csak azok nevezhetők joggal kereszténynek, akikben Krisztus lelkülete van, és úgy élnek, ahogy ő élt (uo., 31-32. pont, 264. o.). Az igaz kereszténység romlásának fő oka minden korban "a pénz szerelme" volt, amely "minden rossznak gyökere" (1Tim 6,10). Nem mintha a pénz önmagában rossz volna, de a gazdagság a kegyelem néhány csodálatos művétől eltekintve maga után vonja a pénz szeretetét - amint a régiek mondták: "Ahogy gyarapszik a pénz, úgy nő annak szeretete is" (uo., 34. pont, 265. o.).
23. A gazdagság további veszélyei
"A gazdag emberek egytől egyig állandó kísértésnek vannak kitéve a világi emberekkel való ismerkedés és beszélgetés terén. Ugyanígy állandóan arra irányuló kísértés éri őket, hogy büszkék legyenek, és többnek gondolják magukat, mint kellene. Erősen hajlamosak megtorolni minden apró sértést; s mivel kezükben van az eszköz ehhez, milyen kevesen állnak ellen a kísértésnek! Folyamatosan kísérti őket a lustaság, a tétlenség, a jólét szeretete, az elpuhultság, a nyalánkság; az önmegtagadás és a kereszthordozás gyűlölete, sőt a böjté és a korai kelésé is, melyek nélkül lehetetlen növekedni a kegyelemben. Ha neked nő a vagyonod, nem tudod-e, hogy mindez így van? Nem ápolsz-e bensőséges kapcsolatot világi emberekkel? Nem beszélgetsz-e többet velük annál, amit a kötelesség követel? Nem fenyeget-e a büszkeség veszélye? Nem tartod-e többre magad szegény, piszkos felebarátaidnál? ...Megtagadod-e önmagad naponként, felvéve keresztedet? Mindig olyan korán kelsz-e, mint egykor? ...Ha pedig fogyatkozásod van a fenti vagy bármely más területen, ki fog neked szólni róla? Ki meri megmondani neked a nyilvánvaló igazságot, ha nem az, akinek nincs mit remélnie és félnie tőled? S ha valaki bátorkodik őszintén beszélni veled, milyen nehéz elviselned! Nem vagy-e sokkal kevésbé feddhető és tanácsolható, mint amikor szegény voltál? ...S miután annyi hasznot hajtottál, és annyit megtakarítottál, amennyit csak bírsz, adsz-e annyit, amennyit csak bírsz? Másként a pénzed megemészti testedet, mint a tűz [Jak 5,3], és a pokol mélyére taszít! Óvakodj attól, hogy 'kincseket' gyűjts 'a földön' [Mt 6,19]! Nem gyűjtesz-e ezzel haragot a harag napjára [Róm 2,5]?" (68. prédikáció, "Isten tanácsainak bölcsessége", 18., Works, VI:333-4.) Wesley ezután hozzáteszi, hogy a metodisták között is sokan vannak, akik nem fogadják meg ezt a figyelmeztetést, és elbuknak. Az ilyen prédikátorok helyett Isten olyan fiatalembereket fog támasztani, akik Istennek élnek (uo., 19. pont, 334. o.).
24. Pazar ruházkodás vagy a szegények segítése
Az öltözködésről azt írja, hogy döntenünk kell: feltűnő és drága ruházatunkkal felkeltjük másokban és magunkban a kéjvágyat, vagy azt mellőzve megtakarítjuk pénzünket például a szegények megsegítésére. Bármily sokan gondolkodnak is másképpen, "ne induljunk a sokaság után a gonoszra" (2Móz 23,2; Károli)! (88. prédikáció, "A ruházatról", 13-15., 23., Works, VII:19-23).
25. A világhoz való igazodás vagy annak elhagyása
a. A világ elhagyásáról szóló prédikációjának textusa a 2Kor 6,17k: "Menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr." Itt többek között azt írja: "Ha a világi gondolkodású emberekkel való könnyed beszélgetésnek nem is lesz ránk nézve más káros hatása, egész biztos, hogy fokozatosan, észrevétlenül eltávolítja gondolkodásunkat a mennyeiektől. Elménket elfogulttá teszi, ami állandóan a föld felé vonzza lelkünket. Öntudatlanul hajlamossá tesz minket arra, hogy ismét e világhoz igazodjunk - annak lelkületéhez, elveihez és üres beszédéhez -, ahelyett hogy értelmünket megújítva teljesen megváltoznánk [Róm 12,2]. Ismét bele fogunk esni abba a könnyelműségbe és lelki szétszórtságba, amelyből korábban teljesen megszabadultunk - a szertelen öltözködésbe és az ostoba, léha, haszontalan beszédbe, amelyet utálatosnak tartottunk, amikor a lelkünk még az Istennek élt [Róm 6,11]. S naponta el fogunk térni attól az egyszerű beszédtől és viselkedéstől, amellyel egykor a mi üdvözítő Istenünk tanításának díszére váltunk [Tit 2,10].
b. Ha pedig ilyen messzire megyünk a világhoz való igazodásban, aligha várható, hogy megállunk itt. Hamarosan tovább fogunk menni: miután elvesztettük lábunk alól a talajt, és csúszni kezdtünk, ezer az egyhez, hogy nem állunk meg, amíg a lejtő aljához nem érünk, amíg magunk is bele nem esünk azon külső bűnök némelyikébe, amelyeket társaink a szemünk láttára vagy a fülünk hallatára követnek el. Ezáltal a kezdeti félelmünk és iszonyodásunk fokozatosan alábbhagy, míg végül megadjuk magunkat, és követjük példájukat. De tegyük fel, hogy nem visznek minket külső bűnbe: az is elég, ha büszkeséggel, haraggal vagy a világ szeretetével fertőzik meg lelkünket - mély bűnbánat nélkül ez is elegendő ahhoz, hogy az örök kárhozatba taszítsanak bennünket, mivel (minden külső bűntől elvonatkoztatva) 'a test dolgaival való törődés halál' [Róm 8,6; Ravasz-ford., más fordításban: 'a testies gondolkodás/lelkület halál'].
c. De bármily veszélyes is meghitt beszélgetést folytatni Istent nem ismerő férfiakkal, még veszélyesebb, ha férfiak ilyen nőkkel társalognak, mivel ők általában megnyerőbbek, mint a férfiak, és sokkal nagyobb meggyőző erővel bírnak, különösen ha kedves személyiségűek vagy kellemes beszédűek. Nincs az a férfi, aki egy ilyen nővel társalogni tudna anélkül, hogy veszteséget ne szenvedne. Ha nem érzünk semmilyen ostoba vagy szentségtelen vágyat (és ki ígérheti meg, hogy nem fogunk?), akkor is alig lehetséges, hogy ne érezzünk több-kevesebb helytelen puhaságot, amely csökkenti arra való hajlandóságunkat és képességünket, hogy kitartsunk önmagunk megtagadásának és keresztünk naponkénti felvételének szokásában, amely Jézus Krisztus jó katonáját jellemzi. S tudjuk, hogy a paráznák és a házasságtörők mellett a 'pulyák és nőiesek', az önmegtagadó Mester elpuhult követői sem 'fogják örökölni Isten országát' [1Kor 6,9k; vö. Károli]" (81. prédikáció, "Milyen értelemben kell elhagynunk a világot?", 16-18., 470-71).
A kísértéssel kapcsolatban idézi az 1Kor 10,12-t: "Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" Később így folytatja: "Ugyanakkor így szól az Úr: 'Ne légy elbizakodott, hanem félj! ...mert különben te is kivágatsz' [Róm 11,20.22]. Különben a te állhatatosságod is meginog. Elvétetik az erő, amely kétségkívül a tiéd. Amilyen biztosan álltál valójában, olyan biztosan beleesel a bűnbe, ha nem a pokolba. De hogy senki el ne csüggedjen azokra gondolva, akik egykor jól futottak, később viszont legyőzte őket a kísértés - hogy a félénk szívűek végképp el ne bátortalanodjanak, abban a hiszemben, hogy lehetetlen megállniuk -, az apostol e súlyos intést a következő vigasztaló szavakkal toldja meg: 'Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni' [1Kor 10,13]" (82. prédikáció, "A kísértésről", Bev.2., Works, VI:476).
27. Visszaesés, halálos bűn, a Szentlélek káromlása, újbóli megtérés
a. A "halálos bűntől", "a Szentlélek káromlásától" vagy az újbóli megtérés lehetetlenségétől tartó és egyéb visszaesőket Wesley a következőkkel bátorítja és inti: Isten minden földi királynál irgalmasabb, úgyhogy akárhányszor is vétkeztünk ellene, megvetve korábbi kegyelmét, kész megbocsátani és helyreállítani. A "halálos bűn" (1Jn 5,16k) alighanem olyan bűnt jelent, amely miatt Isten fizikai halállal sújtja a vétkest, hogy lelkét megmentse az örök haláltól. Ilyen esetekben (melyből sok volt) hiába imádkoztak (volna) az illető gyógyulásáért, de az érintett minden alkalommal bűnbánatot tartott még a halála előtt. Ami az újbóli megtérés lehetetlenségét illeti, a Zsid 6,4kk ("Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt...") ugyanarról szól, mint a Zsid 10,26kk: "Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja?" Mindkét helyen megigazult hívőkről van szó, akik megtagadták Urukat. A zsidók ilyenkor megkövetelték, hogy az egykori keresztény nyilvánosan jelentse ki: a názáreti Jézus csaló volt, és csak gaztetteinek megérdemelt büntetését szenvedte el. Aki ily módon nyíltan elvetette a bűneiért való egyetlen Áldozatot, annak nem maradt más, ami megmenthette volna, azonban a mai hívők nem követik el ezt a bűnt. A Szentlélek káromlásának megbocsáthatatlan bűnét pedig maga az Ige magyarázza: "Azt terjesztették ugyanis, hogy tisztátalan lélek van" Jézusban (Mk 3,29k), vagyis "Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével" űzi ki az ördögöket (Mt 12,24-32). [Tágabban értelmezve a Szentlélek káromlása Jézus végleges elutasítását jelentheti.]
b. Hosszú élete során Wesley ezrével találkozott visszaesőkkel, akik közül sokan elvesztek, de ugyancsak sokan ismét megtértek, nem ritkán a teljes megszentelődés elveszített áldását is visszanyerve. Utóbbiak eleinte gyakran azt hiszik, hogy ők már nem bukhatnak el, mégis megteszik - néha hirtelen, de többnyire fokozatosan. Az elbukott hívők azonban ritkán álltak helyre anélkül, hogy úgyszólván meg ne rázattak volna a pokol szája fölött. "De senki se következtessen Istennek e hosszútűréséből arra, hogy ő bárkinek is engedélyt adott a bűnre. Ne is merjen senki megmaradni a bűnben az isteni irgalom e rendkívüli esetei miatt. Ez a legvégzetesebb, legesztelenebb feltevés, és végső, helyrehozhatatlan pusztuláshoz vezet. Egész életemben egy olyan embert sem ismertem, aki miután megerősítette magát a bűnben azt feltételezve, hogy Isten végül megmenti őt, ne csalódott volna szánalmasan, a bűneiben halva meg. Isten kegyelmét a vétkezés bátorítására használni biztos út a pokol mélyére!" Ehelyett döntsük el szívünkben egyszer s mindenkorra: mindenem Istené, ő lesz a vezérem mindhalálig - s ő elfogadja az áldozatot, és megkegyelmez (86. prédikáció, "Felhívás visszaesőkhöz", különösen a vége, Works, VI:514-527).
A pokolról szólva végül Dr. Isaac Wattsot idézi: "A legnagyobb hálával tartozunk azért, hogy mi, akik régen kiérdemeltük ezt a kínt, nem merültünk még bele. Miközben ezrek ítéltettek a büntetésnek e helyére, mielőtt addig időztek volna a bűnben, mint közülünk sokan, az isteni jóság micsoda példája, hogy mi nem szenvedjük még el ezt a tüzes bosszút! Nem láttunk-e sok vétkeiben levő bűnöst kivágatni magunk körül? S mi más kímélt meg minket hétről hétre és hónapról hónapra, mint Isten gyengéd irgalma, teret engedve a megtérésünknek? Mit adjunk az Úrnak sok-sok türelméért, mind a mai napig tanúsított hosszútűréséért? Mily gyakran kitettük magunkat a kárhozat ítéletének Isten elleni ismételt lázadásainkkal! Ennek ellenére még mindig élünk az ő színe előtt, s halljuk a remény és az üdvösség szavait. Ó, nézzünk hátra, és reszkessünk ama rettenetes meredély gondolatára, melynek szélén oly sokáig bolyongtunk! Sietve keressünk menedéket az előttünk levő reménységben [Zsid 6,18], és adjunk hálát ezerszer az isteni irgalomért, hogy nem taszíttattunk e pusztulásba!" (73. prédikáció vége, "A pokolról", Works, VI:391.)
29. A szentekhez való imádkozás és a tisztítótűz
A gazdag és Lázár példázatában a gazdag ember "'felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam!' [Lk 16,24.] Nem emlékszem, hogy az egész Bibliában volna szenthez címzett imádság ezen kívül. S ha megfigyeljük, ki mondta el - egy ember a pokolban -, és milyen sikerrel, aligha kívánjuk követni a példát. Ó, kiáltsunk irgalomért Istenhez, ne emberhez! És bölcsen tesszük, ha most kiáltunk, amíg az irgalom földjén vagyunk; különben késő lesz! 'Igen gyötrődöm e lángban' [Lk 16,24]. Figyeljük meg: gyötrődöm, nem pedig tisztulok! Hiú remény, hogy a tűz megtisztíthat egy lelket! Éppúgy várhatnánk a víztől is a lélek megtisztítását, mint a tűztől. Isten őrizz, hogy te vagy én megpróbáljuk ezt!" (112. prédikáció, "A gazdag és Lázár", II.6., Works, VII:252.)
30. Keresztény családi élet, magániskolák, pályaválasztás és párválasztás
a. Ami a keresztény családi életet illeti, a Józs 24,15 alapján ("én és az én házam népe az Urat szolgáljuk") néhány kivételtől eltekintve az evangéliumi hívők körében megszokott biblikus tanítást fejti ki - azt is beleértve, hogy a ház urának felelőssége a szolgák viselkedésére is kiterjed -, a feleség esetében a meggyőzést és a tűrést, a gyermekek esetében pedig a korán kezdett nevelést és tanítást, illetve szükség esetén a szelíd fegyelmezést javasolva. A válást csak házasságtörés esetén tartja megengedhetőnek (94. prédikáció, "A családi hitéletről", III.1kk, Works, VII:79-82).
b. Az oktatásban a keresztény magániskolákat pártolja: "Mi célból küldöd gyermekeidet iskolába? 'Hát hogy felkészüljön, és élni tudjon a világban.' Melyik világra gondolsz, erre vagy az eljövendőre? Talán csak e világra gondoltál, és elfelejtetted, hogy van egy eljövendő is, amely pedig örökké megmarad! Kérlek, vedd ezt számításba, és olyan mesterekhez küldd őket, akik mindig szem előtt fogják tartani ezt! Másként iskolába küldeni őket (engedtessék meg, hogy nyíltan beszéljek) alig jobb, mint az ördöghöz küldeni őket. Mindenesetre, ha egyáltalán törődsz fiaid lelkével, ne a nagy állami iskolák egyikébe küldd őket (mivel azok mindenféle gonoszság melegágyai), hanem olyan magániskolába, amelyet egy kegyes ember vezet, aki kevés gyermeket próbál a hit és a tudomány terén egyaránt tanítani". A lányokat anyjuk vagy kis magániskolát fenntartó istenfélő asszonyok felügyeletére javasolja bízni, utóbbiakra konkrét javaslatokat is tesz. A pálya- és a párválasztásnál sem azt kellene szem előtt tartanunk, hogy gyermekeinkre anyagilag fényes jövő várjon, hanem hogy minél nagyobb eséllyel élhessenek Istennek tetsző és őt dicsőítő életet (uo., III.13-17., 83-85. o.)
c. Hasonlóan nyilatkozik a következő prédikációjában idézett William Law is (95. prédikáció, "A gyermekek oktatásáról," 3-4., Works, VII:87-8). [Saját tapasztalatom az, hogy kicsiny országunkban egyelőre nehéz megvalósítani a fenti tanácsokat, de ha két istenfélő szülő szoros egységben neveli gyermekeit, azok általában jó úton haladnak az állami vagy a gyakran nem sokkal jobb nagy egyházi iskola ellenére is - persze keresztény magániskolában vagy otthoni oktatásban talán még jobb lenne az eredmény.] Wesley a nagyszülők közismert engedékenysége miatt úgy véli, hogy gyermekeink nevelésében nem szabad nekik engednünk, viszont minden egyéb területen engedelmeskedjünk nekik mint szüleinknek. Példaként említi saját anyját is, aki kiválóan nevelte gyermekeit, de egy unokáját sem tudta irányítani. Arra is ügyeljünk, hogy gyermekeink haragját és hamisságát kiküszöböljük ahelyett, hogy táplálnánk (uo., 20-23. pont, 96-7. o.).
31. Engedelmesség a lelkipásztorok iránt
Wesley hangsúlyozta a lelkipásztorok iránti engedelmességet, beleértve az egyszerű ruházatot (és étkezést) is, melyet maga sokszor igyekezett hallgatói lelkére kötni (97. prédikáció, "A lelkipásztorok iránti engedelmességről, III.10-12, Works, VII:115-6).
A fölösleges vitákat illetően dr. Potter canterbury érsek tanácsát követte: "Ha igen hasznos akarsz lenni, ne pazarold az idődet és az erődet arra, hogy vitatható jellegű dolgokat próbálsz megvédeni vagy cáfolni; inkább igyekezz fellépni a nyílt, közismert gonoszság ellen és a valódi, nélkülözhetetlen szentség védelmében." Inkább próbáljuk a lehető legjobban ellátni az Isten által ránk bízott szolgálatot, ahelyett hogy kritizálnánk gyülekezetünket a hibáiért, vagy el akarnánk hagyni azt (104. prédikáció, "Az istentisztelet látogatásáról", 33., Works, VII:185).
33. Betegek rendszeres látogatása
A betegek látogatása minden keresztény rendszeres feladata (kellene, hogy legyen - ld. Mt 25,31kk), melyet a pogányok esetében is gyakorolnunk kell. A látogatást kezdjük a beteg hogyléte és körülményei iránti érdeklődéssel, s az utóbbiakon igyekezzünk segíteni is, ha pedig nem tudunk, bátran kérjünk segítséget másoktól. Ezután foglalkozzunk a beteg lelkével is, vigyük neki Isten Igéjét, és beszéljünk neki az Ő dolgairól. Ha érdeklődik, adjunk neki traktátusokat is. A látogatást mindig imádsággal fejezzük be (98. prédikáció, "A betegek látogatásáról", II., Works, VII:120-23).
34. Úrvacsorázás méltó módon - felkészülés és kifogások
a. Az úrvacsorázással kapcsolatban azt javasolja, hogy amilyen gyakran csak tudunk, éljünk vele, ahogy az első keresztények évszázadokig tették: nemcsak minden vasárnap, de szinte mindennap úrvacsoráztak (legalább hetente négyszer, továbbá mindegyik szent ünnepén). Az úrvacsorára való felkészülésről így ír: "Igencsak célszerű azoknak, akik részesülni szándékoznak ebben, önvizsgálattal és imádsággal felkészülniük erre a szentségre, ha idejük engedi. De ez nem feltétlenül szükséges. S ha erre nincs időnk, akkor se mulasszuk el a szokásos felkészülést, ami feltétlenül szükséges, és soha, semmilyen ok vagy alkalom miatt nem mellőzhető. Ez először is szívünk teljes eltökéltsége, hogy megtartjuk Isten összes parancsát; másodszor őszinte vágy arra, hogy megkapjuk összes ígéretét" (101. prédikáció, "Az állandó úrvacsorázás kötelessége", I.4-6., Works, VII:148-9).
b. Aki arra hivatkozva nem akar úrvacsorázni, hogy "méltatlan" rá (1Kor 11,27), annak a következőket mondja: "És akkor mi van? Méltatlan vagy rá, hogy bármilyen irgalmat kapj Istentől. De ez talán ok arra, hogy minden irgalmat elutasíts? Isten minden bűnödre bocsánatot kínál. Kétségkívül méltatlan vagy rá, és ő tudja ezt; de mivel neki mégis tetszik azt felajánlania, miért ne fogadnád el? Felkínálja, hogy megmenti lelkedet a haláltól: nem vagy méltó az életre, de emiatt visszautasítanád az életet? Felajánlja, hogy új erővel ruházza föl lelkedet; mivel méltatlan vagy rá, nem volnál hajlandó elfogadni? Mit tehet még értünk maga Isten, ha elutasítjuk irgalmát, mert méltatlanok vagyunk rá?" (uo., II.8. pont, 151. o.)
c. Ha bűnt követünk el, a bűnbánat, a megtérés a megoldás, nem pedig az, hogy erre hivatkozva mellőzzük az úrvacsorát. Utóbbi esetben arra sem számíthatunk, hogy beteljesülnek rajtunk Isten ígéretei, mert azok csak az ő parancsait megtartóknak szólnak. A megtérésben, a szükséges felkészülésben az időhiány sem akadályozhat; máskülönben abban is megakadályoz, hogy az üdvösség állapotában legyünk. Aki nem hajlandó megtérni bűnéből, annak az ördögök asztalánál és közösségében van a helye (uo., II.10., 14., 22. pont, 152-157. o.).
35. Amerikai függetlenség, kémek, hazugság
Elítélte az amerikai függetlenség kikiáltását (szerinte volt elég szabadság előtte is), valamint általában a kémek alkalmazását is, mivel foglalkozásszerűen hazudoznak. Megjegyezte mellesleg, hogy a legtöbb ember azért nem viseli el, ha hazugnak nevezik, mert abban van igazság (1775. nov. 7., 130. prédikáció, "Nemzeti bűnök és nyomorúságok", I.2-3., II.2-4., Works, VII:402-3, 405-6). Következő prédikációja végén pedig kifejti azt a meggyőződését, hogy Amerika angol gyarmat marad (131. prédikáció, "Beszámoló Isten Észak-Amerikában végzett utóbbi munkájáról", II.15., Works, VII:419).
36. A tudásvágy okai, végső célja és következménye
Az 1Kor 13,9 ("töredékes az ismeretünk") kapcsán Wesley azt írja: "A tudásvágy az ember egyetemes mozgatója, amely természetének legmélyében gyökerezik. Nem változik, hanem minden racionális teremtménynél állandó, hacsak valamely erősebb vágy háttérbe nem szorítja. Amellett kielégíthetetlen: 'Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani' [Préd 1,8], és elménket sem elégítheti ki az a tudás, amit át lehet adni neki. S kiváló okai vannak annak, hogy ez a vágy minden emberi lélekben el van ültetve. Arra hivatott, hogy ne engedjen semmiben eltespedni minket idelent; hogy gondolatainkat egyre magasabb célok felé emelje, melyek egyre méltóbbak arra, hogy foglalkozzunk velük, míg el nem érjük minden ismeret és minden kiválóság forrását, a mindentudó és minden kegyelemmel rendelkező Teremtőt. Míg azonban tudásvágyunk határtalan, magának a tudásunknak megvannak a maga határai. Sőt igen szűk határok közé van szorítva, melyek messze szűkebbek, mint ahogy azt az átlagember képzeli, vagy a tanult ember hajlandó elismerni. Erős utalás ez arra (mivel a nagy Teremtő semmit sem tesz hiába), hogy lesz egy jövőbeli létállapot, amelyben ez a jelenleg kielégíthetetlen vágy kielégül, és többé nem lesz ilyen mérhetetlen távolság a vágy és annak tárgya között" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", Bev.1-2., Works, VI:337).
Az emberi értelmet (észt) a legtöbben vagy alá-, vagy túlbecsülik - nagyon nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt, különösen ha az ember nem fogadja el a Biblia isteni ihletettségét és Krisztus istenségét. "Akik előítélettel viseltetnek a keresztény kinyilatkoztatással szemben, akik nem Isten kijelentéseként fogadják a Szentírást, azok szinte egyöntetűen ebbe [az utóbbi] szélsőségbe esnek: alig találkoztam kivétellel. Ugyanígy vannak ezzel mindazok - bárhogyan is hívják őket -, akik tagadják Krisztus istenségét. (Valójában egy részük nem az ő istenségét tagadja, csak azt, hogy ő a legfőbb Isten. Ez azonban ugyanaz, mivel az ő legfőbb isteni mivoltát tagadva egyúttal tagadják, hogy ő bármiféle Isten, hacsak azt nem mondják, hogy két Isten van, egy nagy és egy kicsi!) Mindezek hangosan ünneplik az értelmet mint a nagy és csalhatatlan vezetőt" (70. prédikáció, "Az értelem kérdése elfogulatlanul mérlegelve", Bev.4., Works, VI:351-2).
38. Az ember és az állat közti fő különbség
Az ember és az állat között az a fő különbség, hogy az ember fogékony Istenre, azaz Istent felfogni, megismerni, befogadni képes ("capax Dei", Aquinói Tamás Summa Theologiae [A teológia foglalata] c. műve nyomán): "Mi tehát az embereket az állatoktól elválasztó korlát - a határ, melyet nem léphetnek át? Nem az értelem vagy ész [reason] volt az [a bűnbeesés előtt]. Hagyjuk ezt a homályos kifejezést. Helyettesítsük a világos jelentésű megértés szóval, s ki tagadhatja, hogy az állatok is rendelkeznek vele? Ezzel az erővel akár azt is tagadhatjuk, hogy van látásuk vagy hallásuk. Ellenben arról van szó, hogy az ember fogékony Istenre [capable of God], míg az alsóbbrendű teremtmények nem. Nincs okunk azt hinni, hogy bármilyen mértékben képesek megismerni, szeretni Istent, vagy engedelmeskedni neki" (60. prédikáció, "Az általános szabadítás", I.5., Works, VI:244).
39. Az isteni gondviselés szintjei
Wesley az isteni gondviselést illetően az emberek három csoportját különbözteti meg. Az elsőbe a pogányok tartoznak, akik nemcsak létüket köszönhetik Istennek, hanem fennmaradásukat is - akárcsak a világ többi élő és élettelen része. Azonban az Úr jobban gondjukat viseli azoknak, akik kereszténynek vallják magukat (megvédve ezzel saját ügyét), s akik általában jobban is tisztelik őt, mint a pogányok - és úgy tűnik, az utóbbiaknál jobban védve vannak a sötétség erőitől. A harmadik csoportot a valódi keresztények alkotják, akik nemcsak külsőleg imádják Istent, hanem lélekben és igazságban, s krisztusian élnek. Elsősorban rájuk, Isten családjának tagjaira vonatkoznak Jézus szavai: "Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva" (Mt 10,30) - tehát az életük és személyük legkisebb részleteire is gondja van az Úrnak (67. prédikáció, "Az isteni gondviselésről", 16-19. pont, Works, VI:319-20).
Szerinte az angyalok ismerik a gondjaikra bízott emberek gondolatait (a lelkek "beszédét"), hiszen a testből kiköltözött lélek közléseit is meg kell érteniük. Enélkül szolgálni is nehezen tudnának az embereknek. Amint a bibliai példákból láthatjuk, a bukott angyalok hatalma is óriási, de a jó angyaloké mindig nagyobb (71. prédikáció, "A jó angyalokról", I.2., 5., Works, VI:363-5).
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.11-2016.02.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).