A pietizmus atyja, Philipp Jakob Spener "Pia desideria" (Kegyes kívánságok) c. könyvének rövid összegzése
1. Philip Jacob Spener német evangélikus lelkész (1635-1705) kb. egy-másfél évszázaddal a lutheri reformáció és 2-3 évtizeddel a harmincéves háború után a mai (protestáns) népegyházakra is általában jellemző siralmas hanyatlást látott az evangélikus (lutheránus) egyházban. 1675-ben született írásában, amely a pietizmus néven ismertté vált mozgalmat elindította, és amely eredetileg Johann Arndt "Igaz kereszténység" c. könyvének előszavaként jelent meg, többek között a kellő egyházfegyelem és "a szent papság" hiányát tette felelőssé e hanyatlásért (21. o.). Miközben az egyházban elterjedt az Igétől eltávolodó hitvitázás, a gyakorlat különösen messzire rugaszkodott a bibliai mércétől. Sok névleges keresztény élt botrányosan, s kevesen voltak, akik nemcsak a külső bűnöktől tartózkodtak - az általános vélekedés szerint erkölcsös életet élve -, hanem a világ szellemiségétől is, komolyan véve az önmegtagadást (22. o.). Míg az első keresztényeket mindenütt példás szeretetükről ismerték (50-51. o.), addig a "megreformált" egyházban szektás rajongónak nézték azt, aki nemcsak fölöslegéből kívánt segíteni a szegényeken, hanem áldozatosan, a két fillérre rúgó összes vagyonát odaadó szegény özvegyasszonyhoz hasonlóan - holott ennek elmulasztása a keresztény testvéreink iránti szeretetlenség bűnét jelenti (Mk 12,41-44; 33-34. o.). Bár az evangélikusok - akárcsak a legtöbb (keresztény) ember - nehezen veszik észre a maguk hibáit, a "hiúzszemű" ellenség (Bábel, vagyis a római katolikus pápaság) rögtön kiszúrja azokat (43. o.).
2. Spener a paráznaság, lopás stb. mellett a baráti társaságban való időnkénti berúgást is az olyan bűnök közé sorolja, amelyek miatt az ember elveszíti üdvösségét (32. o.). Ezért a gyakorlatért részben a hitből való megigazulás lutheri tanával való visszaélést okolja, mert - mint mondja - bár nem a cselekedeteink miatt üdvözülünk, "a Szentlélek nem lehet szándékos és uralkodó bűnök mellett bennünk" (36. o.). Ezen a világon nincs reményünk a tökéletességre, noha törekednünk kell rá. "Minél tovább jut egy kegyes keresztény, annál több hiányt lát magában. Így a tökéletesség elképzelésétől soha nem lesz távolabb, mint amikor a legjobban törekszik rá" (48. o.).
3. Végül hat javaslatot fogalmaz meg, melyek a következők: (1) "Gondoljunk arra, hogy Isten Igéjét gazdagabban szólaltassuk meg közöttünk" (53. o.). A teljes Szentírást hirdetni kell az istentiszteleteken, s naponta olvasni otthon, egyedül és kis csoportokban tanulmányozni, megbeszélni (innen eredeztethetők a mai bibliaórák és -iskolák). (2) "A lelki papság felállítása és gyakorlása" (56. o.). A lutheri egyetemes papság megvalósítása azt jelenti, hogy a gyülekezet élő hitű tagjait be kell vonni az aktív szolgálatba, kivédve a klerikalizmus mindig fenyegető veszélyét. (3) A kereszténységben nem elég a tudás, "hanem sokkal inkább szükséges a gyakorlat" - különös tekintettel a szeretet állandó gyakorlására (59. o.). Sokat segíthet ebben "egy másik értelmes megvilágosított kereszténnyel" való bizalmas, baráti kapcsolat, amely a rendszeres számadást is magában foglalja. (4) A "vallási vitatkozásban" kerülni kell a szenvedélyes hitvitákat (60. o.). Nem szabad kritikátlanul elfogadni bármilyen tant, de elsősorban a szeretetre és a szent életre kell törekedni. (5) "Olyan lelkészeink legyenek, akik maguk a legelőrehaladottabb igazi keresztények" (65. o.). Ennek megfelelően kell megreformálni a lelkészképzést, a pusztán elméleti tudomány dicsősége helyett a tanult igazságoknak a hívő életben való megnyilvánulását hangsúlyozva (vö. 1. javaslat). (6) Az igehirdetés ne hivalkodóan ékesszóló, hanem ébresztő és építő legyen - egyszerűen, de erőteljesen szólaltassa meg Isten Igéjét (74. o.).
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2014.10.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).