1. prédikáció: Népünk erkölcsi, lelki, anyagi és politikai állapotának javítása
"És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek" (Jer 29,7; Károli, vö. katolikus ford.)
I. Kell-e népünk erkölcsi, lelki, anyagi és politikai állapotának javításán fáradoznunk, és miért?
II. Milyen állapotban vagyunk jelenleg?
III. Hogyan lehetne orvosolni ezeket az áldatlan állapotokat?
IV. Hogy működik mindez a mai kereszténységben, és hogyan kellene működnie?
Drága Testvéreim az Úrban!
Életem első (írott) igehirdetésében - melynek nagy része 2006. augusztus 20-ának emlékezetes napján született - mindenekelőtt azt vizsgálom meg, hogy szükséges-e egyáltalán népünk erkölcsi, lelki, anyagi és politikai állapotának javításán fáradoznunk, és ha igen, miért szükséges; majd azokra a kérdésekre próbálok választ keresni, hogy milyen állapotban van népünk, és miként munkálkodjunk jólétén mi, XXI. századi magyar keresztények.
I. Kell-e népünk erkölcsi, lelki, anyagi és politikai állapotának javításán fáradoznunk, és miért?
1. Egyes keresztények úgy gondolkodnak, hogy mivel ez a világ úgyis Isten ítélete felé tart, és alá van vetve "a hiábavalóságnak" és "a romlandóság szolgaságának" (Róm 8,20k), hiába is küzdenénk ilyen nemes célokért, úgysem sikerülne elérnünk őket, sőt "még úgy tűnhetünk fel, mint akik Isten ellen harcolunk" (vö. ApCsel 5,39). Sokan, ha nem is mondják ki nyíltan e gondolataikat, ezek szerint élnek. Sőt talán az a hiedelem is rabul ejtette őket, hogy jelenleg "e világ istene" uralkodik földünkön (vö. 2Kor 4,4), s ezért törvényszerűen a bűnnek és a gonoszságnak kell érvényesülnie "a nap alatt". Az utóbbi elképzelésre elég csak annyit mondanunk, hogy amint számos zsoltár hirdeti, ma is és mindörökké "az Úr uralkodik" (2Móz 15,8; Zsolt 93,1; 96,10; 97,1; 99,1; 103,19; 146,10). "Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent...; őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,25.28), "aki [az Úr Jézus Krisztus] hatalmas szavával hordozza a mindenséget" (Zsid 1,3). Ezek alapján az a meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek, világunkban mindent Isten irányít, s szabad akaratunkkal hozott döntéseinket is (a bűneinket is beleértve) úgy használja fel, hogy végül az ő tervei valósuljanak meg. Semmiért sem kell tehát aggódnunk; nyugodtan bízhatunk az ő kegyelmében, jóságos és igazságos gondviselésében; ugyanakkor megmarad döntéseink örökkévaló felelőssége - Istennel együtt kell munkálkodnunk (ld. Fil 2,12k; 4,6k).
2. Azonkívül "a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését" (Róm 8,19). De vajon az Isten fiai csak Krisztus visszatérése után fognak megjelenni - vagyis addig "semmi dolgunk" a világgal? Érdemes tanulmányozni a Római levélnek ezt a szakaszát; különböző emberek különböző válaszokat adnak ennek alapján a fenti kérdésre. Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy "Isten hibátlan gyermekeiként" feddhetetlenül és romlatlanul kell ragyognunk "az elfordult és elfajult nemzedékben..., mint csillagoknak a világban" (Fil 2,15). De vajon megelégedhetünk-e ennyivel? Az 1. pontban vázolt gondolkodásmód kicsit nyersebben fogalmazva azt jelenti, hogy nyugodtan hagyhatjuk, hadd pusztuljon ez a gonosz világ, hadd főjön a saját levében, miközben mi kényelmesen (és lehetőleg minél inkább élvezve az életet) "világítunk" (leginkább csak a szavainkkal), "hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék" (2Tim 2,25).
3. Vajon nem ugyanolyan nyilvánvaló-e az is, hogy miként a textusunkban olvassuk, fáradoznunk kell "annak a városnak [vagy országnak] békességén" és jólétén, amelyben jövevények vagyunk, "mert annak békességétől [jólététől] függ a mi békességünk [jólétünk] is"? (Jer 29,7; vö. 1Pt 1,17.) A későbbiekben látni fogjuk, hogy nemcsak anyagi, hanem lelki jólétünk is erősen függ attól, hogy mennyire mozdítjuk elő környezetünk jólétét. Szinte hallom a kifogást: "Ez az ige ószövetségi embereknek szólt. Mi, kifinomult (rafinált?) újszövetségi hívők egész más helyzetben vagyunk!" Azonban Urunk is a lelkünkre kötötte: "Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5,16). Péter pedig hozzátette: "Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért.... Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái" (ld. 1Pt 2,12-17). S az egész isteni törvényt összefoglaló szeretet parancsa vajon nem követeli-e meg, hogy "ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan" (1Jn 3,18), jót téve mindenkivel (Gal 6,10)?
II. Milyen állapotban vagyunk jelenleg?
1. Megkérdezheti valaki: Hogyan fáradozhatunk népünk erkölcsi, lelki, anyagi és politikai jólétén posztmodern világunkban, ebben a "post-Christian" Európában? (Bár a média mintha azt sugallná, hogy ma már mindenkinek tudnia kell angolul, azon szegény honfitársaim kedvéért, akikbe fiatalabb korukban az oroszt [vagy még a németet?] sulykolták, később pedig az ugyancsak javításra szoruló gazdasági állapotok küzdelmei közepette nem állt módjukban megtanulni "ángliusul" - vagy éppen más nyelvet tanultak -, a "post-Christian" kifejezés jelentése: "kereszténység utáni".) Mellesleg érdemes eltűnődnünk azon, hogy beletörődhetünk-e a "kereszténység utáni" jelzőbe annak fényében, hogy napjainkban a maga mintegy 2 milliárd hívével a kereszténység a legnagyobb vallás, és Európában is ezt a hitet vallják a legtöbben. Persze mindjárt más a kép, ha figyelembe vesszük, hogy ebből a 2 milliárdból hazánkban él kb. 7,5 millió "keresztény" (a 2001-es népszámláláskor a magyar lakosságnak nagyjából a háromnegyede vallotta magát kereszténynek). Tehát 75%-ban "keresztény országban" és egyharmad részben "keresztény világban" élünk. Ha valaki nem látná, mennyire távol áll mindkettő az igazi kereszténységtől (bár reményeim szerint pár perc múlva jobban fogja látni), azt hadd biztassam: hívja csak föl nyugodtan "keresztény" polgártársainak figyelmét a következőkben kifejtett bibliai, keresztény elvekre - amelyek egy részét egyébként törvényeink is minden keresztény és nem keresztény hazánkfia számára kötelezővé teszik.
2. Egyáltalán: milyen népünk jelenlegi erkölcsi, lelki, anyagi és politikai állapota, melynek javulását elő kellene segítenünk? Valószínűleg a legtöbben egyetértenek azzal, hogy sommásan fogalmazva: pocsék. Ezt talán az anyagi, gazdasági helyzetünket illetően a legkönnyebb elismerni. A "felső tízezret" leszámítva a magyar nép a rendszerváltozás és az Európai Unióhoz való csatlakozás után is még mindig többé-kevésbé szegényen él, ami különösen vidéken és a főváros "szegénynegyedeiben", lakótelepein feltűnő. A lelki állapotokat jelző erkölcsi helyzetet illetően pedig talán elég utalni a média minden formájából ömlő szex-, erőszak- és horroráradatra, amely az óriásplakátoktól a nappali szobáinkig, sőt a számítógépeink rejtett zugaiig mindent eláraszt; az okkult áramlatok előretörésére - ld. a számtalan horoszkópot és a jóslás, a "természetgyógyászatnak" nevezett, gyakran keleti vallások trójai falovaként működő kuruzslás megannyi válfaját, továbbá a boszorkányság és a burkolt vagy nyílt sátánizmus népszerűségét -; valamint az egyre lehetetlenebbé váló szülői és tanári nevelő, sőt oktató munkára (szakközépiskolai tanárként magam tapasztaltam, hogy diákjaim matematika órán nyíltan és hangosan arról beszéltek, ki kivel feküdt le; sem számonkéréssel, sem más módon nem tudtam hatni rájuk, mivel nem érdekelte őket a tanulás, a rossz jegy, és láthatóan a szüleiket sem nagyon érdekelte a gyermekük fejlődése). James Dobson "Élet a szakadék szélén" c. könyvében (amely különösen 16-26 éves fiataloknak kitűnő olvasmány) leírja, hogy náluk fiatalkorában csak a közismerten "rossz fiúk" rúgtak be gyakran, és "rossz lányoknak" hívták azokat, akik sok fiúval összefeküdtek. Mára nálunk is gyakorlatilag megfordult a helyzet (vagyis az erkölcstelen magatartás a menő), és bár egyelőre csak Amerikában hallottam olyan helyekről, ahol a gyerekek félelmükben a fürdőkádban alszanak, mert az arra járó autósok kedvtelésből belövöldöznek az ablakokon, ha így haladunk, hamarosan e téren is utolérjük már csak néhány lépéssel előttünk járó "Nagy Testvérünket".
3. Ugye senkinek sem kell bemutatnom a magyar pénzügyi becsületet: a korrupciót, a késve (vagy egyáltalán nem) érkező, végző és fizető vállalkozókat és cégeket, az adócsalást - ugyebár köztünk is előfordul az ilyesmi, kedves Testvéreim?! S hogyan fáradozunk e helyzet orvoslásán mi, keresztények? Legtöbbször a bevett magyar módszerrel: a panaszkodással! Szidjuk az aktuális kormányt, a hatóságot, a hivatalt, a vezetőinket, a magas adókat, az időjárást, a szomszédot, a "gazdagokat" - s jó magyar mentalitásunkkal ahol lehet, keresztbe is teszünk nekik ("Dögöljön meg a szomszéd tehene is!"), ahelyett hogy felismernénk kölcsönös érdekeinket, és ahol lehet, segítenénk egymást.
III. Hogyan lehetne orvosolni ezeket az áldatlan állapotokat?
1. Állítólag minden nemzetnek, közösségnek van egy körülbelüli "adófizetési szintje", amelynél többet nemigen hajlandó fizetni. Hiába emeli a kormány az adókat és a járulékokat, ennek hatására csak többen mennek fekete munkába - vagy éppen csődbe, munkanélküli segélyre, úgyhogy befizetőkből pénznyelőkké válnak. A szigorúbb ellenőrzéssel sem megyünk sokra, mivel az ellenőrök is korruptak, és képtelenség mindegyikük fölé egy újabb ellenőrt állítani. Csak egy példa: a jeggyel utazók körében közismert, hogy a kalauzok és buszvezetők jó része a saját zsebére dolgozik. Ma már ellenőrzik őket (s ennek hatására talán javult némiképp a helyzet), de kialakult az a gyakorlat, hogy az ellenőr először a buszvezetőhöz megy, aki elhelyez nála egy bankót, s így nem csinálnak ügyet a jegy nélküli utasokból. Csakugyan korrupt a politikusok, a vezetők zöme. De mi talán különbek vagyunk? Nem ugyanazt tesszük kicsiben, és tennénk nagyban a helyükben? Amilyen a nép, olyanok a vezetői. Közülünk valók. Nem érdemlünk jobbat! Meggyőződésem, hogy csakis alulról építkezve, a lelki, erkölcsi alapokat megerősítve javíthatunk országunk helyzetén. De hogyan valósíthatjuk meg ezt? Először is úgy, hogy Isten Igéjéhez igazítjuk saját felfogásunkat, életünket és tanításunkat.
2. Melyik keresztény ne ismerné a becsületesség bibliai elveit, az emberi rend és a hatóságok iránti engedelmesség keresztény kötelességét? Ha esetleg akadna ilyen ember, a kedvéért és a biztonság okáért röviden idézek néhány idevágó igét. "Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint feljebbvalónak..." (1Pt 2,13; Károli - az I.3. pont végén bővebben is idéztem). "Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.... Hiszen adót is azért fizettek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak. Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet" (Róm 13,1.6-7). "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené" (Mk 12,17).
3. Az utóbbival - az adófizetéssel - kapcsolatban sok kifogást felhoznak. Például: "Ha Isten megelégedett a tizeddel, akkor a császár se követeljen többet!" Természetesen a fenti igék nem szabnak semmilyen feltételt vagy százalékos korlátot, de azért ez az ellenvetés fölvet néhány érdekes gondolatot. A 4Móz 18,20-32 szerint a tizedet a lévitáknak kellett adni. Egyesek szerint másfajta tizedről van szó az 5Móz 14,22-29-ben, melynek alapján a tizedet a felajánlónak el kellett fogyasztania a szent helyen (feltehetően az ottani papság is megkapta belőle a részét, és gondolniuk kellett a vidéki lévitákra is). Az éves tized háromévenként a lévitákat, a jövevényeket, az árvákat és özvegyeket illette (29. v.). Lehetséges, hogy itt egy újabb tizedről van szó. A Neh 10,37k (vö. 12,44; 13,5.12) szerint az állatok elsőszülöttjét, valamint a gyümölcsfák és a szőlő termését a papoknak adták, a föld (többi) termését pedig a lévitáknak. A "tized" tehát összességében évente több mint 20%-ot is jelenthetett. Az Újszövetség az adakozással kapcsolatban nem említ százalékokat, csupán általános elveket: mindenki annyit adjon, amennyi "telik tőle" (1Kor 16,2); adakozzon készségesen és jókedvűen "aszerint..., amije... van"; tudva, "hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat" (2Kor 8-9; vö. Gal 6,6kk). Az isteni bölcsességgel megajándékozott József Egyiptom kormányzójaként azt a rendeletet hozta, hogy a termés egyötöde (20%-a) a fáraóé, és ez a rendelkezés az éhínség elmúltával is érvényben maradt (1Móz 47,23-26).
4. Ehhez kapcsolódik egy másik ellenvetés: "Ennek a kormánynak fizessek adót?!" Vajon a rabszolgatartó és a zsidókat elnyomó római társadalom igazságosabb volt? Mondhatjuk-e majd, amikor az ítéletkor mindenek Bírája elé állunk (Róm 14,10): "Uram, ismerted te az akkori kormányt? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nekik adózzak?" Sokan azt hozzák fel mentségül, hogy túl magasak az adók és a járulékok; így nem lehet becsületesen megélni, családot eltartani. Valóban magasak: a vállalkozókat számtalan adófajta sújtja (rengeteg bőrt próbálnak lenyúzni róluk), az összes elvonás jóval meghaladhatja a dolgozónak jutó jövedelmet. És miért magasak? Többek között azért, mert sokan nem fizetik meg, amit kellene. Nyilván vannak más okok is. Az emberi hatalom iránti engedelmességnek gátat vet az az elv, hogy "Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek" (ApCsel 5,29). Azonban keresztényként nem harcolhatunk becstelen eszközökkel. (Pl.: "Nem fizetek nekik adót! A mérőórát megkerülve áramot/gázt lopok tőlük!") Szerencsés Károly történész szerint nagy a mai értelmiség felelőssége, amennyiben adja a lovat az uralmon levő politikusok alá, és nem tesz eleget az államtól függő, annak érdekeit kiszolgáló média által alaposan félretájékoztatott emberek felvilágosításáért. Azonban még nagyobb a keresztények (és különösen a vezetőik) felelőssége, mivel nekik az az Úr adta a rendelkezéseket, akinek mindent köszönhetnek, akit szájukkal hétről hétre dicsőítenek, hűséges alattvalóinak vallva magukat, miközben "cselekedeteikkel tagadják" és gyalázzák őt (Tit 1,16).
5. "Különben is, mindenki ezt csinálja, mindenki csal, ahol csak tud" - mondják egyesek. Ez közel áll a valósághoz, de azért nem egészen igaz. Igenis lehetséges ma becsületesen megélni: nemcsak az én helyzetemben (amelyben talán könnyebb), de ismerek különféle területeken dolgozó vállalkozókat, üzletembereket, akik elhatározták, hogy addig folytatják tevékenységüket, amíg becsületesen, a törvényeknek és jogszabályoknak eleget téve megtehetik. Vannak, akik egész jól boldogulnak, sőt akár másoknak is rendesen bejelentett, jól jövedelmező állást adnak (persze jóval többet zsebre tehetnének, ha nem ragaszkodnának bibliai elveikhez).
IV. Hogy működik mindez a mai kereszténységben, és hogyan kellene működnie?
1. Nagyjából az imént említett állásponthoz jutottak el az általam ismert legkiválóbb keresztények. Maguk jó példát mutatnak, de a többieknek nem segítenek hatékonyan, mert nem veszik komolyan Urunknak és apostolainak az intésről szóló tanítását, az igazi egyház 4 protestáns ismertetőjelének egyikét, a gyülekezeti fegyelmet, melyet a protestánsok fennhangon hirdetnek, de alig gyakorolnak (ld. a Heidelbergi Káté 83-85. kérdését, a Westminsteri Hitvallás 30. fejezetét és Daniel E. Wray "Egyházfegyelem" c. kis füzetét [szerk. Visky András, Koinónia, 1999.]). A toleranciát bálványozó korunkban szinte már csak néhány kirívó bűn ellen mernek szót emelni (pl. gyilkosság, házasságtörés - de mostanában talán már ez ellen sem), így nincs, aki a saját vétküktől elvakított, tévelygő hívők szemét felnyissa. Ismerek olyan (környezetük szerint újjászületett) hívőket, akik gyakorta létesítenek házasságon kívüli nemi kapcsolatot, miközben szorgalmasan járnak gyülekezetükbe, és eltitkolják, kimagyarázzák vagy "szánják-bánják", de folytatják bűnüket.
2. Igaz, ez a magatartás talán még viszonylag kevés keresztényre jellemző. De mi a helyzet az adócsalás különböző fajtáival? Ne csak a vállalkozóként, foglalkoztatóként elkövetett aktív adócsalásra gondoljunk, hanem arra is, amit tapasztalatom szerint igen sok keresztény "passzívan elszenved", mivel egyáltalán nem vagy csak a ténylegesnél kevesebb bérre (pl. minimálbérre) jelenti be a munkaadója. Sokan nem is látnak ebben kivetnivalót, mondván: ez a foglalkoztató felelőssége. Valóban az övé - elsősorban. De egyfelől más bűnében részt venni szintén bűn (1Tim 5,22), másfelől mindenki maga írja alá (sőt sokszor maga is készíti el) a saját adóbevallását, melyben "felelősségének tudatában kijelenti, hogy a bevallásban közölt adatok a valóságnak megfelelnek". A szóban forgó esetben tehát ez a testvérünk írásban hazudik az adócsalása érdekében, meglopva az államot (vagyis polgártársait), ami bizonyos szempontból ugyanolyan, mintha a szomszédját lopná meg. Ugyanakkor szidja a kormányt, amiért nem sáfárkodik jobban, és nem költ többet különféle célokra.
3. Hogyan lehetséges az, hogy egyébként kiváló és becsületes keresztény vezetők saját gyülekezetükben szemet hunynak az ilyesmi fölött, azt hangoztatva, hogy ez mindenkinek az egyéni lelkiismereti problémája, nekik semmi dolguk vele azon túl, hogy tanítanak róla és példát mutatnak? Nemegyszer erős volt a kísértés, hogy oly módon nyissam föl a testvéreim szemét (persze előbb végigjárva a Mt 18,15kk-ben leírt fegyelmezési folyamatot), hogy az APEH/NAV munkatársainak segítségével késztetem őket annak elismerésére, hogy amit tesznek, az nemcsak a bibliai keresztény erkölcs, hanem a polgári (pogány) jog mércéje szerint is bűn(cselekmény) (van olyan hívő ismerősöm is, aki APEH/NAV-ellenőr). Többek között az tartott vissza ettől, hogy a magyar jogrendszer annyira szövevényes, hogy aki őszintén akar, az is igen nehezen tud kiigazodni rajta, és könnyen követ el akaratlanul is hibákat - s a helyzet a legfrissebb adó- és tb-jogszabályoknak köszönhetően most még bonyolultabbá válik. Természetesen e téren is vannak nehéz kérdések. Szentség a gyakorlatban c. írásomban (különösen annak 6. pontjában) érintettem néhányat. Segíthet az az elv, hogy ne tegyünk olyat, amit a hatóság büntetne, ha tudna róla (máskülönben ki-ki önkényesen maga határozhatná meg, mit szabad és mit nem). De ne építsünk mentsvárakat elképzelt nehéz helyzetekből, inkább határozzuk el, hogy a saját helyzetünkben teljesen Isten szerint fogunk cselekedni - és meglátjuk, hogy az ő erejével menni fog! S hogy keresztényként írásban hazudhatunk-e, letagadva az adónkat, az nem lehet kérdés. Ha efölött szemet hunyunk, akkor a homoszexuális életmódot, Krisztus nyílt megtagadását, a gyilkosságot, a lopást, a sikkasztást és minden egyéb bűnt is szó nélkül kell hagynunk.
4. S akkor még nem is beszéltünk az adócsalás legelterjedtebb módjáról - talán alig akad köztünk, hívők közt olyan, aki el ne követte volna maga is. A számlaadás elmulasztásáról, illetve ennek elnézéséről beszélek. Ez csakugyan lehet "passzívan elszenvedett" bűn (sokszor talán fel sem tűnik), legalábbis ha nekünk nincs belőle hasznunk - ellentétben azzal az esettel, amikor az ily módon megkerült ÁFA értékével olcsóbban jutunk egy áruhoz vagy szolgáltatáshoz (ami szintén elég gyakori, ld. pl. az építőipari munkákat). Azonban még ebbe a "legenyhébb" hibába sem volna szabad beleesnünk. A 3Móz 5,1-ben Isten így szól az (elvileg) egységesen őt tisztelő zsidó néphez: "Ha azzal vétkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik". Ahogy nem szabad tétlenül elnéznünk, ha (egy keresztény részéről) Istent vagy embertársunkat sérelem vagy kár éri, úgy afölött sem hunyhatunk szemet, ha az államot (vagyis a magyar nemzetet) károsítják meg. A 3Móz 19,17-ben pedig azt olvassuk: "Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében." A keresztény közösségnek (mint az új Izráelnek; ld. Ef 2,11-22; 1Pt 2,9k) mindenképpen gyakorolnia kellene ezt az elvet, bár az írott (vagy legalább az íratlan) törvényeink részben mindenki számára kötelezővé teszik ezt. Nyilván adódhat olyan helyzet, amelyben a szabályok megtartása aránytalanul nagy terhet róna ránk vagy másokra, és esetleg nem is volna különösebb jelentősége. Itt is érvényes az az elv, hogy a lehető legjobb megoldást keressük, ne csak a "jót".
5. Miért hagyják oly sokan figyelmen kívül az intésre vonatkozó bibliai parancsokat? Természetesen nem könnyű felvállalni a vétkező testvérünkkel való szembesülést. Ez egyrészt általában feszültséggel, konfliktusokkal jár, másrészt kiderülhet, hogy mi ítéljük meg tévesen a helyzetet, vagy a mi szemünkben "gerenda van". De hát nem hatalmas nyereség az, ha ily módon megtisztul a látásunk, az életünk, a közösségünk? S milyen óriási hatást gyakorolhatunk ezáltal nem hívő környezetünkre is! Fontos persze, hogy betartsuk a fegyelmezés bibliai módját és sorrendjét (Mt 18). Lehetőleg csak a Biblia által egyértelműen bűnnek mondott dolgokért intsünk (különben magunk eshetünk az ítélkezés bűnébe, ld. Róm 14,1kk); először négyszemközt beszéljünk magával a vétkezővel (nem pedig másokkal, ahogy általában szoktuk [ld. a "gyülipletyó" különböző formáit, pl. "imádkozzunk X. testvérért, aki ilyen és ilyen bűnben él"], elkövetve a megszólás bűnét; Tit 3,2), lehetőséget adva neki a védekezésre; majd miután kellő időt hagytunk a Szentléleknek az illető szívében végzett munkájára és az imádságra, tanúk előtt ismételjük meg az intést, s ha ez sem használ, csak akkor terjesszük a dolgot az egész GYÜLEKEZET elé - megelőzve ezzel a másként úgyis kiszivárgó híreket és a pletykát. Nagyon fontos, hogy az egész folyamatot SZERETETBEN vigyük végig, "igazságot szólván szeretetben" (Ef 4,15; Ravasz László ford.). Könnyű az igazsággal szeretetlenül fejbe vágni másokat, s talán még könnyebb mindenkivel jóban lenni, ha nem képviseljük hűen az igazságot. A Jn 13,34k szerint arról kell megtudnia mindenkinek, hogy Jézus tanítványai vagyunk, hogy úgy szeretjük egymást, ahogy ő szeretett minket.
6. Más veszély is leselkedik az intést gyakorló közösségekre. Sok régebbi komoly gyülekezet bűncentrikussá, ítélkezővé vált; bizonyos külsőségekre helyezte a hangsúlyt (pl. férfiaknál rövid, nőknél hosszú haj, fedett fej, ékszerek, öltözködés), és aki ezeknek megfelelt, azt automatikusan jó hívőnek tekintették, háttérbe szorítva a fontosabb belső, jellembeli tulajdonságokat és az istenfélő életet. Ennek hatására sokan emberektől való félelemből kívül engedelmeskedtek, de belül nem változtak meg, s ha megszűnt a kényszer, megkönnyebbülve levetkőzték a rájuk erőltetett külsőségeket. Érdemes itt megjegyezni, hogy az "emberi parancsok és rendelések" vagy hagyományok (Kol 2,22; vö. 1Kor 11,2) követése is lehet Istennek tetsző dolog, feltéve, hogy nem tulajdonítanak nekik isteni tekintélyt, és nem ellentétesek Isten Igéjével. Jól látható ez a rékábiak esetében is, akik ősük, Jónádáb parancsának engedelmeskedve egész környezetüktől eltérően nem ittak bort, nem folytattak földművelést, és sátrakban laktak (Jer 35). A fenti hibák mindenesetre a bibliai mintát követve elkerülhetők, különösen ha a gyülekezet nem zárkózik magába, befelé fordulva - ekkor ugyanis a tagjai előbb-utóbb egymást fogják kikezdeni. Ezért is rendkívül fontos az evangelizáció, a "vérfrissítés" - az "újszülött" hívők ugyanis mindent örömmel fogadnak, föllelkesítve "megvénült" testvéreiket, akiknél már megszokottá, sőt talán megkopottá váltak azok a dolgok, amelyek fiatalabb "tesóikra" az újdonság erejével hatnak. Ismét látjuk tehát, mennyire elengedhetetlen, hogy környezetünk erkölcsi, lelki, anyagi jólétén fáradozzunk - s ez valamilyen szinten a "piszkos" politikában való részvételünket is magában foglalja. Ha csakugyan fáradozunk ezen, az a mi jólétünket is minden téren magával vonja; ha nem, abba mi is könnyen belepusztulhatunk. Isten Szentlelke már jóval előttünk munkálkodik a körülöttünk levő nem hívők lelkében (ahogy a miénkben is tette a megtérésünk előtt), ezért nekünk is vele együtt kell munkálkodnunk - nem lenézve, becsmérelve "pogány és bűnös" környezetünket, hanem meglátva bennük az isteni kegyelem munkáját és további mérhetetlen lehetőségeit (hiszen minket is csak ez a kegyelem különböztet meg tőlük és korábbi önmagunktól).
7. Amikor Jézus a Jn 13-ban megmosta tanítványai lábát, ezzel nemcsak alázatból adott nekik leckét - azt ugyanis már akkor megértették volna (vö. 7. v.). Itt azonban sokkal fontosabbról is szó esett: a bűntől való megtisztulásról. A megtéréskor a Jézusba vetett hit által nemcsak az elkövetett bűneink töröltetnek el (a büntethetőségükkel, a lelkiismeretünkre nehezedő súlyukkal együtt), hanem megkapjuk a Szentlelket is, aki az újjászületés megújító fürdőjében részesít minket (Tit 3,5; ez magában foglalja a kezdeti megszentelődést), és elkezdi szentté tenni, Jézuséhoz hasonlóvá formálni a jellemünket, miközben mindent megad nekünk, "ami az életre és a kegyességre való", "isteni természet részesévé" téve bennünket (2Pt 1,3k; vö. 1Pt 1,22k) - folytatva megszentelődésünk életünk végéig tartó folyamatát. (A tanítványok ebben is kivételt jelentettek: ők csak pünkösdkor kapták meg a Lelket, de Júdás kivételével már a Jn 13-ban is "tiszták" voltak.) Nem mentegethetjük tehát magunkat azzal, hogy nincs erőnk ellenállni a bűnnek. Isten megígérte, hogy nem állít minket erőnket meghaladó próba, kísértés elé (1Kor 10,13; Károli). Aljas dolog, ha Júdáshoz hasonlóan színleg szeretjük Jézust, de közben megszegjük parancsait. Minden attól függ, hogy kérjük-e az ő Szentlelkének erejét, élünk-e vele, és AKARUNK-E ellenállni a rossznak, a bűnt elhagyva megújulni. Egyedül persze nehezen megy, és Isten azt akarja, hogy egymás segítségét is igénybe vegyük. Erről szól a lábmosás, ami a megtérés után elkövetett bűnöktől való megtisztulásra utal. Jézus a Jn 13,14-ben követőinek a lelkére kötötte: "nektek is meg kell mosnotok egymás lábát". Úgy gondolom, itt nemcsak a személyes intésre utalt, hanem arra is, amikor mi magunk megyünk elébe a megtisztulásnak oly módon, hogy négyszemközt vagy kis csoportokban kölcsönösen számot adunk egymásnak az életünkről, bűneinkről, kísértéseinkről, harcainkról, győzelmeinkről, megosztva egymással a tapasztalatainkat, és imádkozva egymásért. Éppen az ilyen csoportok voltak a Wesley életét végigkísérő ébredés fő hajtóerői - ld. a John Wesley csoportjai c. írást. Hitem szerint ma is ott lesz először ébredés, ahol következetesen gyakorolják ezt az elvet. "Aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat" (Jn 3,21). Menjünk ki a világosságra, hajoljunk le, mossuk meg egymás lábát, hadd újuljunk meg, hadd járjunk tisztaságban és világosságban, áldott közösségben Urunkkal és egymással! (1Jn 1,7.)
8. A 2006. augusztus 20-i vihar alkalmával a tűzijátékra összesereglett mintegy 1,5 milliónyi magyarral és másokkal - köztük velem is, aki a prédikáció írását befejezve biciklivel tartottam hazafelé, amikor elkapott a vihar - Isten kegyelmesen bánt, hiszen a viharnak "csak" néhány halálos, és mintegy 250 sebesült áldozata volt. Utána lázasan keresték a felelősöket, a bűnbakokat, pedig megvan a végső Felelős: a mindent kezében tartó Úr, akinek nagy gyakorlata és ismerete van az időjárás terén (is), és jól tudja, mikor mire van szükségünk. Hiszem, hogy amint Isten "a viharból" válaszolt az őt kérdőre vonó Jóbnak (Jób 40,6; vö. 38,1), úgy ezzel az "égi tűzijátékkal" válaszolt népünknek, melynek jelentős része még mindig tiszteli István király 20-án ünnepélyesen körülhordozott "szent jobbját" és a sokat dicsért Szűz Máriát (őket könnyű "tisztelni", mivel nemigen adtak nekünk ma is érvényes, húsunkba vágó rendelkezéseket), de csak elvétve vagy egyáltalán nem tiszteli a szent Istent, a királyok Királyát és az urak Urát, mindenek Bíráját, mivel semmibe veszi rendelkezéseit. Ő megbünteti a bűnükben megmaradókat, de irgalmasan bánik azokkal, akik szeretik őt, és megtartják parancsolatait (ld. a tízparancsolat szavait: 2Móz 20,5k). Éppen az ő irgalmának és kegyelmének tudata nyugtatott meg, amikor a szélvészben a porral, majd a szakadó esővel küszködve magamban imádkoztam. Hiszen "amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk" (1Kor 11,32). Végtelen szeretetétől indíttatva fenyít minket, mint a legjobb apa a fiait (Zsid 12,4kk). Ebbe a szeretetteljes fenyítésbe persze akár az is belefér, hogy elveszi az életünket. Drága testvérem, ne várd meg ezt! Ébredj fel, ha alszol! Valld meg bűneidet a testvéreidnek, hogy meggyógyulj (Jak 5,16)! Légy te az első, aki megújulsz, aki megnyílsz hittestvéreid előtt, hagyva, hogy "megmossák a lábadat", s aki magad is lehajolva vállalod a lábmosás "piszkos munkáját". Tedd ezt szeretetben, nem keresve, de bátran nevén nevezve a bűnt, hogy igazi, Isten szerinti JÓLÉTBEN élhess, elősegítve közösséged és környezeted jólétét erkölcsi, lelki, anyagi és minden más téren!
9. Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének és más botrányos dolgoknak a kiszivárgása, a TV-székház ostroma (2006. szeptember 18.) és a későbbi politikai események még nyilvánvalóbbá tették hazánk válságos erkölcsi, gazdasági és politikai helyzetét. Az alapigénk után néhány verssel azt mondja Isten: "Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám" (Jer 29,12-13). Eljött az ideje, hogy mi, magyarok belekapaszkodjunk ígéreteibe, és cselekvésre készen hozzá kiáltsunk. Ki kezdje meg ezt a nehéz harcot? Nekünk, az ő híveinek szól igéje: "Te magad!" (1Kir 20,14.) Legyünk hát bátrak, és cselekedjünk! Ne féljünk harcolni a törvények módosításáért (pl. adó- és járuléktörvények, abortusztörvény), az igazságosabb és mindenekelőtt erkölcsösebb társadalomért - de elsősorban mi magunk legyünk ilyenek!
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.08-2011.01.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).