Wesley János (John Wesley) élete és művei
TARTALOM
Néhány idézet Wesley Jánostól, 14 kötetes összes műveiből 0. Ha tudjuk és érezzük, hogy felülről való úgy a jó legelső mozzanata, mint az erő, amely végigviszi azt; ha Isten az, aki nemcsak elültet minden jó vágyat, hanem végig is kíséri azt, különben szertefoszlana, akkor ebből nyilvánvaló, hogy "aki dicsekszik", annak "az Úrral" kell dicsekednie [1Kor 1,31] (85. prédikáció, "Üdvösségünk munkálása", I.4., Works, VI:509).
1. Főbb tantételeinkből - melyek az összes többit is magukban foglalják - három van: a bűnbánat, a hit és a szentség tana. Ezekről azt tartjuk, hogy az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a második annak kapuja, a harmadik pedig maga a vallás (A metodisták elveinek további kifejtése, VI.4; Works, VIII:472).
2. 56. kérdés: Mit tehetünk azért, hogy Isten munkája megelevenedjen ott, ahol hanyatlásnak indult? ... (7) Erőteljesen és határozottan buzdítsunk minden hívőt, hogy "törekedjen a tökéletességre" [Zsid 6,1]. Annak érdekében, hogy "mindnyájan egyféleképpen szóljunk" [1Kor 1,10], egyszer s mindenkorra kérdem, védelmezzük ezt a tökéletességet, vagy lemondjunk róla? Egyetértünk abban, hogy védelmezzük, azt értve rajta (miként kezdettől fogva tesszük), hogy minden bűntől megszabadulunk azáltal, hogy Isten és az emberek szeretete tölti be a szívünket .... Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a halálunk előtt megszabadulhatunk minden bűntől. A lényeg kérdése tehát eldőlt; de ami a módot illeti, a változás fokozatos vagy azonnali? Mindkettő. A megigazulásunk pillanatától kezdve fokozatosan megszentelődhetünk, növekedhetünk a kegyelemben, naponta előrehaladhatunk Isten ismeretében és szeretetében. S ha a bűn megszűnik a halál előtt, akkor a dolog természetéből adódóan lennie kell egy azonnali változásnak: kell, hogy legyen egy utolsó pillanat, amikor még létezik, és egy első pillanat, amikor már nem létezik (Beszélgetések jegyzőkönyvei, 1744-1789; Works, VIII:328-9; kiemelés tőlem).
3. A keresztyén ember tökéletes úgyannyira, hogy ne vétkezzék.
4. 9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart (Beszélgetések jegyzőkönyvei, 1744-46, I. beszélgetés; Works, VIII:276).
5. Azoknak száma, akiket kizártunk a társaságokból, 64 volt: 2-t káromkodás és esküdözés miatt, 2-t rendszeres ünneprontásért, 17-et iszákosságért, 2-t szeszesitalok árusítása miatt, 3-at veszekedés és civakodás miatt, 1-et feleségének (meg)veréséért, 3-at gyakori szándékos hazudozásért, 4-et szitkozódásért és megszólásért, 1-et tétlenségért és henyélésért, végül 29-et nemtörődömség és gondatlanság miatt (Naplója, 1743. márc. 12.; Works, I:416).
6. Félek, hogy ahol csak gyarapodott a gazdagság, ott (rendkívül kevés kivételtől eltekintve) ugyanolyan arányban visszaszorult a vallás lényege, vagyis az a lelkület, amely Krisztusban is megvolt (Gondolatok a metodizmusról, 9. pont; Works, XIII:260)
7. Ne elégedjünk meg olyan vallással, amely nem foglalja magában az ördög minden munkájának, vagyis minden bűnnek a lerontását. Tudjuk, hogy az értelem gyengesége és ezernyi erőtlenség megmarad, amíg e romlandó testben vagyunk, de a bűnnek nem kell megmaradnia: legfőképpen ez az ördögnek az a munkája, amelynek e mostani életben való lerontása végett az Isten Fia megjelent [1Jn 3,8k]. Ő képes és kész már most lerontani azt mindazokban, akik hisznek őbenne. Csak ne legyünk szűkkeblűek! Ne vonjuk kétségbe az ő hatalmát vagy szeretetét! Tegyük próbára ígéretét! ... "[Jézus] képes mindenestül megmenteni [teljesen megszabadítani] azokat, akik őrajta keresztül mennek Istenhez" [Zsid 7,25; Csia] (62. prédikáció vége, "Krisztus eljövetelének célja", Works, VI:277).
8. Végül egy idézet Wesley anyjától, Susanna(h) Wesleytől, aki John kérdésére így fogalmazta meg, mi a bűn: "Kövesd ezt a szabályt: ami gyengíti értelmedet, csökkenti lelkiismereted érzékenységét, elhomályosítja benned Isten tudatát, vagy elveszi a lelki dolgok ízét; vagyis ami növeli tested erejét és hatalmát az elméd felett, számodra bűn az, bármilyen ártatlan legyen is önmagában."
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2007.12-2008.11.
* * *
Gondolatok Wesley Jánostól - magyarul meg nem jelent (54-141.) prédikációiból
Forrás: 14 kötetes összes műveinek 6. és 7. kötete
1. Bevezetés: Üdvösség és szentség kegyelemből, hit által
a. Wesleynek a szentséggel kapcsolatos szavait olvasva sokan (különösen egyes protestáns csoportok tagjai) automatikusan arra asszociálnak, hogy Wesley a cselekedetek általi üdvösség szószólója. Mi sem áll távolabb az igazságtól! Ahogy az legelső prédikációjának ("Üdvösség hit által", alapigéje az Ef 2,8) már a bevezető szavaiból kitűnik, mindig is az egyedül kegyelemből, hit által megkapható üdvösséget hirdette. S bár a megszentelődésünkön nekünk is munkálkodnunk kell, az is teljes mértékben Isten kegyelmének köszönhető, amint azt pl. abban a prédikációjában is leszögezi, amely a Fil 2,12-13-ra épül ("félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően"): "Ez a kifejezés két értelmezésre is alkalmat ad, és mindkettő kétségkívül igaz. Először, az akarás magában foglalhatja a belső, a cselekvés pedig a külső hitélet egészét. S ha így értjük őket, abból következik, hogy Isten munkálja ki mind a belső, mind a külső szentséget. Másodszor, az akarás jelentheti az összes jó vágyat, a cselekvés pedig mindazt, ami ebből adódik. Ekkor a mondat azt jelenti, hogy Isten lehel belénk minden jó vágyat, és ő idézi elő minden jó vágy jó hatását."
b. "Semmi sem tudja olyan határozottan elrejteni a kevélységet az ember elől [Jób 33,17; vö. Károli], mint az erről való mély, tartós meggyőződés. Ha ugyanis teljesen tudatában vagyunk annak, hogy semmink sincs, amit nem kaptunk, akkor hogyan dicsekedhetnénk, mintha nem kaptuk volna? [Vö. 1Kor 4,7.] Ha tudjuk és érezzük, hogy felülről való úgy a jó legelső mozzanata, mint az erő, amely végigviszi azt; ha Isten az, aki nemcsak elültet minden jó vágyat, hanem végig is kíséri azt, különben szertefoszlana, akkor ebből nyilvánvaló, hogy 'aki dicsekszik', annak 'az Úrral' kell dicsekednie [1Kor 1,31]" (85. prédikáció, "Üdvösségünk munkálása", I.2., 4., Works, VI:508-9).
a. Wesley a szentség szükségességét hangsúlyozza a menyegzői ruha kapcsán, amely a királyi menyegzőn egyes méltatlan, kidobandó emberekről hiányozni fog (mivel ez a példázat Isten földi királyságáról szól, ld. Mt 22,1-14), de a Bárány menyegzőjén már mindenki viselni fogja (mert az már a mennyei királyság kezdetén lesz, ld. Jel 19,6-9). "Vajon ez a kifejezés - 'a szentek igaz cselekedetei' [Jel 19,8] - nem mutat-e rá, mi a példázatbeli 'menyegzői ruha' [Mt 22,11]? Ez 'a szent élet, amely nélkül senki sem látja meg az Urat' [Zsid 12,14]. Krisztus igazságára kétségkívül szüksége van minden léleknek, amely bemegy a dicsőségbe; de az egyéni szentségre is szüksége van minden emberi lénynek. Azonban igen fontos megállapítani, hogy a kettő eltérő szempontból szükséges. Az előző azért kell, hogy feljogosítson minket a mennyre; az utóbbi pedig azért, hogy képessé tegyen rá minket. Krisztus igazsága nélkül nem tarthatnánk igényt a dicsőségre; szentség nélkül pedig nem lennénk alkalmasak rá. Az előbbi révén Krisztus tagjaivá, Isten gyermekeivé és a mennyek országának örököseivé válunk. Az utóbbi révén 'alkalmassá' tétetünk 'arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljünk' [Kol 1,12]" (120. prédikáció, "A menyegzői ruha", 9-10. pont, Works, VII:313-4).
b. A mennybe jutáshoz nélkülözhetetlen szentséget a lelkek ellensége mindig is sok mindennel próbálta helyettesíteni: szent emberek, helyek és egyebek imádatával, a másként gondolkodók üldözésével, sőt a hittel - ami szintén nem pótolja, hanem lehetővé teszi és kiegészíti az igazi szentséget, amely nem más, mint a krisztusi élet és lelkület (uo., 11-19. pont, Works, VII:314-7).
3. A szeretet fontosabb az ismeretnél
"Talán lehetnek olyan jó szándékú emberek..., akik azt állítják, hogy bármilyen változás jön is létre az emberekben - akár a szívükben, akár az életükben -, ha nincsenek világos nézeteik ama legfőbb tanokról - az ember bukásáról, a hit általi megigazulásról, a Krisztus halála által elvégzett engesztelésről és az Ő nekik átadott igazságáról -, akkor a halála sem használhat nekik. Ezt semmiképp sem merem megerősíteni. Sőt, nem is hiszem. Meggyőződésem, hogy az irgalmas Isten inkább az emberek életére és lelkületére tekint, mint az elképzeléseikre. Meggyőződésem, hogy többre becsüli a szív jóságát, mint a fej tisztaságát; s ha az ember szíve (Isten kegyelme és Lelkének ereje által) Isten és az emberek alázatos, szelíd, türelmes szeretetével van tele, akkor Isten nem veti őt az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzbe [Mt 25,41] azért, mert az elképzelései nem világosak, vagy a fogalmai zavarosak. Elismerem, hogy 'szent élet... nélkül senki sem látja meg az Urat', de nem merem hozzátenni: 'és világos fogalmak nélkül'" (125. prédikáció, "Az Isten nélküli életről", 15. pont, Works, VII:353-4).
4. A szeretet fontosabb a hitnél
A szeretet nélkülözhetetlenségét hangsúlyozva kijelenti (vö. 1Kor 13): "Állandóan a hit általi üdvösségről beszéltek - és helyesen teszitek. Azt állítjátok (egytől egyig), hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekvésétől függetlenül [Róm 3,28]. Nem is tehettek mást anélkül, hogy le ne mondanátok a Bibliáról, és hűtlenné ne válnátok saját lelketekhez.... De egyúttal azt is vegyétek fontolóra, hogy bármilyen sok és bármennyire erős hitünk van is, az sosem fog megszabadítani minket a pokoltól, ha most meg nem szabadít minket minden bűnös beállítottságtól, a büszkeségtől, a szenvedélytől, a türelmetlenségtől; minden önteltségtől, minden gőgtől és hatalmaskodástól; a haragtól, a dühtől, a keserűségtől; az elégedetlenségtől, a zúgolódástól, a zsörtölődéstől, az ingerlékenységtől. Minden ember közül nekünk van a legkevesebb mentségünk, ha miután oly gyakran óvtak minket ettől az erős illúziótól, megengedjük magunknak a fenti beállítottságok bármelyikét, mégis áldjuk magunkat, és arról álmodunk, hogy a menny felé tartunk!" (91. prédikáció, "A szeretetről", III.7., Works, VII:54-5.)
A buzgóságot illetően a Gal 4,18-at idézve ("Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik") egyfajta sorrendet állít fel. Eszerint növekvő mértékben kell buzgólkodnunk a következőkért: az egyetemes egyház; saját gyülekezetünk; Krisztus rendelései (közös és egyéni imádság, úrvacsora, az Ige olvasása, hallgatása és a rajta való elmélkedés, böjtölés); kegyes cselekedetek, irgalmas tettek és szent lelkület (alázat, szelídség, gyengédség, hosszútűrés, elégedettség, Isten akaratába való belenyugvás, meghalás a világnak és a világ dolgainak) - az utóbbiak fontosabbak bármely jó cselekedetnél, mivel az örökkévalóságba is elkísérnek minket. De a legbuzgóbban arra kell törekednünk, hogy szeressük Istent és az összes embert. Ezzel teljesen ellentétes (bár gyakran a buzgóság álarcát ölti magára) a gyűlölet minden fajtája és foka, a keserűség, az előítélet, a féltékenység, a gonosz gyanúsítás (mivel a szeretet 'nem gondol rosszat', 1Kor 13,5; angolból), a vakbuzgóság, mások üldözése; továbbá a büszkeség, a harag, a zúgolódás, az ingerlékenység, az elégedetlenség, a türelmetlenség; valamint a rossz vagy közömbös dolgok és a vélemények, nézetek iránti buzgóság (92. prédikáció, "A buzgóságról", II.7-III.6, Works, VII:61-4).
A türelemről a Jak 1,4 alapján beszél: "A türelemmel való kitartásban jussatok el egészen a tökéletes tettekig! Így lesztek tökéletesek és teljesek, akikben nincs semmi hiányosság" (Egyszerű fordítás). "De mi a türelem? Most nem egy pogány erényről beszélünk, nem is a tunya természetről, hanem egy kegyes lelkiállapotról, melyet a Szentlélek hatalma munkál ki a hívő szívében. Azt a beállítottságot jelenti, hogy az Istennek tetsző ideig és módon elszenvedjük mindazt, ami neki tetszik. Ezáltal a középúton maradunk" - nem vetjük meg vagy becsüljük le a szenvedésünket, mintha az a véletlennek volna köszönhető, de nem is csüggedünk el vagy fortyanunk fel miatta [Zsid 12,5]. "A türelmes hívőt mindkét fenti szélsőségtől megőrzi az, ha meggondolja: Kitől származik mindez a szenvedés? Istentől, az ő Atyjától. S milyen indítékkal adja nekünk a szenvedést? Nem annyira az igazsága, mint a szeretete miatt. És mi a szenvedés célja? A 'javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk' [Zsid 12,10]" (83. prédikáció, "A türelemről", 3., Works, VI:485-6).
7. Magabiztosság helyett alázat
Az önbecsülést illetően a Róm 15,2 alapján ("Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére") megállapítja: "Ha felebarátodnak kedvezni akarsz az ő javára, törekedj alázatos szívre. Légy kicsiny és alávaló a magad szemében, a tiszteletadásban megelőzve másokat [Róm 12,10]. Legyél mélyen tudatában a saját gyengeségeidnek, butaságaidnak és hiányosságaidnak, valamint a szívedben maradó, s minden szavadhoz és tettedhez tapadó bűnnek. S ez a lelkület nyilvánuljon meg mindabban, amit mondasz és teszel. 'Ölts magadra... alázatot' [Kol 3,12]. Iszonyodva utasítsd el a régi pogány kedvelt mondását, amely a feneketlen mélységből származik: Tanti eris aliis, quanti tibi fueris - 'Minél jobban értékeled magad, annál jobban fognak értékelni mások.' Nem így van; épp ellenkezőleg: Isten és ember egyaránt 'ellenáll... a kevélyeknek' [Jak 4,6], s mivel Isten 'kegyelmet ad... az alázatosaknak' [1Pt 5,5], az alázat, nem pedig a büszkeség jelenti ajánlólevelünket, mely kivívhatja az emberek megbecsülését és jóindulatát, különösen az istenfélők körében" (100. prédikáció, "Kedvezni minden embernek", II.2., Works, VII:144).
"E dicsőséges célok elérése érdekében fáradságot nem kímélve mindig őrizzétek meg az Ő kegyelmes jelenlétének mély, állandó, eleven és örömteli tudatát. Sose feledkezzetek meg a hívők nagy atyjának adott átfogó szaváról: 'Én a mindenható (vagy inkább mindenre elegendő) Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes' [1Móz 17,1; Károli]. Legyen bennetek az a boldog várakozás, hogy Ő, aki előtt álltok, mindig vezet majd szemével, gyámolító kezével támogat, megőriz minden gonosztól, és 'rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni' [1Pt 5,10; katolikus ford.], azután pedig 'feddhetetlenül' megőrizni 'a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére' [1Thessz 5,23]" (111. prédikáció, "Isten mindenütt jelenvalósága", III.6., Works, VII:244).
9. Lelkiismeretes élet, intés, fegyelmezés
a. A lelkiismerettel kapcsolatban (2Kor 1,12) szól az intésről, a fegyelmezésről, melynek külön prédikációt is szentelt. "Rettenetes dolog, ha Isten igéje elítéli az embert, saját szíve mégsem ítéli el! Ha önmagunk elítélése nélkül meg tudjuk szegni Isten ismert parancsainak legkisebbikét, akkor e világ istene nyilvánvalóan megkeményítette a szívünket. Hacsak gyorsan ki nem gyógyulunk ebből, 'erkölcsi érzékünk eltompul' [Ef 4,19], és lelkiismeretünkben (ahogy szent Pál mondja) 'meg vagyunk bélyegezve' [1Tim 4,2]" (105. prédikáció, "A lelkiismeretről", I.17., Works, VII:192).
b. Ezt a prédikációját anyai nagyapja, Dr. Annesley "Egyetemes lelkiismeretesség" c. igehirdetésének kivonatával fejezi be, aki a következőket mondja: "Gyakorold az alábbi tanácsokat, és lelkiismereted rendben lesz:
1. Ügyelj minden bűnre, semmilyen bűnt ne tarts kicsinek, és teljes igyekezettel tarts meg minden parancsolatot. Éberen figyelj a bűn első csíráira, és óvakodj a bűn határaitól. A gonosz látszatától is őrizkedj [1Thessz 5,22; Károli]. Ne merészkedj a kísértéseknek vagy a bűn alkalmainak a területére.
2. Úgy tekints magadra, mint aki Isten szeme előtt van: Élj úgy, mintha a féltékeny Isten érzékelhető jelenlétében lennél. Ne feledd, hogy mindenki mezítelen és fedetlen őelőtte [Zsid 4,13]! Nem tévesztheted meg őt, mert ő a végtelen bölcsesség. Nem menekülhetsz előle, mert ő mindenütt jelen van. Nem vesztegetheted meg őt, mert ő maga az igazság! Annak tudatában beszélj, hogy Isten hallja szavaidat. Annak tudatában járj, hogy Isten minden oldalról körülfog [Zsolt 139,5]. Az Úr veled van, amíg vele tartasz; vagyis addig élvezheted jótékony jelenlétét, amíg félelmetes jelenlétében élsz.
3. Komolyan és gyakorta vizsgáld meg szívedet és életedet.... Fordíts külön gondot két időszakra, a reggelre és az estére: reggel gondold át, mit kell majd tenned, este pedig vizsgáld meg, hogy megtetted-e, amit kellett.
4. Minden tetted kapcsolódjon egész életedhez, ne csak egy részéhez. Minden alárendelt célod feleljen meg életed nagy céljának. 'Gyakorold magad a kegyességben' [1Tim 4,7]. Légy olyan szorgalmas a hitéletben, ahogy azt iskolás gyermekeidtől várod a tanulásban. Egész életed legyen felkészülés a mennyre, amint a birkózók készülnek a küzdelemre.
5. Ne merészelj vétkezni azért, mert Krisztus bűnbocsánatot szerzett; ez a legszörnyűbb visszaélés Krisztussal. Pontosan ezért nem volt áldozat a törvény alatt a szándékos bűnökre; nehogy az emberek azt higgyék, hogy ismerik a bűnök árát, mint azok, akik a pápista búcsúcédulákkal foglalkoznak.
6. Légy semmi a magad szemében - mert hiszen mi az, amire büszkének kell lennünk? Már a fogantatásunk is bűnös volt, születésünk fájdalmas, életünk fáradságos, halálunk nem tudjuk, milyen! De mindez semmi a lelkünk állapotához képest. Ezt tudva milyen mentségünk van a büszkeségre? [...]
8. Ami tanácsot másnak adnál, fogadd meg magad is. A legrosszabb emberek eléggé hajlamosak olyan terheket rakni másokra, amelyeket ha magukra vennének, ritka keresztények lennének.
9. Ne tégy olyasmit, amire nem tudsz áldást kérni Istentől. A keresztény ember minden jó cselekedetét az ige és az imádság szentesíti. Nem méltó a keresztényhez, hogy olyan közönséges dolgot tegyen, amiért nem imádkozhat. S ha minden felmerülő tettet illetően komolyan fohászkodna, az ilyen imádság elvágna minden bűnös dolgot, és előmozdítaná mindazt, ami helyes.
10. Gondold, mondd és tedd azt, amiről meg vagy győződve, hogy maga Krisztus tenné a helyedben, ha a földön volna.... Ó, keresztények, hogyan imádkozott Krisztus, kihasználva az időt az imádságra? Hogy prédikált Ő, akinek szájából csakis kegyes szavak jöttek elő? Mennyi időt töltött nem helyénvaló beszéddel? Hogyan járt mindenfelé, jót téve az emberekkel, azt cselekedve, ami Isten előtt kedves?" (Uo., I.19., 192-94. o.)
10. A hit fajtái: üdvözítő és nem üdvözítő, szolgai és fiúi hit
a. A hit fajtáiról az alábbiakat írja: "Eddig főként úgy tekintettünk a hitre, mint ilyen és ilyen igazságokról való meggyőződésre. S ma így értelmezik a hitet a keresztény világ minden táján. Ugyanakkor figyeljük meg jól (hiszen az örökkévalóság múlik rajta), hogy sem egy katolikus, sem egy protestáns hite - amennyiben nem foglal magában többet ennél, vagyis bizonyos igazságok elfogadásánál - nem ér többet Isten előtt, mint egy mohamedán vagy egy pogány hite; sőt a deista vagy a materialista hiténél sem. Mert 'megmentheti-e őt' ez a hit? [Vö. Jak 2,14, Csia.] Megmenthet-e bármely embert akár a bűntől, akár a pokoltól? Nem jobban, mint ahogy Júdás Iskáriótest megmenthette; nem jobban, mint ahogy az ördögöt és angyalait megmenthette - akik mindnyájan meg vannak róla győződve, hogy a Szentírás az utolsó betűig igaz.
b. De milyen az a hit, amely valóban üdvözít, amely örök üdvösséget szerez azoknak, akik mindvégig megtartják? Olyan isteni meggyőződés Istenről és Isten dolgairól, amely kezdetleges állapotában is lehetővé teszi minden birtokosa számára, hogy 'félje Istent, és igazságot cselekedjen' (vö. ApCsel 10,35). S aki bármely népből ennyire hisz, arról az apostol kijelenti, hogy 'kedves [Isten] előtt'. Tulajdonképpen az ilyen ember abban a pillanatban az elfogadottság állapotában van. De egyelőre csak Isten szolgája, valójában nem a fia. Egyúttal figyeljük meg jól azt is, hogy 'az Isten haragja' már nem 'marad rajta' [Jn 3,36].
c. Szó ami szó, amikor a gyakran metodistáknak nevezett prédikátorok hirdetni kezdték ama fenséges bibliai tant, a hit általi üdvösséget, nem voltak kellően tisztában az Isten szolgája és gyermeke közti különbséggel. Nem értették pontosan, hogy már az is 'kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik' [ApCsel 10,35]. Emiatt hajlamosak voltak megszomorítani azok szívét, akiket Isten nem szomorított meg. Ugyanis gyakran megkérdezték az Istent félőktől: 'Tudod-e, hogy bűneid megbocsáttattak?' S nemleges válasz esetén azonnal rávágták: 'Akkor az ördög gyermeke vagy.' Nem, ez nem következik a válaszból. Azt lehetett volna mondani (és valójában csupán ennyit lehet kimondani): 'Egyelőre csak Isten szolgája vagy, nem a gyermeke. Máris bőven van okod dicsérni Istent, amiért elhívott az ő dicsőséges szolgálatára. Ne félj. Kiálts tovább őhozzá, és ezeknél 'nagyobb dolgokat fogsz látni' [Jn 1,50].
d. S valóban, hacsak Isten szolgái útközben meg nem állnak, elnyerik a fiúvá fogadást. Megkapják Isten gyermekeinek hitét, azáltal, hogy ő kijelenti egyszülött Fiát a szívükben. A gyermeki hit tehát valójában és pontosan olyan isteni meggyőződés, amely által Isten minden gyermeke tanúsíthatja: 'azt az életet..., amit most... élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem' [Gal 2,20]. S aki ezzel rendelkezik, annak lelkével együtt a Lélek bizonyságot tesz arról, hogy az illető Isten gyermeke [Róm 8,16; vö. Gal 4,6k]" (106. prédikáció, "A hitről", I.9-12., Works, VII:198-9).
11. A jótettek állítólagos veszélye
"Ma már több mint negyven éve, hogy az anglikán egyház néhány lelkésze nyíltan hirdetni kezdte ezt a fenséges bibliai tanítást: 'Kegyelemből van üdvösségetek a hit által' [Ef 2,8]. S nem sokkal később néhányan, akik hallották, de nem értették, megpróbálták ugyanezt a tanítást hirdetni, de szánalmasan eltorzították, kiforgatva a Szentírást, és 'érvénytelenné téve a törvényt a hit által' [Róm 3,31]. Közülük egyesek annak érdekében, hogy magasztalják a hit értékét, teljesen lebecsülik a jó cselekedeteket. Úgy beszélnek róluk, mint amelyek nemcsak hogy nem szükségesek az üdvösséghez, de nagymértékben akadályozzák is azt. Úgy állítják be őket, mintha a rossz cselekedeteknél sokkal veszélyesebbek lennének azokra nézve, akik meg akarják menteni a lelküket. Egyikük azt harsogja: 'Több embert juttat a pokolba az imádság, mint a lopás." A másik így kiált: 'Elég a tetteitekből! Hagyjátok el a cselekedeteket, vagy nem jöhettek Krisztushoz!' S ezt az igeellenes, irracionális, pogány szónoklást nevezik az evangélium hirdetésének!" (99. prédikáció, "Az igazak jutalma", I.2-3., Works, VII:130.)
12. Önmegtagadás és kemény küzdelem nélkül nem megy
Az alábbi szavakat kivételesen Wesley standard prédikációiból idézem: "Akik pedig a másik végletbe esve azt remélik, hogy minden erőfeszítés nélkül is betölthetik Isten parancsait, emez istenkáromlók okoskodásai nyomán magukat már-már bűntelennek képzelik. Hiú remény! Ádám gyermekének arra számítania, hogy igyekezet nélkül valaha is megláthatja Isten és Krisztus országát, hogy küzdelem nélkül 'léphet be a szoros kapun'! [Lk 13,24.] Valakinek, aki 'bűnben fogant és született' [Zsolt 51,7] és 'belül romlott' [5,10], olyan gondolatot dédelgetnie magában, hogy 'megtisztulhat, mint ahogyan az Úr is tiszta' [1Jn 3,3] anélkül, hogy 'a Krisztus nyomdokait követné' [1Pt 2,21], 'naponként felvenné a keresztjét' [Lk 9,23], 'levágná a jobb kezét' és 'kivájná a jobb szemét és eldobná magától' [Mt 18,8-9]; arról álmodoznia, hogy valaha is megszabadulhat régi nézeteitől, vágyaitól, indulataitól, hogy 'megszentelődhet lelkében, elméjében és testében' [1Thessz 5,23] anélkül, hogy az önmegtagadás útját járná szüntelen!" (17. prédikáció, "A szív körülmetélése", II.7., Prédikációk, I. kötet, Názáreti Egyház Alapítvány, 2001, Bedőné Kriszt Éva fordítása, 227. o.)
Üdvösségünk munkálásáról szóló prédikációjának textusa a Fil 2,12-13: "Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." "Ha Isten munkálkodik bennetek, akkor munkáljátok üdvösségeteket. A munkáljátok szó eredeti megfelelője alapos munkára utal. A saját üdvösségetekről van szó, mivel saját magatoknak kell megtennetek ezt, különben örökre elvész a lehetősége. Üdvösségeteket: Az üdvösség azzal kezdődik, amit általában (és igen találóan) megelőző kegyelemnek nevezünk, beleértve az Isten tetszésére irányuló első kívánságot, az akaratával kapcsolatos első fénysugarat, valamint az első halovány, futó gondolatot, hogy vétkeztünk ellene. Mindezek magukba foglalnak némi elmozdulást az élet felé, a megmenekülés bizonyos fokát - a vak és érzéketlen, Isten és az ő dolgai iránt nem fogékony szívtől való megszabadulás kezdetét. Az üdvösséget a meggyőző kegyelem munkálja tovább, melyet a Szentírás általában bűnbánatnak nevez, ami több önismeretet és a kőszívtől való további megszabadulást eredményez. Azután megtapasztaljuk magát a keresztény üdvösséget, amikor is 'kegyelemből' 'üdvösséget' nyerünk 'hit által', melynek két nagy ága a megigazulás és a megszentelődés. A megigazulás révén megmenekülünk a bűn büntethetőségétől, és visszanyerjük Isten jóindulatát; a megszentelődés révén megszabadulunk a bűn hatalmától és gyökerétől, s visszanyerjük Isten képmását. Minden tapasztalat, valamint a Szentírás azt mutatja, hogy ez a szabadulás egyszerre azonnali és fokozatos. A megigazulásunk pillanatában kezdődik Isten és az emberek szent, alázatos, szelíd, türelmes szeretetével, majd e pillanattól kezdve fokozatosan növekszik, 'mint a mustármag, amely eleinte kisebb minden magnál', de azután nagy ágakat növeszt, és hatalmas fává lesz [vö. Mt 13,31k] - míg aztán egy másik pillanatban a szív megtisztul minden bűntől, és megtelik Isten és az emberek tiszta szeretetével. De ez a szeretet is nőttön nő, míg 'fel nem növünk mindenestől őhozzá, aki a mi fejünk', eljutva 'a Krisztus teljességét elérő nagykorúsághoz' [Ef 4,15.13]" (85. prédikáció, "Üdvösségünk munkálása", II.1., Works, VI:509).
14. A teljes megszentelődés változatossága
"Nagy a változatosság annak módját és idejét illetően is, amikor Isten kiárasztja megszentelő kegyelmét, amellyel lehetővé teszi, hogy gyermekei neki adják teljes szívüket, amit semmiképpen nem tudunk megmagyarázni. Nem tudjuk, miért adja meg ezt némelyeknek, mielőtt még kérnék (aminek kétségbevonhatatlan példáit láttuk), másoknak pedig már néhány napi keresés után; miközben más hívők esetében megengedi, hogy akár húsz, harminc vagy negyven évig is várjanak rá, sőt egyesek csak pár órával vagy perccel azelőtt kapják meg, hogy lelkük visszatér őhozzá. Istennek kétségkívül megvannak a maga okai az eltérő körülményekre, melyek ama nagy ígéret beteljesedését övezik: 'Körülmetélem... a te szívedet..., hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből' [vö. 5Móz 30,6; Károli]. Azonban ezek az okok általában el vannak rejtve az emberek fiai elől. Azután: azok közül, akik képessé válnak arra, hogy teljes szívükből és teljes lelkükből szeressék Istent, egyesek megszakítás nélkül megtartják ezt az áldást, amíg Ábrahám kebelére nem vitetnek; míg mások nem tartják meg, bár nincsenek tudatában, hogy megszomorították volna Isten Szentlelkét. Ezt sem értjük: e téren sem 'tudjuk, mi a Lélek gondolata' [Róm 8,27]" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", III.5., Works, VI:349).
15. A keresztények vagy átlagosak, vagy szentségre törekvők - a "kiválóbb út"
a. Wesley szerint kétféle keresztény van: az átlagos és a szentségre törekvő. Az 1Kor 12,31 szóhasználatával ír róluk: "törekedjetek a nagyobb kegyelmi ajándékokra, és egy még kiválóbb utat mutatok nektek" [Vida-ford.]. "De most más szemszögből nézem a szöveget, és egy más értelemben vett 'kiválóbb útra' mutatok rá. Egy régi író megállapította, hogy a keresztényeknek kezdettől fogva két rendjük van. Az egyik ártatlan életet él; minden nem bűnös dologban a világ szokásaihoz és divatjához igazodik, sok jót tesz, tartózkodik a durva vétkektől, és megtartja Isten rendeléseit. Ők általában igyekeznek elérni, hogy lelkiismeretük tiszta legyen magatartásukat illetően [ApCsel 24,16], de nem törekszenek különös szigorra, s a legtöbb dologban olyanok, mint a környezetük. A másik csoporthoz tartozó keresztények nemcsak hogy őrizkednek mindentől, ami gonosznak látszik [1Thessz 5,22; Károli], buzgók mindenfajta jó cselekedetre, és megtartják Isten összes rendelését, hanem emellett minden igyekezetükkel próbálják elsajátítani azt a teljes lelkületet, amely Krisztusban megvolt [Fil 2,5; Vida], és azon fáradoznak, hogy minden tekintetben úgy éljenek, mint szeretett Mesterük. Ennek érdekében állandóan az egyetemes önmegtagadás útját járják, lábbal taposva minden örömöt azok kivételével, amelyek Istentől kapott meggyőződésük szerint arra készítik fel őket, hogy Istenben leljék örömüket. Naponta fölveszik keresztjüket. Szüntelenül küszködve, gyötrődve igyekeznek bemenni a szoros kapun. Egyet tesznek: fáradságot nem kímélve próbálnak eljutni a keresztény szentség csúcsára, 'elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedve a tökéletességre' [Zsid 6,1], hogy 'megismerjék Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussanak, az Isten mindent átfogó teljességéig' [Ef 3,19].
b. Hosszú tapasztalatom és megfigyelésem alapján hajlamos vagyok azt gondolni, hogy aki megváltásra lel Jézus vérében, aki megigazul, az azután választhat a magasabb és az alacsonyabb út között. Meggyőződésem, hogy a Szentlélek akkor elé tárja a 'kiválóbb utat', és arra ösztönzi, hogy azon járjon; hogy a keskeny úton a legkeskenyebb ösvényt válassza; hogy a szentség magasságaira és mélységeire - Isten teljes képmására - törekedjen. De ha nem fogadja el ezt az ajánlatot, észrevétlenül lecsúszik a keresztények alsóbb rendjébe. Továbbra is azon jár, amit jó útnak nevezhetünk, a maga módján szolgálja Istent, és életének végén irgalmat talál a szövetség vére által.
c. Távol áll tőlem, hogy kioltsam a füstölgő mécsest [Mt 12,20] - hogy kedvüket szegjem azoknak, akik csekély mértékben szolgálják Istent. De azt sem kívánhatom, hogy megálljanak itt: inkább arra biztatnám őket, hogy jöjjenek feljebb. Anélkül, hogy mennydörögve pokollal és kárhozattal fenyegetném őket, vagy elítélném az útjukat, azt állítva, hogy az a pusztulásba vezet, megkísérlek mutatni nekik egy minden szempontból 'kiválóbb utat'.
d. Jól jegyezzük meg: nem állítom, hogy mindazok, akik ezen az úton járnak, egyenesen a pokolba tartanak. Annyit azonban el kell mondanom, hogy nem lesz olyan kiemelt helyük a mennyben, mint ami akkor lett volna, ha a jobbik részt választják. S vajon ez csekély veszteség lesz-e - ha annyival kevesebb csillag lesz dicsőségünk koronáján? Csekélység lesz-e, ha alacsonyabb helyünk lesz Atyánk országában, mint egyébként lett volna? A mennyben természetesen nem lesz szomorúság - ott minden könny letöröltetik szemünkről [Jel 21,4] -, de ha a gyász bejuthatna oda, akkor gyászolnánk ezt a pótolhatatlan veszteséget. Akkor pótolhatatlan lesz, de most nem az. Most Isten kegyelméből választhatjuk a 'kiválóbb utat'. Hasonlítsuk most össze ezt néhány szempontból azzal az úttal, amelyen a legtöbb keresztény jár..." (89. prédikáció, "A kiválóbb út", Bev.5-8, Works, VII:27-29). Wesley ezután kifejti, hogy a szentségre törekvő hívő korán kel, őszintén imádkozik, az örökkévalóságra tekintve és krisztusi lelkülettel végzi a munkáját, mértékletesen eszik, ügyelve társalgásának módjára. A szabadidő eltöltésére a szokásos dolgok helyett a következőket ajánlja: kertészkedés, beszélgetés komoly és értelmes emberekkel, betegek, szegények, özvegyek és árvák látogatása, művelődés könyvek és zene segítségével - mindig készen állva az imádkozásra. Utolsó tanácsa: váljunk meg minden pénzünktől, ami a legszükségesebb dolgok biztosítása után megmarad, odaadva Istennek, akit illet (uo., a prédikáció végéig, 29-36. o.).
e. Konkrétabban: "Ha nincs családod, miután gondoskodtál magadról, add oda mindazt, ami marad.... Ez volt a szokásuk mindazoknak az oxfordi fiatalembereknek, akiket metodistáknak hívtak. Például: egyikük évente harminc fontot kapott. 28-ból élt, és 40 shillinget odaadott. A következő évben 60 fontot kapott, de továbbra is 28-ból élt, és 32-t odaadott.... A negyedik évben 120 fontot kapott. Még mindig 28-ból élt, és 92-t a szegényeknek adott. Nem volt-e ez kiválóbb út? Másodszor, ha van családod, komolyan gondold át Isten előtt, mennyire van szüksége minden egyes családtagnak ahhoz, ami az élethez és az Isten szolgálatához szükséges [2Pt 1,3; egyszerű ford.]. S általában ne biztosíts nekik kevesebbet, se sokkal többet annál, amit magadnak biztosítasz. Harmadszor, miután ez megtörtént, tökéld el magad, hogy 'nem szerzel többet'. Meghagyom neked Isten nevében, hogy ne gyarapítsd vagyonodat! Amint jön - naponta vagy évente -, úgy engedd el; máskülönben 'kincseket gyűjtesz a földön' [Mt 6,19]. S Urunk ezt ugyanolyan határozottan tiltja, mint a gyilkosságot vagy a házasságtörést. Ezáltal tehát haragot gyűjtenél 'magadnak... a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél' [Róm 2,5].
f. De feltételezve, hogy nem volna megtiltva, hogyan tudnád józan ésszel oly módon költeni pénzedet, amit Isten talán megbocsát, nem pedig oly módon, amit biztosan megjutalmaz? Nem fogsz jutalmat kapni a mennyben azért, amit begyűjtesz, csak azért, amit kiadsz. Elsüllyed minden font, amit a földi bankba teszel: nem kamatozik odafent. De minden font, amit a szegényeknek adsz, a mennyei bankba kerül, és dicsőségesen kamatozik, sőt örökké halmozódik" (uo., VI.1-5., 35-37. o.). Wesley itt többféle lehetőséget, példát is megemlít a szegényeknek való adakozást illetően, másutt pedig a zsidó minta alapján azt javasolja, hogy legalább jövedelmünk egytizedét adjuk a szegényeknek (130. prédikáció, "A vagyon gyarapodásának veszélye", I.7., Works, VII:358).
16. Keresztény tökéletességre törekvés
a. A tökéletességről azt írja: "Ezekre különösebben is alkalmazhatjuk Pál apostol buzdítását: 'elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást', nevezetesen a megtérést és a hitet, 'törekedjünk a tökéletességre' [Zsid 6,1]. De milyen értelemben kell elhagynunk azt a tanítást? Nem teljesen - hiszen életünk végéig meg kell őriznünk mindkettőt, önmagunk ismeretét és Isten ismeretét -, hanem csak viszonylagosan: nem nekik szentelve egész figyelmünket, mint eleinte tettük, soha semmi másról sem gondolkodva és beszélve, mint a megtérésről vagy a hitről. De mi az itt említett tökéletesség? Megszabadulás nem csupán a kételyektől és félelmektől, hanem a bűntől is; minden belső és külső bűntől; a gonosz kívánságoktól és gonosz indulatoktól éppúgy, mint a gonosz szavaktól és tettektől. Úgy van, és ez nemcsak negatív áldás - megszabadulás minden gonosz beállítottságtól, melyre a 'körülmetélem szívedet' kifejezés utal [vö. 5Móz 30,6] -, hanem pozitív is, ami magában foglalja az előbbiek csupa jó beállítottsággal való helyettesítését. Egyértelműen erre utal a másik kifejezés: 'szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből' [5Móz 30,6]" (110. prédikáció, "A hit felfedezéseiről", 16. pont, Works, VII:237).
b. Ezt a prédikációt Wesley 1788. jún. 11-i keltezéssel látta el, ami azt mutatja, hogy élete vége felé sem változott a véleménye a tökéletességről - ellentétben azzal, amit némelyek állítanak, és amit esetleg gondolhatunk, ha felületesen olvassuk egyes műveit. Például, az 1790. ápr. 21-i keltezésű 123. prédikációja ("Az emberi szív csalárdsága", Jer 17,9) II.5. pontjából tévesen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a bűn gyökere (különösen a büszkeség és az önfejűség) mindvégig a szívben marad, és az ember legjobb tetteihez is hozzátapad. Ott azonban nem beszél a teljes megszentelődésről, csupán a megigazulásról (Works, VII:341). (A tökéletességet illetően ld. még a Wesley tanításának megkülönböztető jegyeiről szóló írás I.3. pontját.)
17. Ádám és Éva bűnbeesése nagyobb szentséget tesz lehetővé
A Róm 8,28-at idézve elmondja, hogy végső soron a bűneset is a javunkra szolgál, mivel nagyobb szentséget tesz lehetővé: "Örvendetes tapasztalatainkból tudjuk, hogy minden természetes rossz megváltoztatja természetét, és jóvá válik; hogy a szomorúság, betegség, fájdalom egyaránt orvosságnak bizonyul, meggyógyítva lelki (spirituális) betegségünket. Mind használ nekünk; mindegyik elmondhatatlan előnyt kínál, lehetővé téve, hogy nagyobb mértékben 'részesüljünk [Isten] szentségében' [Zsid 12,10], amíg a földön vagyunk, s oly sok csillaggal gazdagítva azt a koronát, amely a mennyben van fenntartva számunkra" (57. prédikáció, "Az ember bűnbeesése", II.8., Works, VI:223-4). A Róm 5,20 nyomán pedig hozzáteszi, hogy a bűnbeesés révén sokkal jobban kiáradhatott a kegyelem: Isten "látta, hogy sokkal jobb az emberiség egészének, ha megengedi az első ember bűnbeesését; hogy Ádám elbukásából az utódai számára sokkal több jó fakad, mint rossz; hogy ha ezáltal az egész földön 'megnövekedett a bűn', a kegyelem 'még bőségesebben kiáradt', méghozzá az emberi nem minden egyes tagjára, hacsak maga másképp nem döntött" (59. prédikáció, "Isten szeretete a bűnbe esett ember iránt", Bev.3., Works, VI:232).
18. A metodisták: a helyes tanítást elnyomta a gazdagság
a. Isten szőlőskertje vagy szőlője tágan értelmezve jelentheti az egész világot, szűken véve pedig a metodistákat. Utóbbiakkal kapcsolatban Wesley elmondja: "Gyakran megállapították, hogy igen kevesen voltak azok, akik a megigazulást és a megszentelődést egyaránt világosan ítélték meg. Sokan bámulatosan jól beszéltek és írtak a megigazulásról, de nem volt világos fogalmuk, sőt teljesen tudatlanok voltak a megszentelődés tanát illetően. Ki írt Luther Mártonnál nagyobb hozzáértéssel az egyedül hit általi megigazulásról? És ki tudott kevesebbet a megszentelődés tanáról, vagy kinek a fogalmai voltak zavarosabbak e téren? Ha valaki teljesen meg akar győződni erről, vagyis Luthernek a megszentelődéssel kapcsolatos teljes tudatlanságáról, elég elfogulatlanul elolvasnia a Galata levélhez fűzött ünnepelt magyarázatát. Másrészt a katolikus egyház hány szerzője (különösen Szalézi Ferenc és Juan de Castaniza) írt erőteljesen és biblikusan a megszentelődésről, noha egyáltalán nem volt tisztában a megigazulás természetével! Olyannyira így van ez, hogy a tridenti zsinaton hittudósaik egész testülete teljesen összekeverte a megszentelődést és a megigazulást a Catechismus ad Parochos c. műben (amely katekizmusra minden papnak meg kell tanítania híveit). De tetszett Istennek, hogy a metodistáknak megadja mindkettőnek és a köztük levő jelentős különbségnek a teljes és világos ismeretét.... Ők ügyelnek rá, hogy mindkettőt megtartsák a maga helyén, egyforma hangsúlyt fektetve mind a kettőre. Tudják, hogy Isten egybekötötte őket, és nem az ember dolga, hogy szétválassza a kettőt. Ezért egyforma hévvel és szorgalommal hirdetik egyrészt az ingyenes, teljes, jelenlegi megigazulás tanát, másrészt a szív és az élet teljes megszentelődésének tanát; olyan szilárdan kitartva a belső szentség mellett, mint bármely misztikus, valamint a külső szentség mellett, mint bármely farizeus" (107. prédikáció, "Isten szőlőjéről", I.5., 7., Works, VII:204-5).
b. "Mi mást tehetett volna meg Isten a szőlőjéért, amit nem tett meg benne, a lelki segítség tekintetében? Aligha bánt így bármely más csoporttal a keresztény világban. Aki azt mondja, hogy 'különálló néppé tehette volna őket, mint a morva testvéreket', annak azt felelem: Ez merő ellentéte lett volna annak, amiért támasztotta őket, vagyis hogy a bibliai vallást terjesszék az egész országban, minden felekezet tagjai között, mindenkinek megengedve, hogy kitartson a saját nézetei mellett, és kövesse a maga istentiszteleti módját. Ez hatékonyan csak úgy valósulhatott meg, ha ezeket a dolgokat változatlanul hagyjuk, és megpróbáljuk az egész nemzetet átitatni ama 'szeretet által munkálkodó hittel' [Gal 5,6]" (uo., II.8., Works, VII:208).
c. Mi az oka, hogy Istennek ez a szőlője mégis vadszőlőt termett [Ézs 5,4]? Wesley elsőként a gazdagságot említi meg, majd az Isten által elkészített segítségek megvetését (esetleg az egyházi vagy a tanult emberek igehirdetéséhez való ragaszkodás okán), végül a kisebb-nagyobb keresztény csoportok (társaságok és osztályok) mellőzését vagy elhanyagolását (uo., V.4-7, Works, VII:212-3). Amint következő prédikációjában megjegyzi, a gazdagok azért jutnak be oly nehezen a mennyek országába, mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak nem bízni a gazdagságában (vö. Mt 19,24). Gazdagon olyan embert ért, akinek többje van az életszükségleteknél. Tehát akinek van elég élelme és ruházata [beleértve feltehetően a hajlékot is] önmaga és a családja számára, továbbá van még valamije efölött, az gazdag (108. prédikáció, "A gazdagságról", Bev.2-4., Works, VII:215).
19. A gazdagság veszélyei - a gazdag és a szegény Lázár
a. A gazdagság veszélyeit illetően a gazdag és a szegény Lázár példázata kapcsán kifejti: "'Volt egy gazdag ember' [Lk 16,19]. Nem bűnösebb dolog gazdagnak lenni, mint szegénynek. Azonban kimondhatatlanul veszélyes. Ezért emlékeztetlek mindnyájatokat, akik az előbbiek közé tartoztok, akik az életszükségleteknél többel rendelkeztek, hogy csúszós talajon jártok. Állandóan halálos csapdák fölött lépkedtek. Minden pillanatban a pokol peremén vagytok! 'Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint' nektek 'az Isten országába bejutni' [Lk 18,25]. 'Aki bíborba és patyolatba öltözött' [Lk 16,19]. Egyeseknek van is erre mentségük. Urunk megemlíti, hogy azok, akik 'a királyi palotákban vannak', pompás, drága öltözetben élnek, és nem hibáztatja őket ezért [Lk 7,25]. De ez kétségkívül nem mentség azoknak, akik nem laknak királyi palotákban. Ők tehát mindnyájan óvakodjanak annak példáját követni, aki 'a pokolban... emelte fel tekintetét' [Lk 16,19]. Kövessük az apostol példáját, 'jó cselekedetekkel' [1Tim 2,10], valamint 'a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével' [1Pt 3,4] ékesítve magunkat.
b. 'Nap mint nap fényes lakomát rendezett' [Lk 16,19]. Egyeztesse ezt össze a hittel az, aki tudja. Tudom, milyen tetszetősen tudnak beszélni a hízelgő dolgok prófétái [Ézs 30,10] a vendégszeretetről, barátaink szívélyes fogadásáról, a jó konyháról, a vallás tiszteletben tartásáról, a gazdaság támogatásáról és effélékről. De Istent nem lehet megcsúfolni; Ő nem téveszthető meg ilyen ürügyekkel. Bárki vagy is, aki osztozol e gazdag ember bűnében - ha másban nem is, mint abban, hogy 'nap mint nap fényes lakomát rendezel' -, olyan biztosan részesülni fogsz a büntetésében is, ha meg nem térsz, mintha máris egy csepp vízért kiáltanál nyelved meghűsítése végett!" (112. prédikáció, "A gazdag és Lázár", II.1-2., Works, VII:250).
20. A kereszténység hatástalanságának fő okai: a fegyelem hiánya és a gazdagság
a. "Miért pogány még mindig az emberek zöme mindezeken a helyeken [Nagy-Britannia azon részein is, ahol a bibliai kereszténységet jól ismerik]? Miért nem jobbak akár indulataikat, akár életüket tekintve, mint Afrika vagy Amerika pogányai? Hogyan lehet erre magyarázatot adni? Véleményem szerint így: a korai egyházban az a mondás járta, hogy 'Lélek [psziché] és test teszi az embert; szellem [pneuma] és fegyelem teszi a keresztényt'. Ezzel arra utaltak, hogy senki sem lehet valódi keresztény a keresztény fegyelem segítsége nélkül. De ha ez így van, csoda-e, hogy oly kevés keresztényt találunk - hiszen hol a keresztény fegyelem? Anglia mely részén (hogy messzebbre ne menjünk) egészíti ki a keresztény fegyelem a keresztény tanítást? Bármilyen tanítást hirdetnek is, ahol nincs fegyelem, ott az nem fejtheti ki teljes hatását a hallgatókra. [A fegyelem és a társaságok teljes hiányának tulajdonítja, hogy Whitefield prédikálásának Amerikában igen kevés maradandó gyümölcse volt, ld. 131. prédikáció, "Beszámoló Isten Észak-Amerikában végzett utóbbi munkájáról", I.7., Works, VII:411.]
b. Hogy még közelebb hozzuk a dolgot: Nem hirdetik-e, és általában nem ismerik-e a bibliai kereszténységet a gyakorta metodistáknak nevezett emberek között? Akik elfogulatlanok, elismerik: de igen. És nem gyakorolják-e rendszeresen és állandóan a keresztény fegyelem minden lényeges ágát? Akik úgy vélik, hogy annak bármely lényeges része hiányzik, mutassanak rá, és nem fog soká hiányozni. Akkor miért... nincs meg bennünk az a teljes 'lelkület..., amely Krisztusban megvolt' [Fil 2,5; Vida]? ...Figyelembe vesszük-e akár az ő példáját, akár a tanítását? Hogy csak egyetlen dolgot említsünk: ki ügyel ama súlyos szavakra: 'Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön' [Mt 6,19]? A három szabályt illetően, amelyek ezzel kapcsolatban le vannak fektetve 'A hamis mammonról' szóló prédikációban [50. prédikáció, A pénz hasznai], sok olyan ember található, aki megtartja az első szabályt, nevezetesen: 'Hajts hasznot, amennyit csak bírsz!' Vannak néhányan, akik megtartják a másodikat: 'Takaríts meg, amennyit csak bírsz!' De hány olyan emberrel találkoztunk, aki megtartja a harmadik szabályt: 'Adakozz, amennyit csak bírsz!' Van-e okunk azt hinni, hogy ötvenezer metodista között akad ötszáz ilyen? Mégis mi sem lehet világosabb annál, hogy mindazok, akik megtartják az első két szabályt a harmadik nélkül, kétszerte inkább a gyehenna fiaivá válnak, mint korábban bármikor voltak.
c. Ó, bárcsak Isten lehetővé tenné még egyszer, mielőtt elmegyek innen, és többé nem leszek látható, hogy a trombita harsogásához hasonlóan szóljak azokhoz, akik annyit szereznek és takarítanak meg, amennyit csak bírnak, de nem adakoznak, amennyit csak bírnak! Ti vagytok azok az emberek, részben ti vagytok az elsők azok között, akik állandóan szomorítjátok Isten Szentlelkét, és nagy mértékben akadályozzátok, hogy kegyelmes hatása szálljon gyülekezeteinkre. Sok Istentől szeretett testvéreteknek nincs mit ennie, nincs mit magára öltenie, nincs hová fejét lehajtania. S miért vannak ilyen nyomorúságban? Mert ti istentelenül, igazságtalanul és kegyetlenül visszatartjátok tőlük azt, amit Uratok és az ő Uruk azzal a szándékkal ad kezetekbe, hogy az ő szükségleteiket töltsétek be! Nézzétek Krisztus testének azt a szegény tagját, akit éhség mardos és hideg borzongat, mivel félig mezítelen! Közben ti el vagytok halmozva e világ javaival - hússal, itallal és ruházattal. Isten nevében, mit csináltok? Sem az Istent nem félitek, sem az embereket nem becsülitek? [Vö. Lk 18,2.] Miért nem adtok kenyeretekből az éhezőnek, miért nem ruházzátok fel a mezítelent? Saját drága ruhátokra fordítottátok azt, ami e két célt szolgálta volna? Isten ezt parancsolta nektek? Megdicsér titeket ezért? E célból bízta rátok az Ő javait (melyek nem a tieitek )? Most pedig azt mondja-e: 'Jól van, Isten szolgája'? Jól tudjátok, hogy nem így van. Ezt a haszontalan kiadást sem Isten, sem a saját lelkiismeretetek nem szentesíti. De megengedhetitek magatoknak - mondjátok! Ó, szégyelljétek magatokat, hogy ilyen szánalmas képtelenséget vesztek ajkatokra! Soha többé ne ejtsetek ki ilyen ostoba frázist, ilyen nyilvánvaló abszurdumot! Megengedheti-e magának bármely sáfár, hogy címeres gazember legyen - hogy eltékozolja Ura javait? Megengedheti-e magának bármely szolga, hogy más módon költse el Mestere pénzét, mint ahogy az meghagyta neki? Olyannyira nem, hogy aki ezt teszi, azt ki kellene zárni egy keresztény társaságból" (116. prédikáció, "A kereszténység hatástalanságának okai", 7-9. pont, Works, VII:285-6).
d. Később kiegészíti ezt az önmegtagadás, a kereszthordozás és konkrétan a böjt hiányával, megemlítve, hogy a metodisták megfeledkeztek Urunk súlyos intéséről: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem" (Lk 9,23). "Könnyű lenne megmutatni, hogy a metodisták általában hányféle területen vannak siralmasan híjával a keresztény önfegyelemnek, melytől az antinomisták (törvényellenesek) ostoba kiáltozása is állandóan elriasztotta őket. Hogy csak egy példát említsünk: amíg Oxfordban voltunk, minden metodistára vonatkozott az a szabály (betegség esetét kivéve), hogy az év minden szerdáján és péntekén böjtöltünk, akárcsak a korai egyház tette, amiért a legnagyobb tisztelet övezte. Az ősi egyháznak ezt a gyakorlatát egyetemesen elismerik. 'Ki ne tudná - mondja Epifániusz [Páviai E. püspök, 438-497, a ford.], a régi író -, hogy a hét negyedik és hatodik napjára eső böjtöt' (szerda és péntek) 'a keresztények az egész világon megtartják?' Így tettek hosszú évekig a metodisták is mindannyian, kivétel nélkül. De Londonban egyesek túlzásba vitték ezt, és egészségük rovására böjtöltek. Mások hamarosan erre hivatkozva egyáltalán nem böjtöltek. S attól tartok, hogy ma ezrével vannak olyan úgynevezett metodisták Angliában és Írországban, akik ugyanezt a rossz példát követve teljesen elhagyták a böjtölést; akik annyira távol állnak attól, hogy hetente kétszer böjtöljenek (amint az összes szigorúbb farizeus tette), hogy havonta kétszer sem böjtölnek. Csakugyan, nincsenek-e közöttetek olyanok, akik az év elejétől a végéig egyetlen napot sem böjtölnek? De milyen mentségük lehet erre? Nem azokról beszélek, akik az anglikán egyház tagjainak mondják magukat, hanem mindazokról, akik a Szentírást Isten Igéjének vallják. Eszerint ugyanis a sosem böjtölő ember éppúgy nem tart a mennybe, mint a sosem imádkozó ember." Wesley az egyszerű öltözködésről, ruházatról is hasonlóan szigorú nézeteket vallott, és sajnálta, hogy nem kezelte olyan mereven ezt a kérdést, mint a kvékerek vagy a morva testvérek (uo., 12-14. pont, Works, VII:288-9).
e. Végül hozzáteszi: "De miért gyakorolják jelenleg az önmegtagadást általában oly kevéssé a metodisták között? Miért található belőle olyan módfelett kevés még a legrégebbi és legnagyobb társaságokban is? Minél többet figyelem és mérlegelem a dolgokat, annál világosabban kiviláglik, mi az oka ennek Londonban, Bristolban, Birminghamben, Manchesterben, Leedsben, Dublinban, Corkban. A metodisták azért lesznek egyre elpuhultabbak, mert meggazdagodnak. Bár sokan közülük még mindig siralmasan szegények ('ne mondjátok el Gátban, ne hirdessétek Askelón utcáin' [2Sám 1,20]), mások viszont húsz, harminc vagy negyven év múltán hússzor, harmincszor, sőt százszor gazdagabbak, mint amikor először léptek be a társaságba. S kevés kivételtől eltekintve megállapítható, hogy közülük tízből kilencen ugyanolyan arányban estek vissza a kegyelemben, mint ahogy a jólétben gyarapodtak. Valójában a gazdagság természetes jellege szerint nem is számíthatunk másra.
f. De milyen megdöbbentő dolog ez! Hogyan érthetjük meg? Nem tűnik-e úgy (ám ez lehetetlen), hogy a kereszténység, az igaz, bibliai kereszténység idővel hajlamos aláásni és tönkretenni önmagát? Hiszen ha valahol elterjed az igaz kereszténység, szorgalmat és a takarékosságot kell eredményeznie, aminek a dolgok természetes rendje szerint gazdagságot kell szülnie! A gazdagság pedig természetes módon szüli a büszkeséget, a világ szeretetét és minden olyan indulatot, amely rombolja a kereszténységet. Ha tehát nincs mód ennek megelőzésére, akkor a kereszténység ellentétes önmagával, és ennek következtében nem állhat meg, nem maradhat meg sokáig egyetlen nép között sem; mert ahol általánosan érvényre jut, ott aláássa a saját alapját.
g. De csakugyan nem lehet megelőzni ezt annak érdekében, hogy egy nép között megmaradhasson a kereszténység? Elismerve, hogy a szorgalom és a takarékosság szükségképpen gazdagságot eredményez, nem lehet meggátolni a gazdagságot abban, hogy tönkretegye birtokosainak hitéletét? Én csak egy megoldást látok; aki tud, találjon másikat. Annyit szerzel és takarítasz meg, amennyit csak bírsz? Akkor a dolgok természete szerint gazdagodnod kell. Ha tehát szeretnél megmenekülni a pokolbeli kárhozattól, adakozz, amennyit csak bírsz; másként nem fűzhetek több reményt az üdvösségedhez, mint Júdás Iskárióteséhez.
h. Istent hívom tanúbizonyságul magam mellett [2Kor 1,23], hogy nem tanácsolok többet, mint amit gyakorlok. Áldott legyen Isten, valóban annyit szerzek, takarítok meg és adakozom, amennyit csak bírok. És bízom Istenben, hogy továbbra is így teszek, amíg csak az Isten lehelete lesz orromban. De mit számít ez? Kárnak ítélek mindent Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért [vö. Fil 3,8]!" (Dublin, 1789. júl. 2. Uo., 16-19. pont, Works, VII:289-90.)
21. Az (anglikán) egyház és az oxfordi egyetem korabeli romlottsága
a. Egyházát és különösen az oxfordi egyetemet a gyakorlat és a tanok terén egyaránt általános romlottság jellemzi egyik korai, 1741-es prédikációja szerint, melynek alapigéje az Ézs 1,21 ("Milyen paráznává lett a hűséges város!"): "Alig található meg ('ne mondjátok el Gátban, ne hirdessétek Askelón utcáin' [2Sám 1,20]) az istenfélelemnek akár a látszata, akár az ereje [vö. 2Tim 3,5]! ...Valóban, mindnyájan arra hívattunk el, hogy szentek legyünk, a keresztényeknek már a neve sem jelent kevesebbet. De kinél van meg legalább a látszat? Nézzünk meg bárkit, akivel találkozunk; vizsgáljuk meg a másodikat, harmadikat, negyediket vagy a huszadikat. Éppúgy nem fedezhető fel rajtuk a szentségnek még a látszata sem, mint ahogy nem látszanak angyalnak. Figyeljük meg az illető arckifejezését, fellépését, gesztusait! Kizárólag Isten árad ebből? A Szentlélek templomára vall? Figyeljük meg beszédét, ne csak egy óráig, de napról napra. Van-e külső jele annak, hogy Isten lakik szívében; hogy Istenhez tartó örökkévaló lélekkel van dolgunk? Gondolnánk-e, hogy Krisztus vére folyt ezért a lélekért, és örök üdvösséget szerzett neki; s most Isten várja ennek az üdvösségnek félelemmel és rettegéssel való kimunkálását [Fil 2,12]? Ha valaki azt mondaná: 'Miért, mit számít a kegyesség látszata?' - készségesen feleljük: Önmagában semmit. De a látszat hiánya sokatmondó. Csalhatatlanul bizonyítja az erő hiányát."
b. "De mindezt felmutatva, hol van az erő? Kik ennek élő tanúi? Ki az közöttünk (Isten tegyen bizonyságot a szívünkkel), aki tapasztalatból ismeri a belső szentség erejét? Ki érzi magában Krisztus Lelkének munkálkodását, amely a fenséges és mennyei dolgokra emeli elméjét? Ki tanúsíthatja: 'Szívem gondolatait Isten megtisztította Szentlelkének ösztönzése révén' [vö. ApCsel 15,9]? Ki ismeri az 'Isten békességét, mely minden értelmet meghalad' [Fil 4,7]? Ki 'örvendezik... kimondhatatlan, dicsőült örömmel' [1Pt 1,8]? Kinek a szenvedélyei irányulnak 'az odafennvalókra..., nem a földiekre' [Kol 3,2]? Kinek az élete 'van elrejtve a Krisztussal együtt az Istenben' [Kol 3,3]? Ki mondhatja el: 'Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem' [Gal 2,20]? Kinek a szívébe 'áradt az Isten szeretete a neki adatott Szentlélek által' [Róm 5,5]?" (134. prédikáció, "Az igaz kereszténység megvédése", II.Bev-1., 14., Works, VII:457, 461-2, szerk. Adam Clarke.)
22. A keresztény egyház régi és újabb állapota
a. A keresztény egyház állapotáról szólva így beszél: "Ki tudná megmagyarázni, miért nem terjed annyira a kereszténység, mint a bűn? Az orvosság miért nem jut el mindenhova, ahol a betegség megtalálható? Pedig sajnos ez a helyzet: 'hangja' most nem 'jut el az egész földre' [Zsolt 19,5]. A méreggel az egész földgolyó be van hintve, az ellenszert pedig egyhatodán sem ismerik. S hogyan szenvedheti el Isten bölcsessége és jósága, hogy maga az ellenszer is oly szörnyen megromlott, nemcsak a római katolikus országokban, hanem a keresztény világ szinte minden részén? Annyira megromlott - mivel gyakran keveredik haszontalan, sőt mérgező összetevőkkel -, hogy eredeti értékéből nem őrzött meg semmit, vagy legjobb esetben is csak igen keveset. Sokszor éppen azok rontják meg teljesen, akiket Isten a kiszolgáltatása végett küldött, úgyhogy tízszeresére növeli a betegség ártalmas hatását, melynek gyógyítására hivatott! Ennek következtében alig található több irgalom vagy igazság a keresztények, mint a pogányok között. Sőt az is elhangzott, és attól tartok, joggal, hogy számos úgynevezett keresztény sokkal rosszabb, mint a körülötte élő pogányok - kicsapongóbb, jobban átadja magát mindenféle gonoszságnak, sem az Istent nem félve, sem az embereket nem becsülve [Lk 18,2]! Ó, ki érti ezt?" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", II.8., Works, VI:346.)
b. E témát folytatva elmondja, hogy az egyház csak addig virágzott, amíg az apostolok jelen voltak; azonban már az első században romlásnak indult. A Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezetből csak kettő kap dicséretet Jézustól: a filadelfiai és a szmirnai - végső soron alighanem azért, mert kevésbé voltak gazdagok. "S ha az egyház állapota már az első században ilyen rossz volt, a másodikban sem várhatunk jobbat. Kétségkívül egyre rosszabb lett. Tertullianus, a kor egyik legkiválóbb kereszténye beszámolt erről írásainak különböző részeiben, melyekből megtudjuk, hogy ritka volt az igaz, szívbeli vallásosság; sőt a keresztényeknek nemcsak az indulataik voltak pont olyanok, mint pogány szomszédaiknak (ugyanúgy gőg, szenvedély, a világ szeretete uralta őket), hanem az életük és a viselkedésük is. Úgy tűnik, a keresztények általános romlottságára vonatkozó hűséges bizonyságtétel váltotta ki a heves tiltakozást Montanus ellen, és maga Tertullianus ellen is, amikor meggyőződött róla, hogy Montanus bizonyságtétele igaz. Ami a Montanusnak tulajdonított eretnekségeket illeti, nem könnyű megállapítani, mik voltak azok. Azt hiszem, nagy eretneksége annak hangoztatása volt, hogy belső és külső 'szentség nélkül senki sem látja meg az Urat' [vö. Zsid 12,14]" (61. prédikáció, "A törvényszegés titkos bűne", 22., 24., Works, VI:260-61).
c. Ezt követően hasonlóan jellemzi a későbbi korokat is, megállapítva a saját korának kereszténységéhez való nagyfokú hasonlóságukat, valamint azt, hogy az üldözés sosem tudott tartósan ártani a valódi kereszténységnek, csak a magát kereszténynek nevező Nagy Konstantin császár azon lépése, hogy vagyonnal halmozta el az egyházat, különösen a papságot, államvallássá téve a kereszténységet (uo., 26-27. pont, 261. o.). A helyzet a reformációval sem sokat változott, mivel az csak a nyugati egyház harmadát érintette, és ott is többnyire csupán az emberek vélekedését és az istentisztelet módját befolyásolta, amint azt számos reformátor is nehezményezte. George Foxtól eltérően Wesley úgy véli, hogy mindig voltak valódi keresztények, ám nem túl sokan, és sehol sem alakult ki igazán keresztény ország vagy város (uo., 29-30. pont, 263. o.). Ezért arra számít, hogy világszerte általános reformáció, megújulás, ébredés következik be, amikor nemcsak "az egész Izráel" fog "üdvözülni", hanem "a pogányok" is "teljes számban bejutnak" (Róm 11,25k), s így a kereszténység eléri célját, dicsőítve Urát. Csak azok nevezhetők joggal kereszténynek, akikben Krisztus lelkülete van, és úgy élnek, ahogy ő élt (uo., 31-32. pont, 264. o.). Az igaz kereszténység romlásának fő oka minden korban "a pénz szerelme" volt, amely "minden rossznak gyökere" (1Tim 6,10). Nem mintha a pénz önmagában rossz volna, de a gazdagság a kegyelem néhány csodálatos művétől eltekintve maga után vonja a pénz szeretetét - amint a régiek mondták: "Ahogy gyarapszik a pénz, úgy nő annak szeretete is" (uo., 34. pont, 265. o.).
23. A gazdagság további veszélyei
"A gazdag emberek egytől egyig állandó kísértésnek vannak kitéve a világi emberekkel való ismerkedés és beszélgetés terén. Ugyanígy állandóan arra irányuló kísértés éri őket, hogy büszkék legyenek, és többnek gondolják magukat, mint kellene. Erősen hajlamosak megtorolni minden apró sértést; s mivel kezükben van az eszköz ehhez, milyen kevesen állnak ellen a kísértésnek! Folyamatosan kísérti őket a lustaság, a tétlenség, a jólét szeretete, az elpuhultság, a nyalánkság; az önmegtagadás és a kereszthordozás gyűlölete, sőt a böjté és a korai kelésé is, melyek nélkül lehetetlen növekedni a kegyelemben. Ha neked nő a vagyonod, nem tudod-e, hogy mindez így van? Nem ápolsz-e bensőséges kapcsolatot világi emberekkel? Nem beszélgetsz-e többet velük annál, amit a kötelesség követel? Nem fenyeget-e a büszkeség veszélye? Nem tartod-e többre magad szegény, piszkos felebarátaidnál? ...Megtagadod-e önmagad naponként, felvéve keresztedet? Mindig olyan korán kelsz-e, mint egykor? ...Ha pedig fogyatkozásod van a fenti vagy bármely más területen, ki fog neked szólni róla? Ki meri megmondani neked a nyilvánvaló igazságot, ha nem az, akinek nincs mit remélnie és félnie tőled? S ha valaki bátorkodik őszintén beszélni veled, milyen nehéz elviselned! Nem vagy-e sokkal kevésbé feddhető és tanácsolható, mint amikor szegény voltál? ...S miután annyi hasznot hajtottál, és annyit megtakarítottál, amennyit csak bírsz, adsz-e annyit, amennyit csak bírsz? Másként a pénzed megemészti testedet, mint a tűz [Jak 5,3], és a pokol mélyére taszít! Óvakodj attól, hogy 'kincseket' gyűjts 'a földön' [Mt 6,19]! Nem gyűjtesz-e ezzel haragot a harag napjára [Róm 2,5]?" (68. prédikáció, "Isten tanácsainak bölcsessége", 18., Works, VI:333-4.) Wesley ezután hozzáteszi, hogy a metodisták között is sokan vannak, akik nem fogadják meg ezt a figyelmeztetést, és elbuknak. Az ilyen prédikátorok helyett Isten olyan fiatalembereket fog támasztani, akik Istennek élnek (uo., 19. pont, 334. o.).
24. Pazar ruházkodás vagy a szegények segítése
Az öltözködésről azt írja, hogy döntenünk kell: feltűnő és drága ruházatunkkal felkeltjük másokban és magunkban a kéjvágyat, vagy azt mellőzve megtakarítjuk pénzünket például a szegények megsegítésére. Bármily sokan gondolkodnak is másképpen, "ne induljunk a sokaság után a gonoszra" (2Móz 23,2; Károli)! (88. prédikáció, "A ruházatról", 13-15., 23., Works, VII:19-23).
25. A világhoz való igazodás vagy annak elhagyása
a. A világ elhagyásáról szóló prédikációjának textusa a 2Kor 6,17k: "Menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr." Itt többek között azt írja: "Ha a világi gondolkodású emberekkel való könnyed beszélgetésnek nem is lesz ránk nézve más káros hatása, egész biztos, hogy fokozatosan, észrevétlenül eltávolítja gondolkodásunkat a mennyeiektől. Elménket elfogulttá teszi, ami állandóan a föld felé vonzza lelkünket. Öntudatlanul hajlamossá tesz minket arra, hogy ismét e világhoz igazodjunk - annak lelkületéhez, elveihez és üres beszédéhez -, ahelyett hogy értelmünket megújítva teljesen megváltoznánk [Róm 12,2]. Ismét bele fogunk esni abba a könnyelműségbe és lelki szétszórtságba, amelyből korábban teljesen megszabadultunk - a szertelen öltözködésbe és az ostoba, léha, haszontalan beszédbe, amelyet utálatosnak tartottunk, amikor a lelkünk még az Istennek élt [Róm 6,11]. S naponta el fogunk térni attól az egyszerű beszédtől és viselkedéstől, amellyel egykor a mi üdvözítő Istenünk tanításának díszére váltunk [Tit 2,10].
b. Ha pedig ilyen messzire megyünk a világhoz való igazodásban, aligha várható, hogy megállunk itt. Hamarosan tovább fogunk menni: miután elvesztettük lábunk alól a talajt, és csúszni kezdtünk, ezer az egyhez, hogy nem állunk meg, amíg a lejtő aljához nem érünk, amíg magunk is bele nem esünk azon külső bűnök némelyikébe, amelyeket társaink a szemünk láttára vagy a fülünk hallatára követnek el. Ezáltal a kezdeti félelmünk és iszonyodásunk fokozatosan alábbhagy, míg végül megadjuk magunkat, és követjük példájukat. De tegyük fel, hogy nem visznek minket külső bűnbe: az is elég, ha büszkeséggel, haraggal vagy a világ szeretetével fertőzik meg lelkünket - mély bűnbánat nélkül ez is elegendő ahhoz, hogy az örök kárhozatba taszítsanak bennünket, mivel (minden külső bűntől elvonatkoztatva) 'a test dolgaival való törődés halál' [Róm 8,6; Ravasz-ford., más fordításban: 'a testies gondolkodás/lelkület halál'].
c. De bármily veszélyes is meghitt beszélgetést folytatni Istent nem ismerő férfiakkal, még veszélyesebb, ha férfiak ilyen nőkkel társalognak, mivel ők általában megnyerőbbek, mint a férfiak, és sokkal nagyobb meggyőző erővel bírnak, különösen ha kedves személyiségűek vagy kellemes beszédűek. Nincs az a férfi, aki egy ilyen nővel társalogni tudna anélkül, hogy veszteséget ne szenvedne. Ha nem érzünk semmilyen ostoba vagy szentségtelen vágyat (és ki ígérheti meg, hogy nem fogunk?), akkor is alig lehetséges, hogy ne érezzünk több-kevesebb helytelen puhaságot, amely csökkenti arra való hajlandóságunkat és képességünket, hogy kitartsunk önmagunk megtagadásának és keresztünk naponkénti felvételének szokásában, amely Jézus Krisztus jó katonáját jellemzi. S tudjuk, hogy a paráznák és a házasságtörők mellett a 'pulyák és nőiesek', az önmegtagadó Mester elpuhult követői sem 'fogják örökölni Isten országát' [1Kor 6,9k; vö. Károli]" (81. prédikáció, "Milyen értelemben kell elhagynunk a világot?", 16-18., 470-71).
A kísértéssel kapcsolatban idézi az 1Kor 10,12-t: "Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" Később így folytatja: "Ugyanakkor így szól az Úr: 'Ne légy elbizakodott, hanem félj! ...mert különben te is kivágatsz' [Róm 11,20.22]. Különben a te állhatatosságod is meginog. Elvétetik az erő, amely kétségkívül a tiéd. Amilyen biztosan álltál valójában, olyan biztosan beleesel a bűnbe, ha nem a pokolba. De hogy senki el ne csüggedjen azokra gondolva, akik egykor jól futottak, később viszont legyőzte őket a kísértés - hogy a félénk szívűek végképp el ne bátortalanodjanak, abban a hiszemben, hogy lehetetlen megállniuk -, az apostol e súlyos intést a következő vigasztaló szavakkal toldja meg: 'Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni' [1Kor 10,13]" (82. prédikáció, "A kísértésről", Bev.2., Works, VI:476).
27. Visszaesés, halálos bűn, a Szentlélek káromlása, újbóli megtérés
a. A "halálos bűntől", "a Szentlélek káromlásától" vagy az újbóli megtérés lehetetlenségétől tartó és egyéb visszaesőket Wesley a következőkkel bátorítja és inti: Isten minden földi királynál irgalmasabb, úgyhogy akárhányszor is vétkeztünk ellene, megvetve korábbi kegyelmét, kész megbocsátani és helyreállítani. A "halálos bűn" (1Jn 5,16k) alighanem olyan bűnt jelent, amely miatt Isten fizikai halállal sújtja a vétkest, hogy lelkét megmentse az örök haláltól. Ilyen esetekben (melyből sok volt) hiába imádkoztak (volna) az illető gyógyulásáért, de az érintett minden alkalommal bűnbánatot tartott még a halála előtt. Ami az újbóli megtérés lehetetlenségét illeti, a Zsid 6,4kk ("Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt...") ugyanarról szól, mint a Zsid 10,26kk: "Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja?" Mindkét helyen megigazult hívőkről van szó, akik megtagadták Urukat. A zsidók ilyenkor megkövetelték, hogy az egykori keresztény nyilvánosan jelentse ki: a názáreti Jézus csaló volt, és csak gaztetteinek megérdemelt büntetését szenvedte el. Aki ily módon nyíltan elvetette a bűneiért való egyetlen Áldozatot, annak nem maradt más, ami megmenthette volna, azonban a mai hívők nem követik el ezt a bűnt. A Szentlélek káromlásának megbocsáthatatlan bűnét pedig maga az Ige magyarázza: "Azt terjesztették ugyanis, hogy tisztátalan lélek van" Jézusban (Mk 3,29k), vagyis "Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével" űzi ki az ördögöket (Mt 12,24-32). [Tágabban értelmezve a Szentlélek káromlása Jézus végleges elutasítását jelentheti.]
b. Hosszú élete során Wesley ezrével találkozott visszaesőkkel, akik közül sokan elvesztek, de ugyancsak sokan ismét megtértek, nem ritkán a teljes megszentelődés elveszített áldását is visszanyerve. Utóbbiak eleinte gyakran azt hiszik, hogy ők már nem bukhatnak el, mégis megteszik - néha hirtelen, de többnyire fokozatosan. Az elbukott hívők azonban ritkán álltak helyre anélkül, hogy úgyszólván meg ne rázattak volna a pokol szája fölött. "De senki se következtessen Istennek e hosszútűréséből arra, hogy ő bárkinek is engedélyt adott a bűnre. Ne is merjen senki megmaradni a bűnben az isteni irgalom e rendkívüli esetei miatt. Ez a legvégzetesebb, legesztelenebb feltevés, és végső, helyrehozhatatlan pusztuláshoz vezet. Egész életemben egy olyan embert sem ismertem, aki miután megerősítette magát a bűnben azt feltételezve, hogy Isten végül megmenti őt, ne csalódott volna szánalmasan, a bűneiben halva meg. Isten kegyelmét a vétkezés bátorítására használni biztos út a pokol mélyére!" Ehelyett döntsük el szívünkben egyszer s mindenkorra: mindenem Istené, ő lesz a vezérem mindhalálig - s ő elfogadja az áldozatot, és megkegyelmez (86. prédikáció, "Felhívás visszaesőkhöz", különösen a vége, Works, VI:514-527).
A pokolról szólva végül Dr. Isaac Wattsot idézi: "A legnagyobb hálával tartozunk azért, hogy mi, akik régen kiérdemeltük ezt a kínt, nem merültünk még bele. Miközben ezrek ítéltettek a büntetésnek e helyére, mielőtt addig időztek volna a bűnben, mint közülünk sokan, az isteni jóság micsoda példája, hogy mi nem szenvedjük még el ezt a tüzes bosszút! Nem láttunk-e sok vétkeiben levő bűnöst kivágatni magunk körül? S mi más kímélt meg minket hétről hétre és hónapról hónapra, mint Isten gyengéd irgalma, teret engedve a megtérésünknek? Mit adjunk az Úrnak sok-sok türelméért, mind a mai napig tanúsított hosszútűréséért? Mily gyakran kitettük magunkat a kárhozat ítéletének Isten elleni ismételt lázadásainkkal! Ennek ellenére még mindig élünk az ő színe előtt, s halljuk a remény és az üdvösség szavait. Ó, nézzünk hátra, és reszkessünk ama rettenetes meredély gondolatára, melynek szélén oly sokáig bolyongtunk! Sietve keressünk menedéket az előttünk levő reménységben [Zsid 6,18], és adjunk hálát ezerszer az isteni irgalomért, hogy nem taszíttattunk e pusztulásba!" (73. prédikáció vége, "A pokolról", Works, VI:391.)
29. A szentekhez való imádkozás és a tisztítótűz
A gazdag és Lázár példázatában a gazdag ember "'felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam!' [Lk 16,24.] Nem emlékszem, hogy az egész Bibliában volna szenthez címzett imádság ezen kívül. S ha megfigyeljük, ki mondta el - egy ember a pokolban -, és milyen sikerrel, aligha kívánjuk követni a példát. Ó, kiáltsunk irgalomért Istenhez, ne emberhez! És bölcsen tesszük, ha most kiáltunk, amíg az irgalom földjén vagyunk; különben késő lesz! 'Igen gyötrődöm e lángban' [Lk 16,24]. Figyeljük meg: gyötrődöm, nem pedig tisztulok! Hiú remény, hogy a tűz megtisztíthat egy lelket! Éppúgy várhatnánk a víztől is a lélek megtisztítását, mint a tűztől. Isten őrizz, hogy te vagy én megpróbáljuk ezt!" (112. prédikáció, "A gazdag és Lázár", II.6., Works, VII:252.)
30. Keresztény családi élet, magániskolák, pályaválasztás és párválasztás
a. Ami a keresztény családi életet illeti, a Józs 24,15 alapján ("én és az én házam népe az Urat szolgáljuk") néhány kivételtől eltekintve az evangéliumi hívők körében megszokott biblikus tanítást fejti ki - azt is beleértve, hogy a ház urának felelőssége a szolgák viselkedésére is kiterjed -, a feleség esetében a meggyőzést és a tűrést, a gyermekek esetében pedig a korán kezdett nevelést és tanítást, illetve szükség esetén a szelíd fegyelmezést javasolva. A válást csak házasságtörés esetén tartja megengedhetőnek (94. prédikáció, "A családi hitéletről", III.1kk, Works, VII:79-82).
b. Az oktatásban a keresztény magániskolákat pártolja: "Mi célból küldöd gyermekeidet iskolába? 'Hát hogy felkészüljön, és élni tudjon a világban.' Melyik világra gondolsz, erre vagy az eljövendőre? Talán csak e világra gondoltál, és elfelejtetted, hogy van egy eljövendő is, amely pedig örökké megmarad! Kérlek, vedd ezt számításba, és olyan mesterekhez küldd őket, akik mindig szem előtt fogják tartani ezt! Másként iskolába küldeni őket (engedtessék meg, hogy nyíltan beszéljek) alig jobb, mint az ördöghöz küldeni őket. Mindenesetre, ha egyáltalán törődsz fiaid lelkével, ne a nagy állami iskolák egyikébe küldd őket (mivel azok mindenféle gonoszság melegágyai), hanem olyan magániskolába, amelyet egy kegyes ember vezet, aki kevés gyermeket próbál a hit és a tudomány terén egyaránt tanítani". A lányokat anyjuk vagy kis magániskolát fenntartó istenfélő asszonyok felügyeletére javasolja bízni, utóbbiakra konkrét javaslatokat is tesz. A pálya- és a párválasztásnál sem azt kellene szem előtt tartanunk, hogy gyermekeinkre anyagilag fényes jövő várjon, hanem hogy minél nagyobb eséllyel élhessenek Istennek tetsző és őt dicsőítő életet (uo., III.13-17., 83-85. o.)
c. Hasonlóan nyilatkozik a következő prédikációjában idézett William Law is (95. prédikáció, "A gyermekek oktatásáról," 3-4., Works, VII:87-8). [Saját tapasztalatom az, hogy kicsiny országunkban egyelőre nehéz megvalósítani a fenti tanácsokat, de ha két istenfélő szülő szoros egységben neveli gyermekeit, azok általában jó úton haladnak az állami vagy a gyakran nem sokkal jobb nagy egyházi iskola ellenére is - persze keresztény magániskolában vagy otthoni oktatásban talán még jobb lenne az eredmény.] Wesley a nagyszülők közismert engedékenysége miatt úgy véli, hogy gyermekeink nevelésében nem szabad nekik engednünk, viszont minden egyéb területen engedelmeskedjünk nekik mint szüleinknek. Példaként említi saját anyját is, aki kiválóan nevelte gyermekeit, de egy unokáját sem tudta irányítani. Arra is ügyeljünk, hogy gyermekeink haragját és hamisságát kiküszöböljük ahelyett, hogy táplálnánk (uo., 20-23. pont, 96-7. o.).
31. Engedelmesség a lelkipásztorok iránt
Wesley hangsúlyozta a lelkipásztorok iránti engedelmességet, beleértve az egyszerű ruházatot (és étkezést) is, melyet maga sokszor igyekezett hallgatói lelkére kötni (97. prédikáció, "A lelkipásztorok iránti engedelmességről, III.10-12, Works, VII:115-6).
A fölösleges vitákat illetően dr. Potter canterbury érsek tanácsát követte: "Ha igen hasznos akarsz lenni, ne pazarold az idődet és az erődet arra, hogy vitatható jellegű dolgokat próbálsz megvédeni vagy cáfolni; inkább igyekezz fellépni a nyílt, közismert gonoszság ellen és a valódi, nélkülözhetetlen szentség védelmében." Inkább próbáljuk a lehető legjobban ellátni az Isten által ránk bízott szolgálatot, ahelyett hogy kritizálnánk gyülekezetünket a hibáiért, vagy el akarnánk hagyni azt (104. prédikáció, "Az istentisztelet látogatásáról", 33., Works, VII:185).
33. Betegek rendszeres látogatása
A betegek látogatása minden keresztény rendszeres feladata (kellene, hogy legyen - ld. Mt 25,31kk), melyet a pogányok esetében is gyakorolnunk kell. A látogatást kezdjük a beteg hogyléte és körülményei iránti érdeklődéssel, s az utóbbiakon igyekezzünk segíteni is, ha pedig nem tudunk, bátran kérjünk segítséget másoktól. Ezután foglalkozzunk a beteg lelkével is, vigyük neki Isten Igéjét, és beszéljünk neki az Ő dolgairól. Ha érdeklődik, adjunk neki traktátusokat is. A látogatást mindig imádsággal fejezzük be (98. prédikáció, "A betegek látogatásáról", II., Works, VII:120-23).
34. Úrvacsorázás méltó módon - felkészülés és kifogások
a. Az úrvacsorázással kapcsolatban azt javasolja, hogy amilyen gyakran csak tudunk, éljünk vele, ahogy az első keresztények évszázadokig tették: nemcsak minden vasárnap, de szinte mindennap úrvacsoráztak (legalább hetente négyszer, továbbá mindegyik szent ünnepén). Az úrvacsorára való felkészülésről így ír: "Igencsak célszerű azoknak, akik részesülni szándékoznak ebben, önvizsgálattal és imádsággal felkészülniük erre a szentségre, ha idejük engedi. De ez nem feltétlenül szükséges. S ha erre nincs időnk, akkor se mulasszuk el a szokásos felkészülést, ami feltétlenül szükséges, és soha, semmilyen ok vagy alkalom miatt nem mellőzhető. Ez először is szívünk teljes eltökéltsége, hogy megtartjuk Isten összes parancsát; másodszor őszinte vágy arra, hogy megkapjuk összes ígéretét" (101. prédikáció, "Az állandó úrvacsorázás kötelessége", I.4-6., Works, VII:148-9).
b. Aki arra hivatkozva nem akar úrvacsorázni, hogy "méltatlan" rá (1Kor 11,27), annak a következőket mondja: "És akkor mi van? Méltatlan vagy rá, hogy bármilyen irgalmat kapj Istentől. De ez talán ok arra, hogy minden irgalmat elutasíts? Isten minden bűnödre bocsánatot kínál. Kétségkívül méltatlan vagy rá, és ő tudja ezt; de mivel neki mégis tetszik azt felajánlania, miért ne fogadnád el? Felkínálja, hogy megmenti lelkedet a haláltól: nem vagy méltó az életre, de emiatt visszautasítanád az életet? Felajánlja, hogy új erővel ruházza föl lelkedet; mivel méltatlan vagy rá, nem volnál hajlandó elfogadni? Mit tehet még értünk maga Isten, ha elutasítjuk irgalmát, mert méltatlanok vagyunk rá?" (uo., II.8. pont, 151. o.)
c. Ha bűnt követünk el, a bűnbánat, a megtérés a megoldás, nem pedig az, hogy erre hivatkozva mellőzzük az úrvacsorát. Utóbbi esetben arra sem számíthatunk, hogy beteljesülnek rajtunk Isten ígéretei, mert azok csak az ő parancsait megtartóknak szólnak. A megtérésben, a szükséges felkészülésben az időhiány sem akadályozhat; máskülönben abban is megakadályoz, hogy az üdvösség állapotában legyünk. Aki nem hajlandó megtérni bűnéből, annak az ördögök asztalánál és közösségében van a helye (uo., II.10., 14., 22. pont, 152-157. o.).
35. Amerikai függetlenség, kémek, hazugság
Elítélte az amerikai függetlenség kikiáltását (szerinte volt elég szabadság előtte is), valamint általában a kémek alkalmazását is, mivel foglalkozásszerűen hazudoznak. Megjegyezte mellesleg, hogy a legtöbb ember azért nem viseli el, ha hazugnak nevezik, mert abban van igazság (1775. nov. 7., 130. prédikáció, "Nemzeti bűnök és nyomorúságok", I.2-3., II.2-4., Works, VII:402-3, 405-6). Következő prédikációja végén pedig kifejti azt a meggyőződését, hogy Amerika angol gyarmat marad (131. prédikáció, "Beszámoló Isten Észak-Amerikában végzett utóbbi munkájáról", II.15., Works, VII:419).
36. A tudásvágy okai, végső célja és következménye
Az 1Kor 13,9 ("töredékes az ismeretünk") kapcsán Wesley azt írja: "A tudásvágy az ember egyetemes mozgatója, amely természetének legmélyében gyökerezik. Nem változik, hanem minden racionális teremtménynél állandó, hacsak valamely erősebb vágy háttérbe nem szorítja. Amellett kielégíthetetlen: 'Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani' [Préd 1,8], és elménket sem elégítheti ki az a tudás, amit át lehet adni neki. S kiváló okai vannak annak, hogy ez a vágy minden emberi lélekben el van ültetve. Arra hivatott, hogy ne engedjen semmiben eltespedni minket idelent; hogy gondolatainkat egyre magasabb célok felé emelje, melyek egyre méltóbbak arra, hogy foglalkozzunk velük, míg el nem érjük minden ismeret és minden kiválóság forrását, a mindentudó és minden kegyelemmel rendelkező Teremtőt. Míg azonban tudásvágyunk határtalan, magának a tudásunknak megvannak a maga határai. Sőt igen szűk határok közé van szorítva, melyek messze szűkebbek, mint ahogy azt az átlagember képzeli, vagy a tanult ember hajlandó elismerni. Erős utalás ez arra (mivel a nagy Teremtő semmit sem tesz hiába), hogy lesz egy jövőbeli létállapot, amelyben ez a jelenleg kielégíthetetlen vágy kielégül, és többé nem lesz ilyen mérhetetlen távolság a vágy és annak tárgya között" (69. prédikáció, "Az emberi tudás tökéletlensége", Bev.1-2., Works, VI:337).
Az emberi értelmet (észt) a legtöbben vagy alá-, vagy túlbecsülik - nagyon nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt, különösen ha az ember nem fogadja el a Biblia isteni ihletettségét és Krisztus istenségét. "Akik előítélettel viseltetnek a keresztény kinyilatkoztatással szemben, akik nem Isten kijelentéseként fogadják a Szentírást, azok szinte egyöntetűen ebbe [az utóbbi] szélsőségbe esnek: alig találkoztam kivétellel. Ugyanígy vannak ezzel mindazok - bárhogyan is hívják őket -, akik tagadják Krisztus istenségét. (Valójában egy részük nem az ő istenségét tagadja, csak azt, hogy ő a legfőbb Isten. Ez azonban ugyanaz, mivel az ő legfőbb isteni mivoltát tagadva egyúttal tagadják, hogy ő bármiféle Isten, hacsak azt nem mondják, hogy két Isten van, egy nagy és egy kicsi!) Mindezek hangosan ünneplik az értelmet mint a nagy és csalhatatlan vezetőt" (70. prédikáció, "Az értelem kérdése elfogulatlanul mérlegelve", Bev.4., Works, VI:351-2).
38. Az ember és az állat közti fő különbség
Az ember és az állat között az a fő különbség, hogy az ember fogékony Istenre, azaz Istent felfogni, megismerni, befogadni képes ("capax Dei", Aquinói Tamás Summa Theologiae [A teológia foglalata] c. műve nyomán): "Mi tehát az embereket az állatoktól elválasztó korlát - a határ, melyet nem léphetnek át? Nem az értelem vagy ész [reason] volt az [a bűnbeesés előtt]. Hagyjuk ezt a homályos kifejezést. Helyettesítsük a világos jelentésű megértés szóval, s ki tagadhatja, hogy az állatok is rendelkeznek vele? Ezzel az erővel akár azt is tagadhatjuk, hogy van látásuk vagy hallásuk. Ellenben arról van szó, hogy az ember fogékony Istenre [capable of God], míg az alsóbbrendű teremtmények nem. Nincs okunk azt hinni, hogy bármilyen mértékben képesek megismerni, szeretni Istent, vagy engedelmeskedni neki" (60. prédikáció, "Az általános szabadítás", I.5., Works, VI:244).
39. Az isteni gondviselés szintjei
Wesley az isteni gondviselést illetően az emberek három csoportját különbözteti meg. Az elsőbe a pogányok tartoznak, akik nemcsak létüket köszönhetik Istennek, hanem fennmaradásukat is - akárcsak a világ többi élő és élettelen része. Azonban az Úr jobban gondjukat viseli azoknak, akik kereszténynek vallják magukat (megvédve ezzel saját ügyét), s akik általában jobban is tisztelik őt, mint a pogányok - és úgy tűnik, az utóbbiaknál jobban védve vannak a sötétség erőitől. A harmadik csoportot a valódi keresztények alkotják, akik nemcsak külsőleg imádják Istent, hanem lélekben és igazságban, s krisztusian élnek. Elsősorban rájuk, Isten családjának tagjaira vonatkoznak Jézus szavai: "Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva" (Mt 10,30) - tehát az életük és személyük legkisebb részleteire is gondja van az Úrnak (67. prédikáció, "Az isteni gondviselésről", 16-19. pont, Works, VI:319-20).
Szerinte az angyalok ismerik a gondjaikra bízott emberek gondolatait (a lelkek "beszédét"), hiszen a testből kiköltözött lélek közléseit is meg kell érteniük. Enélkül szolgálni is nehezen tudnának az embereknek. Amint a bibliai példákból láthatjuk, a bukott angyalok hatalma is óriási, de a jó angyaloké mindig nagyobb (71. prédikáció, "A jó angyalokról", I.2., 5., Works, VI:363-5).
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.11.
* * *
Wesley János (John W.) tanításának megkülönböztető jegyei és néhány prédikációjának rövid kivonata "Főbb tantételeinkből - melyek az összes többit is magukban foglalják - három van: a bűnbánat, a hit és a szentség tana. Ezekről azt tartjuk, hogy az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a második annak kapuja, a harmadik pedig maga a vallás" (Wesley: Works, VIII:472).
I. Wesley tanításának megkülönböztető jegyei
0. a. Wesley nem félt attól, hogy a metodizmus valaha megszűnik, de attól igen, hogy elveszíti erejét, és halott "szektává" válik, ha eltér eredeti tanításától, lelkületétől és fegyelmétől. Mindezt "Gondolatok a metodizmusról" c. rövid írásában néhány pontba sűrítette, megemlítve a Bibliát mint a keresztény hit és gyakorlat egyetlen szabályát, Krisztus lelkületének átvételét és a lélek őhozzá igazodó megújulását, a különböző kis csoportok fontosságát, végül a lehető legbőkezűbb adakozást mint a gazdagodás egyetlen ellenszerét. Utóbbiról ezt írta: "Félek, hogy ahol csak gyarapodott a gazdagság, ott (rendkívül kevés kivételtől eltekintve) ugyanolyan arányban visszaszorult a vallás lényege, vagyis az a lelkület, amely Krisztusban is megvolt" (9. pont; Works, XIII:260).
b. Wesley tanítása véleményem szerint általában egybecseng a mai nem wesleyánus (hanem zömmel mérsékelt kálvinista) protestánsok, az evangéliumi keresztények körében megszokott tanítással, kivéve három alapvető dolgot (melyeket az első három alábbi pontban fejtek ki) - és részben talán ez az oka annak, hogy a wesleyánus hozzáállás egy igen fontos gyakorlati szempontból eltér sok más evangéliumi keresztény hozzáállásától. Más dolgokat viszont a szokottnál erőteljesebben hangsúlyoz - többek között az ember felelősségét, ami az első három ponttal is összefügg, valamint Isten megelőző kegyelmét, melyet már Augustinus (Szent Ágoston) is tanított (ld. McGrath: "Bevezetés a keresztény teológiába", 334. o.) -, és ez szintén egyedivé teszi tanítását.
1. A hívő ember elbukhat úgy, hogy elveszíti üdvösségét, és ha meg nem tér, elkárhozik. Wesley sok helyen utal erre a közismert "arminiánus" nézetére (bár ő sok mindenben túllépett Arminius tanításán) - pl. 8. prédikációjának II.3. pontjában és A keresztény tökéletesség világos leírása c. művében.
2. A hívők nem követnek el külső bűnt, azaz nem vétkeznek szóval és tettel (tudatosan nem szegik meg Isten ismert parancsait). Ebből következik, hogy aki tudatos külső bűnt követ el, annak az adott pillanatban nincs üdvössége. Ld. 19. prédikáció II.1-2, 7, III.1; 8. prédikáció II.11-12, III.2-3; 33. prédikáció I.5; 40. prédikáció I.7, II.2-6; 46. prédikáció II.2. Egy "beszélgetésben" pedig a következőket mondja: "9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart" (Works, VIII:276-7). (Wesley a tudatos és a szándékos bűn viszonyáról a 8. prédikáció II.11-12. pontjában és a 40. prédikáció II.6. pontjában szól)
3. a. A hívő ember elérheti hit által a teljes megszentelődést vagy keresztény tökéletességet, megszabadulva a külső és belső bűntől - a gonosz szavaktól és tettektől, valamint a gonosz kívánságoktól és indulatoktól (110. prédikáció, "A hit felfedezéseiről", 16. pont, Works, VII:237) -, s erre törekednie is kell. Ekkor teljes szívéből szereti Istent, és úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Ez a szívét betöltő szeretet kizár minden bűnt. Ez elvben bármikor, egy pillanat alatt bekövetkezhet, bár általában hosszú évekkel a megigazulás után történik meg. Ld. Wesley "A keresztyén tökéletesség" c. 40. prédikációját, valamint A keresztény tökéletesség világos leírása c. művét (melynek 12. pontjában megtalálható a 40. prédikáció kivonata). A tökéletesség nem (feltétlenül) jelenti azt, hogy megszabadulunk az emberi hibáktól, csapongó gondolatoktól (ld. a 41. prédikációt), a kísértésektől és az azok közötti szomorúságtól (ld. a 47. prédikációt) - csupán a bűntől szabadulunk meg, ami Isten "ismert törvényének szándékos megszegése" (76. prédikáció, "A tökéletességről", III.9., Works, VI:423). A Sátán azzal is igyekszik megakadályozni a növekedésben a tökéletességre törekvő hívőt, hogy miközben Isten nagyobb munkáját várjuk, a magunk (és az állítólag tökéletes hívők) gyarlóságára és arra irányítja figyelmünket, hogy az eddiginél sokkal nagyobb változásnak kell bekövetkeznie, különben nem láthatjuk meg az Urat. Így oly sokat aggódhatunk a holnap miatt, hogy nem is törődünk a mával, a jelenlegi jó cselekedetek lehetőségével. Úgy védekezhetünk ez ellen, hogy minél nagyobb változást látunk szükségesnek magunkban (vagy másokban), annál inkább örvendezünk az Úrban, aki máris nagy dolgokat tett velünk, és még nagyobbakat fog tenni. Bízzunk benne, "hogy aki elkezdte bennünk a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára" (Fil 1,6). Összpontosítsuk figyelmünket az előttünk álló lehetőségekre, feladatokra, tegyük meg a jót, amit tehetünk, s Isten a maga idejében majd megadja, amire még szükségünk van (ld. a 42. prédikációt: "A Sátán mesterkedései").
b. A szentségteológiának ezt a tanítását évtizedek óta erősen vitatják. Egy másik megközelítés szerint - melynek talán legismertebb szószólója Mildred Bangs Wynkoop - a (teljes) megszentelődés inkább egy folyamat, melyben lehet egy (vagy akár több) "krízis", azaz válságos, éles fordulópont, de nem mindenki tapasztal ilyesmit. Ld. pl. az Északnyugati Názáreti Egyetemen 2007. febr. 8-10-én "A szentség revíziója" (Revisioning Holiness) címmel tartott konferencia anyagát (többek között Thomas Jay Oord írását), valamint a szentségmozgalomhoz kapcsolódó felekezetek egy szűkebb konszenzusát, amely a "Kiáltvány a szentségről" (Holiness Manifesto) c. anyagban olvasható, és 2006. februárjában született. Az említett anyagok megtalálhatók az egyetem honlapján. Ez a megközelítés közelebb áll ahhoz, amit más felekezetek általában a Lélekkel való megtelésről tartanak.
4. Feltehetően a fenti három tan is közrejátszik abban, hogy mind maga Wesley, mind későbbi követői sokat vitáztak a pietista Zinzendorf gróffal (és követőivel), aki 1722-ben befogadta herrnhuti birtokára az üldözött cseh-morva testvéreket, akik azután Wesley megtérésében is szerepet játszottak. Alighanem tőlük vették át az angliai Keswickből származó, mérsékelt kálvinizmusra épülő szentségteológia hirdetői (melynek ismertebb képviselői Watchman Nee és Oswald Chambers) és sokan mások azt a gondolatot vagy hozzáállást, melyet röviden így jellemezhetünk: "Légy csendben, és várj az Úrra" (Zsolt 37,7), az imádkozáson kívül ne csinálj semmit, amíg ő nem indít rá, amíg személyesen ki nem jelenti magát neked - akkor majd minden egy csapásra megváltozik, rendbe jön; akkor majd tevékenykedhetsz. A mi dolgunk csak az Úrra tekinteni szüntelen, s ő majd elvégzi a többit - bennünk és körülöttünk egyaránt. (A keswicki konferenciák és mozgalom témáját bővebben ld. A kereszténység tegnap és ma c. írás III.D.2. pontjában.)
5. Wesley és követői ezzel szemben így gondolkodnak: "Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van" (Préd 9,10). "Tedd meg, amire módot találsz" (1Sám 10,7). "Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Adj, amennyit csak bírsz!" (Az utóbbi Wesley 50. prédikációjának hármas jelmondata, angolul: "Gain..., save..., give all you can). Vagyis miközben "vársz az Úrra" a spirituális előrelépést illetően, tegyél annyi jót, amennyit csak tudsz, élj az Isten adta kegyelmi eszközökkel (ne csak az imádsággal), gyakorold a meglévő hitedet, a keresztény életet - s mindez segíteni fog hited növekedésében, az egyéni előrelépésben is. "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak" (Jak 4,17). "Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel" (Gal 6,10), használjunk ki minden alkalmat, tudva, hogy Isten készítette nekünk azokat, éspedig azért, hogy éljünk velük (Ef 2,10). Amint a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) Kézikönyvének 208. paragrafusában megfogalmazza: "lábbal tiporjuk azt a rajongó tant, mely szerint 'csak akkor kell jót tenni, ha szívünkben erre külön indíttatást érzünk'."
1. A fenti 1. és 2. ponttal kapcsolatban ld. az üdvösség elveszíthetőségéről és a szándékos (tudatos) bűnről írtakat is. Ami pedig a 3. pontot illeti, a teljes megszentelődést még nem tapasztaltam meg, és ez időnként elkeserített. Azt gondoltam, kevés a hitem (s ez bizonyára igaz is). Ma úgy vélem, Isten meg tud szentelni minket teljesen egy pillanat alatt, és törekednünk is kell erre, de talán jobb, ha nem arra várunk, hogy minden egy csapásra megoldódjon, hanem mindig a KÖVETKEZŐ LÉPÉSRE figyelünk: Isten mindig megadja az erőt ehhez, a közvetlenül előttünk levő próbához, a pillanatnyi kísértés legyőzéséhez, s így a maga idején eljuthatunk a teljes szentséghez. Sokan beképzeltségnek tartják már ezt a puszta törekvést is, pedig ez csupán a bibliai minta követése, Isten parancsának teljesítése (ld. Mt 5,48; Zsid 6,1). Wesley szerintem sokkal alázatosabb volt egyes mai keresztényeknél, akik ugyan szeretik hangoztatni bűnösségüket, de többnyire csupán általánosságban, leginkább csak (múltbeli és/vagy) jelenlegi bűneiket mentegetve. Ő viszont azt írta 33. prédikációja I.1. pontjának végén: "Olvasó, ha Isten valaha is megáldotta szavamat tenéked, imádkozz, hogy legyen irgalmas énhozzám, bűnöshöz"! Halálos ágyán pedig egyik kedvenc énekéből idézett: "Bűnösök közt első vagyok, de Jézus meghalt értem". Tudtommal sosem hirdette magáról, hogy tökéletes, legalábbis írásban nem maradt nyoma ilyesminek. Wesley egyébként az eredendő bűn tanát is tanította (ld. 44. prédikációját).
2. A fenti 4. és 5. pontot illetően úgy gondolom, időnként mindkét álláspontnak lehet létjogosultsága (és mint általában, itt is érvényes, hogy a két irányzat párbeszéde, vitája igen hasznos és termékeny lehet): néha várnunk kell az Úrra, máskor pedig cselekednünk szükséges. Ebben (is) a Szentlélek adhat eligazítást - csak halljuk meg szavát! A keswicki hozzáállás túlzásba vitele egyrészt "kegyes tétlenséghez" vezethet (amely szélsőségbe azt hiszem, sokkal könnyebben, nagyobb előszeretettel esünk bele), másrészt a felelősségünk más(ok)ra hárításához: a "csak figyelj az Úrra, várd őt, maradj benne" felszólítás homályos volta révén könnyen elhitethetjük magunkkal, hogy jó úton járunk, miközben kibújunk az életünkben szükséges változtatások megvalósításának saját vállunkra nehezedő felelőssége alól. Szélsőséges esetben pedig kialakulhat ebből a (talán tévesen) doketizmusnak is nevezett tévelygés, amely így szól: "Bár a testem durva bűnökben él, a lelkem (Isten szemében) tiszta, szent, bűntelen - a kettőnek nincs köze egymáshoz!" A wesleyánus hozzáállás eltúlzása viszont túlbuzgósághoz, Isten "megelőzéséhez" vezethet: hitetlenségből nem bízunk az Úrra olyan dolgokat, amelyeket mi sehogy sem vagy csak nagyon gyengén tudunk "megoldani". A középutas megoldás az lehet, hogy miközben várunk az Úrra, annyi jót teszünk, amennyit csak tudunk. Ezzel kapcsolatban (különösen a Jak 4,17 kapcsán, hiszen sokszor többféle jót is tudnánk tenni, s választanunk kell) fölmerül még egy fontos kérdés, melyre a keresztények legtöbbször talán nem attól függően adnak eltérő választ, hogy wesleyánusok-e.
3. Vajon Isten részletekbe menően előírja, eltervezi számunkra mindazt, amit tennünk kell(ene), vagy sok esetben teljesen szabad kezet ad nekünk, és lényegében mindegy neki, hogyan döntünk? A választ ezúttal (is) érdemes Jézusnál keresnünk: "Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt" (1Jn 2,6). Vajon ő milyen választ adna (adott) erre a kérdésre? Könnyen mondhatta volna: "Tökéletesen ismerem a Szentírást és Istent, egyedül is el tudom dönteni, mikor mi a helyes." Ehelyett azt mondta: "Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon" (Jn 5,19). Mindig az Atya akaratát kereste és követte, szokása volt, hogy félrevonult imádkozni (Mk 1,35; 14,32kk), fontosabb döntései előtt akár az egész éjszakát átvirrasztotta imádkozva (Lk 6,21). A Jn 4,34-ben pedig kijelentette: "Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját". Itt épp a samáriai asszonnyal találkozott a kútnál, s megtehette volna, hogy amíg tanítványai ennivalóért mennek, addig pihenéssel vagy éppen "flörtöléssel" használja ki az időt (ahogy sokan tennék ma, talán az állítólagos követői közül is). Az ő eledele azonban az Atya akaratának teljesítése volt, így hozzá térítette ezt az elveszett lelket, és rajta keresztül sok honfitársát is. Részletesebben ld. "A jó sáfár" c. 51. prédikációt és alábbi kivonatát.
4. Minél inkább növekedünk a hitben és Istennek, valamint Igéjének megismerésében, annál kevesebb döntésben kell pusztán magunkra, a saját eszünkre hagyatkoznunk, hiszen annál jobban megismerjük Isten akaratát. Persze mondhatja valaki, hogy inkább nem is törekszik túlzottan minderre, hogy nagyobb legyen a szabadsága. Isten azonban látja a szívünket, és megítél minket. Természetesen ez is az őbelé vetett bizalmunkon (vagyis a hitünkön) múlik (vö. Péld 3,5k). Az igazi szabadság nem az, hogy azt teszem, amit akarok (ami jólesik), hanem hogy azt akarom és teszem, amiről tudom, hogy igazán jó és helyes (vagyis amit Isten akar) - csak ez ad igazi és tartós boldogságot!
III. Wesley néhány prédikációjának rövid kivonata
38-39. prédikáció: A keresztények egysége
Wesley két igehirdetésében is tárgyalja a keresztények egységét. "Az egyetemes lelkület" c. 39. prédikációjának rövid kivonatát ld. a Mennyire kell egységesnek lenniük a hívőknek? c. írás 3. pontjában. A 38. prédikációban ("Intés vakbuzgóság ellen") pedig azt is kifejti, hogy míg a Sátán (aki jól ismeri embereit) régen általában nyíltan gyötörte az emberek lelkét a testükkel együtt (ld. a megszállottság bibliai példáit), hogy megfélemlítse, babonaságba és durva bálványimádásba taszítsa őket (s ma is megteszi ezt a "barbár" népek közt), addig a mai "fejlett", nyugati nemzetek fiait rejtetten (bár ugyanolyan hatékonyan) ejti foglyul, hogy létét tagadva önmagukat bálványozzák. Megvakítja őket, s lelküket a szenvedélyeik, a világ, a pénz, a gyönyör és a dicséret szeretetével kötözi a földhöz és a pokolhoz. Gyanútlanul alszanak az oroszlán szájában, miközben azt hiszik, hogy szabadok és biztonságban vannak.
34-36. prédikáció: A hit által érvényre juttatott törvény - az Ó- és az Újszövetség viszonya (bővebben ld. itt)
"Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek" (Róm 3,31). "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó" (Róm 7,12). Isten az ember megteremtésekor beírta annak szívébe az Ő erkölcsi törvényét, amely az Ő romolhatatlan képe és igazsága - erre vonatkoznak az idézett igék, nem a rituális (szertartási) törvényre vagy a mózesi üdvintézményre, melyek eltöröltettek. A törvény, melyből "a bűn felismerése adódik", "nevelőnk... Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg". A Lélek tehát általában a törvény segítségével ébreszti bűnbánatra az embert, juttatja el őt Krisztushoz és tartja meg nála. Ő nem törölte el az (erkölcsi) törvényt, hanem betöltötte és megerősítette. Őbenne nemcsak a bűn büntethetőségétől szabadultunk meg, hanem a bűn hatalmától is. Hogyan tehetjük érvénytelenné a törvényt a hit által? 1. Ha evangélium címén csupán Krisztus érdemeit, szenvedéseit és szeretetét hirdetjük, nem pedig mindazt, amit ő (és Igéje) elmondott: minden ígéretét, fenyegetését és parancsát, ahogy Pál is tette: a törvényt prédikálta. 2. Ha azt tanítjuk, hogy a hit szükségtelenné teszi a szentséget, illetve feltételezzük, hogy a szentség kevésbé vagy kisebb mértékben szükséges most, mint Krisztus eljövetele előtt, vagy kevésbé szükséges a hívők, mint mások számára; vagy hogy néha nagyobb szabadságot engedhetünk meg magunknak, mint megtérésünk előtt. A keresztény szabadság nem az engedelmességtől vagy szentségtől való szabadságot jelenti. Mindnyájan ingyen kegyelemből igazulunk meg Krisztusért; Isten előtti elfogadásunk alapja a belé vetett hitünk, amely teljes engedelmességet és szentséget eredményez. A jó cselekedetek nem feltételei, hanem következményei elfogadásunknak; hiányuk viszont a megigazító hit hiányát mutatja. 3. A törvényt még gyakrabban érvénytelenítik a hit által azok, akik úgy ÉLNEK, mintha a hitnek az volna a célja, hogy felmentsen a szentség alól. Hívőként nem tartozunk az említett "törvények" uralma alá, azonban a cselekvés evangéliumi elve nem erőtlenebb a törvényénél, sőt: már nem a szolgai félelem, hanem a szívünkben uralkodó kegyelem késztet arra, hogy sokkal inkább szeretetben vigyük véghez minden tettünket, engedelmeskedve Istennek. Vajon hogy állunk ezzel a gyakorlatban? A parancsolat végcélja nem a hit, hanem a szeretet; hit által szerezzünk érvényt a törvénynek saját szívünkben és életünkben, napról napra növekedve a szent szeretetben! Az Ó- és az Újszövetség viszonyát kiválóan elemezte Kálvin is, ld. a Szentség a gyakorlatban c. írás 10. pontját.
37. prédikáció: A rajongás természete - az isteni vezetés és az igazság téves és helyes keresése
"Fesztusz hangosan így kiáltott: 'Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz'" (ApCsel 26,24). Aki az igazi kereszténységre törekszik, azt hamar bolondnak vagy "rajongónak" mondják (1Kor 1,18kk). A bolond helyes kiindulópontokból helytelen következtetésre jut, az őrült viszont helyes következtetésre jut, de helytelen kiindulópontokból. A rajongó tehát valójában őrült: olyasmit tulajdonít Istennek vagy vár tőle, amit nem lenne szabad. A rajongás legveszélyesebb fajtái a következők. 1. Az ember kereszténynek gondolja magát, pedig nem az: felszínesen megváltozik, örömmel fogadja az igét, de az nem gyökerezik meg benne (Mk 4,16kk) - az illető nem jut mély bűnbánatra. Nézetei, szokásai keresztények, de tettei és indítékai pogányok. Az ilyenekkel tele van a világ. 2. Mások azt képzelik magukról, hogy olyan lelki ajándékokat kaptak Istentől, amit valójában nem kaptak - pl. csodatevő erőt, prófétálást (melynek meghiúsulása később észhez térítheti őket), lelkek megítélését -, vagy hogy (imádkozás, prédikálás közben) Isten Lelke a valóságosnál jobban vezeti őket (pl. annyira, hogy nem szólhatnak tévesen). 3. Egyesek azt hiszik, hogy nemcsak a fontos, hanem jelentéktelen ügyekben is Isten vezeti őket, nem pedig a saját értelmük és tapasztalatuk; "Isten akaratának" [vagy kijelentésének] mondják azt is, ami nem az. [A Péld 3,5 - "bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!" - nem arra buzdít, hogy sutba vágjuk Istentől kapott értelmünket, hanem hogy miközben HASZNÁLJUK, igazítsuk az ő Igéjéhez, amely egyébként számtalan helyen int bennünket józanságra és megfontoltságra: ő "a józanság lelkét" adta nekünk - 2Tim 1,7 -, és azt mondta: "legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok"; Mt 10,16.] Különösen azokat veszélyezteti ez, akik azt várják, hogy Isten rendkívüli módon vezesse őket - látomások, álmok, erőteljes benyomások vagy hirtelen sugallatok útján. Isten akaratát az ő Igéjében kell keresnünk. Ha valamely konkrét kérdésre keresünk választ (pl. összeházasodjunk-e egy adott személlyel, belevágjunk-e egy vállalkozásba), az Ige általános elveit kell erre vonatkoztatnunk. Isten azt akarja, hogy megszentelődjünk (1Thessz 4,3) - hogy jók legyünk és jót tegyünk -, tehát a Lélek vezetésével azt kell eldöntenünk, melyik választási lehetőség segít jobban elérnünk ezt az általános célt. 4. Némelyek úgy vélik, a célt elérhetik eszköz nélkül is, Isten közvetlen ereje által. Isten néha megadja ezt, de élnünk kell a rendelkezésünkre álló eszközökkel - pl. a Szentírást ne akarjuk anélkül megérteni, hogy olvasnánk és elmélkednénk rajta. 5. Aki azt hiszi, hogy Isten gondviselése minden részletre kiterjed, az nem rajongó, hanem helyesen vélekedik, mivel a világon minden az Úr egyedi gondviselésének köszönhető - kivéve saját bűnünket: mások bűnei is (lehetnek) az ő rólunk való gondoskodásának eszközei. Mivel a rajongó azt képzeli, hogy őt Isten közvetlen bölcsessége vezeti, könnyen válik gőgössé, makaccsá, önfejűvé és sok gonoszság elkövetőjévé. Azonban a hit dolgaiban soha ne gyakoroljunk nyomást senkire; a legnagyobb tévelygőket se kényszerítsük, csak az értelem, az igazság és a szeretet segítségével.
48. prédikáció: Az önmegtagadás - és keresztünk felvétele
"Azután így szólt mindnyájukhoz: 'Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem'" (Lk 9,23). Jézusnak ez a parancsa nemcsak az első keresztényeknek szól, hanem mindenkinek, aki követni akarja őt. Mégis kevesen tanítják (pláne gyakorolják) ezt, különösen a predesztináció (eleve elrendelés) [kálvinista] hívei [ma leginkább ún. keswicki irányzatuk hatása érezhető, ld. fent] - akik utálatos színben tüntetik fel az önmegtagadás gyakorlóit, mintha emiatt cselekedetek által keresnénk az üdvösséget -, valamint az antinomisták (törvényellenesek) és a "törvényeskedés" meg a "törvény prédikálása" szavakat rosszallóan szajkózó társaik. Az önmegtagadás azt jelenti: nem tágítunk Krisztus keskeny ösvényétől, bármilyen kellemesnek látszik is a másik út; lemondunk arról, hogy saját akaratunkat kövessük - amely a bűneset óta teljesen megromlott természetünk következtében rosszra hajlik -, mivel a cselekvés egyetlen mértéke minden teremtmény számára Isten akarata, s ő azt akarja, hogy mindig és mindenben szembeszálljunk ezzel a romlottsággal. Ráadásul föl kell vennünk keresztünket, önként és örömmel vállalva mindazt, ami ellentétes természetünkkel és akaratunkkal, elviselve a szükséges fájdalmat, szenvedést - "levágva jobb kezünket" (Mt 5,29k), megválva esztelen vagy gonosz kívánságainktól vagy azok tárgyától. Isten így tisztítja meg tüzével a lelkünket a salaktól, "hogy szentségében részesüljünk" (Zsid 12,10). Miként a gazdag ifjú esetében is (Mt 19,16kk), ezek elmulasztása az oka - amennyiben egyébként az ember él a kegyelmi eszközökkel (Ige, úrvacsora, keresztség, közösség, imádság) -, ha valaki nem lesz igazi tanítvány, nem terem gyümölcsöt, visszaesik, elvész. Nem érhetjük be kevesebbel - "törekedjünk a tökéletességre" (Zsid 6,1)!
49. prédikáció: A megszólás ellenszere - az intés, a gyülekezeti fegyelem gyakorlása (bővebben ld. itt)
"Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt..." (Mt 18:15-17). "Senkit se szóljanak meg" - mondja Pál apostol (Tit 3,2). A megszólás (kibeszélés, pletyka) nem hazugság vagy rágalmazás, hanem azt jelenti, hogy rosszat mondunk valakiről a távollétében, amikor nincs ott, hogy megvédhetné magát. Ezt a bűnt a fent idézett módon kerülhetjük el. 1. Ha minden kétséget kizáróan tapasztalod, hogy keresztény testvéred bűnt követ el, mielőtt bármi mást tennél, beszélj vele lehetőleg személyesen (esetleg telefonon, vagy ha nincs más mód, egy közvetítő útján vagy levélben), s Isten Igéjét felhasználva, megfelelő lelkülettel, szeretettel, (szelíden és együttérzően) intsd meg, hogy megnyerd őt. 2. Ha az intésed hatástalan [és nem ítéltél tévesen, s "a magad szemében" sincs "gerenda", melyet előbb el kell távolítanod, megszabadulva az ítélkezés bűnétől], vigyél magaddal egy-két bölcs, értelmes és elfogulatlan embert, akit az illető jól ismer és elfogad, s szelíden és szeretettel ismételjék meg az intést. 3. "Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek", illetve a gyülekezet vezetőjének vagy presbitereinek, akik azután intézkedhetnek az ügyben. 4. "Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt." Ez esetben nem kell többé beszélned az illetőről (kivéve, hogy imádkozol érte), bízd őt Urára. Szeresd őt továbbra is, mint bármely pogányt, de ne barátkozz, érintkezz vele másképp, mint azokkal, akik nyíltan pogányok. Milyen ritka az ennek megfelelően eljáró ember, pláne keresztény közösség - ha van ilyen egyáltalán! Legyél te ilyen ember: ne bírálj senkit a háta mögött, és ne is halld meg, ha valakit megszólnak. Milyen nagy hatással lenne ez a keresztények egymás iránti szeretetére és a körülöttük levő világra!
50. prédikáció: A pénz hasznai - pénzünk helyes használata (bővebben ld. itt)
"Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba" (Lk 16,9; Károli). Ld. a hamis sáfár példázatát a Lk 16,1-8-ban (vö. Lk 16,10-15). Bár a pénzt lehet helytelenül is használni (mint minden egyebet), valójában kitűnő eszköz, ha helyesen élünk vele. A hű sáfárok feladatai: 1. Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Becsületes szorgalommal a lehető legbuzgóbban fáradozzunk, árán felül nem véve semmit, kihasználva képességeinket, folyton tanulva, s lehetőleg felülmúlva a [hozzánk hasonló] nem hívőket. Azonban ügyeljünk arra, hogy ne ártsunk se a testünknek, se a lelkünknek (pl. az adó/tb meg nem fizetésével) - se másoknak, megkárosítva őket vagyonukban, testükben (pl. [égetett] szesz árusításával) vagy lelkükben (erkölcstelenségre vagy mértéktelenségre ösztönözve őket - pl. vendéglő, színház üzemeltetésével). 2. Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Pénzünkből semmit ne pazaroljunk felesleges kiadásokra, vagyis pusztán arra, hogy kielégítsük (1) a test kívánságát (pl. ínyencségek, különlegességek), (2) a szem kívánságát (felesleges vagy drága ruhák, bútorok, dísztárgyak, kertek) és (3) az élettel való kérkedést (mások dicséretének megszerzése, pl. pazar vendégszeretetünk révén). Mindez csak növeli e kívánságokat. Gyermekeink hasonló kívánságait se növeljük azzal, hogy betöltjük őket. 3. Adakozz, amennyit csak bírsz! Ha pénzünket csak félretesszük, az annyi, mintha elásnánk (a talentumunkat). Pénzünk nem a sajátunk: az ég és föld Ura ideiglenesen bízta ránk egy időre mint sáfáraira, hogy az ő céljaira és dicsőségére használjuk. Gondoskodjunk belőle először mértékkel a magunk és házunk népe szükségleteiről: élelmünkről, ruházatunkról, hajlékunkról, mindarról, amire valóban szükségünk van. Ha még marad felesleg, akkor "tegyünk jót... azokkal, akik testvéreink a hitben", s ha még mindig marad, "tegyünk jót mindenkivel". Így minden pénzünk elfogy. Adakozásunk konkrét arányokra való korlátozása inkább zsidóhoz illik, mint keresztényhez. Kétség esetén tegyük fel magunknak (illetve imádságban Istennek) a következő kérdéseket: E kiadásommal Isten sáfáraként vagy tulajdonosként cselekszem-e? Igéjének engedelmeskedem-e ezzel, és ha igen, melyik igéknek? Fel tudom-e ajánlani neki ezt a kiadásomat áldozatul, amelyért jutalomra számíthatok tőle?
51. prédikáció: A jó sáfár - hogyan használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott (bővebben ld. itt)
"Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár" (Lk 16,2). Istentől nagyrészt ideiglenesen, földi életünkre kaptuk lelkünket, testünket, javainkat és minden egyebünket, beleértve pénzünket, időnket és a kegyelmet, ami nélkül mindez átok lenne. Ezekkel az ő céljait kell szolgálnunk, s életünk végén számot kell adnunk neki arról, hogyan használtuk javait. Az egész föld Bírája akkor megkérdezi tőlünk, mire használtuk a lelkünket: értelmünkkel magunkat és őt ismertük-e meg; emlékezetünkkel az ő dicsőségét, üdvösségünket és mások javát szolgáltuk-e; képzeletünkkel lelkünket építettük-e, bölcsességre és szentségre ösztönözve magunkat; akaratunkról lemondtunk-e Istenért, mindig őhozzá igazítva azt; érzelmeinket, szívünket neki adtuk-e; csak az szomorított-e meg, ami őt; csak a bűntől féltünk-e, és csak azt gyűlöltük-e; gondolatainkat arra használtuk-e, ami tiszta és szent, ami Isten dicsőségét, a békességet és a jóakaratot szolgálja. Urunk megkérdezi majd, hogyan használtuk a testünket: nyelvünket csakis Isten dicséretére és szükséges vagy épületes társalgásra; látásunkat és hallásunkat a valóságos igazságban és szentségben való növekedésre, tagjainkat pedig arra, hogy véghezvigyük velük a nekünk előre elkészített jó cselekedeteket. Megkérdezi, hogyan használtuk világi javainkat: ételünket csak arra, hogy egészségben megtartsa testünket; ruhánkat, hogy kényelmesen és illendően megvédjen az időjárástól; házunkkal és egyéb kényelmi eszközeinkkel az ő dicsőségét és tetszését tartottuk-e szem előtt; pénzünket a szükségleteinkről való gondoskodás után visszaadtuk-e neki a szegények segítése és a lelkek megmentése révén. Urunk megkérdezi még, mire használtuk a tulajdonságainkat: Isten országa és az erény gyarapítására, mások bölcsességének és szentségének növelésére; jól kihasználva a ránk bízott időt, Isten kegyelmét, Lelke mozdulásait, a tőle kapott világosságot, szabadságot és feddést, odaszánva mindenünket szent áldozatul az ő dicsőségére. Mindenképpen megfizet nekünk tetteink szerint; megkapjuk ítéletét, amely örökre változatlan állapotban rögzít. Milyen fontos és értékes tehát rövid életünk minden pillanata! Nincs tisztán semleges időtöltés: minden jó vagy rossz, mivel időnk és minden egyebünk nem a sajátunk, hanem a Teremtőnké. Mindez jó, ha az ő akarata szerint használjuk - vagyis arra, hogy növekedjünk a kegyelemben és Krisztus ismeretében -, különben mindenestől rossz. Nincsenek túlbuzgó cselekedetek, sohasem tehetünk többet a kötelességünknél, hiszen mindaz, amit megtehetünk, Istent illeti meg.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.04-2011.09.
* * *
John Wesley 34-36. prédikációjának kivonata: A hit által érvényre juttatott törvény "Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek" (Róm 3,31). "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó" - idézi Wesley a Róm 7,12-t "A törvény eredete, természete, jellemzői és hasznai" c. 34. prédikációjában, melyben kifejti, hogy Isten az ember megteremtésekor beírta annak szívébe az Ő erkölcsi törvényét, amely az Ő romolhatatlan képe és igazsága - erre vonatkoznak az idézett igék, nem a rituális (szertartási) törvényre vagy a mózesi üdvintézményre, melyek eltöröltettek. Bár "hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül" (Róm 3,28), ez nem teszi fölöslegessé a törvényt, amelyből "a bűn felismerése adódik" (Róm 3,20) - "a törvény nevelőnk... Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg" (Gal 3,24). A Lélek tehát általában a törvény segítségével ébreszti bűnbánatra az embert, juttatja el őt Krisztushoz és tartja meg nála, közli vele Isten életét. Krisztus nem törölte el az (erkölcsi) törvényt, hanem betöltötte és megerősítette, sőt részben szigorúbban fejtette ki (Mt 5,17-48). Nemcsak a zsidó szertartásoktól, a bűn büntethetőségétől és a pokoltól való félelemtől szabadultunk meg Krisztusban, hanem sokkal többtől: a bűn hatalmától, az ördög szolgálatától, az Isten megbántásától is. Álljunk meg szilárdan ebben a szabadságban, s ne engedjük magunkat újra a bűn (a törvény külső megszegése) szolgaságának igájába fogni! Hogyan tehetjük érvénytelenné a törvényt a hit által?
1. Egyesek szerint az evangélium hirdetése csupán Krisztus érdemeinek és szenvedéseinek, a bűnösök iránti szeretetének hirdetését jelenti, ami ugyan áldásos lehet (különösen hívők gyülekezetében vagy gyászolók között), de az ismétlés révén elveszítheti erejét, és üres szócsépléssé fajulhat. Krisztust hirdetni annyi, mint hirdetni mindazt, amit ő mondott: minden ígéretét, fenyegetését és parancsát, mindazt, ami Könyvében meg van írva - pl. azt is, hogy tűz lángjában fog megjelenni a mennyből, és bosszút áll azokon, akik nem engedelmeskednek evangéliumának (2Thessz 1,7k). Pál is úgy hirdette Krisztust, hogy a törvényt prédikálta első följegyzett igehirdetésében (ApCsel 13,39-45), Lisztrában (14,15kk), Athénben (17,22kk) és Félix előtt (24,24kk).
2. A törvényt nemcsak úgy teheti valaki érvénytelenné a hit által, ha nem prédikál róla, hanem annak tanításával is, hogy a hit szükségtelenné teszi a szentséget. Némelyek nem mondják ezt ki, de feltételezik, hogy a szentség kevésbé vagy kisebb mértékben szükséges most, mint Krisztus eljövetele előtt, vagy kevésbé szükséges a hívők, mint mások számára; illetve úgy gondolják, hogy néha nagyobb szabadságot engedhetnek meg maguknak, mint megtérésük előtt. A "szabadság" ilyen (az engedelmességtől vagy szentségtől való szabadságként történő) értelmezése nézetük torz voltát mutatja. Azzal indokolják ezt, hogy a kegyelem szövetségében élünk, nem pedig a cselekedetekében, pedig abban csak Ádám élt a bűnbeesés előtt - mindenki más Isten ingyen kegyelméből igazul meg Krisztus érdeméért. Isten előtti elfogadásunk alapja a Krisztusba vetett hitünk, amely teljes engedelmességet és szentséget eredményez. A jó cselekedetek nem feltételei, hanem következményei elfogadásunknak; hiányuk viszont a megigazító és üdvözítő hit hiányát mutatja. [Vö. Tit 1,16: "Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják".] A cselekedetek általi megigazulásra törekvő farizeusok hajszoltak sokakat az ellenkező végletbe: az antinomizmusba (törvényellenességbe), a cselekedetek teljes mellőzésébe.
3. Végül a törvényt még gyakrabban érvénytelenítik a hit által azok, akik úgy ÉLNEK, mintha a hitnek az volna a célja, hogy felmentsen a szentség alól. Erre utal Pál a Róm 6,15-ben: "Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk?" Hívőként semelyik fenti értelemben vett törvény uralma alá nem tartozunk (bár nem "Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint" élünk; 1Kor 9,21), azonban a cselekvés evangéliumi elve nem erőtlenebb a törvényénél, sőt: már nem a szolgai félelem, hanem a szívünkben uralkodó kegyelem késztet arra, hogy sokkal inkább szeretetben vigyük véghez minden tettünket, engedelmeskedve Istennek. Vajon hogy állunk ezzel a gyakorlatban? Valamilyen téren nagyobb "szabadságot" engedünk-e meg magunknak most (vétkezve ezzel), mint a megtérésünk előtt, arra hivatkozva, hogy "nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk"?
4. Tehát érvényt kell szereznünk az (erkölcsi) törvénynek azáltal, hogy (1) minden részletében tanítjuk: mind az általa tiltott vagy előírt külső cselekedetek, mind belső, lelki értelme, a szív gondolatai, vágyai, szándékai vonatkozásában (mily kevesen ismerik az utóbbit!); (2) úgy hirdetjük a Krisztusba vetett hitet, mint ami nem helyettesíti, hanem létrehozza a szív és az élet mindennemű, tiltó és előíró szentségét - mint ami "szeretet által munkálkodik" (Gal 5,6), hiszen a parancsolat végcélja nem a hit, hanem a szeretet (1Tim 1,5-11) -; és (3) hit által érvényt szerzünk a törvénynek saját szívünkben és életünkben, gondolatainkban és tetteinkben, napról napra növekedve a szent szeretetben.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06-2008.12.
* * *
John Wesley 49. prédikációjának kivonata: A megszólás ellenszere - az intés, a gyülekezeti fegyelem gyakorlása "Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt..." (Mt 18:15-17). "Senkit se szóljanak meg" - mondja Pál apostol (Tit 3,2). De ki tartja meg ezt a fontos parancsot? A megszólás (kibeszélés, pletyka) nem hazugság vagy rágalmazás, hanem azt jelenti, hogy rosszat mondunk valakiről a távollétében, amikor nincs ott, hogy megvédhetné magát. Milyen gyakran elkövetik a megszólás bűnét még (istenfélő) keresztények is! Hogyan kerülhetjük el ezt a csapdát? Az Urunk által kijelölt úton.
1. "Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt" (Mt 18,15). Ha minden kétséget kizáróan tapasztalod, hogy keresztény testvéred bűnt követ el, mielőtt bármi mást tennél, beszélj vele lehetőleg személyesen (esetleg telefonon, vagy ha nincs más mód, egy közvetítő útján vagy levélben), és megfelelő lelkülettel, illő módon, szelíden és alázattal, szeretettel és helyzetét átérezve intsd meg, felhasználva Isten Igéjét - komolyan és határozottan, de kerülve a büszkeséget, kioktatást, lenézést, haragot, gyűlöletet. Ha testvérünk bűne nagyon "nyomja a szívünket", az valójában annak a bűnünknek köszönhető, hogy elmulasztottuk inteni őt, s a tehertől nem szabadulhatunk egy újabb bűnt (az illető kibeszélését) elkövetve! Egyetlen kivétel e szabály alól, ha a bűnöst azért kell távollétében megvádolni, hogy az ártatlant megóvjuk - ha például tudomásunkra jut, hogy valaki rosszat forral felebarátja ellen, és ezt nem tudjuk másként megakadályozni, mint a veszélyben levő ember tájékoztatásával. Az intés célja, hogy "megnyerjük atyánkfiát".
2. "Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást" (Mt 18,16). Ha az intésed hatástalan [és feltételezve, hogy nem tévedtél, hiszen a négyszemközti beszélgetés során könnyen kiderülhet, hogy rosszul ítélted meg testvéred tetteit vagy indítékait, vagy hogy "a magad szemében ott a gerenda", melyet előbb el kell távolítanod - így mindkét esetben megszabadulhatsz az ítélkezés bűnétől; Mt 7,1-5], vigyél magaddal egy-két olyan embert, aki rendelkezik a fenti tulajdonságokkal, bölcs, értelmes és elfogulatlan, s akit az illető jól ismer és elfogad. Szelíden és szeretettel mondják el indítékaikat, majd hallgassák meg, amint elismétled, mit mondtál neki, és mit válaszolt ő. Ezután ismételjék meg az általad mondottakat és az ő válaszait, fejtsék ki indokaidat, nyomatékosítsák feddésedet és tanácsaidat, tanúsítva az elhangzottakat.
3. "Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek" (Mt 18,17). Wesley ezt anglikán egyházának körülményei alapján úgy értelmezi, hogy a gyülekezet vezetőjének vagy presbitereinek kell szeretettel és világosan szólnunk, lehetőleg az érintett jelenlétében - így nem leszünk részesek a bűnében (1Tim 5,22); ha elvész, vére a saját fejére száll, mi pedig megmentjük a lelkünket (Ez 33,3-9). Azután a gyülekezet vezetősége intézkedhet az ügyében. [Másfajta szervezeti felépítésű gyülekezet esetében ez a lépés eltérő lehet.] Az előző (2.) lépés esetleg egybeeshet a harmadikkal, ha indokolja ezt a vezetőségnek a vétkezővel való kapcsolata [vagy a bűn nyilvános és súlyos jellege, vö. 1Kor 5,1kk].
4. "Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt" (Mt 18,17). Ez esetben nem kell többé beszélned az illetőről (kivéve, hogy imádkozol érte), bízd őt Urára. Szeresd őt továbbra is, mint bármely pogányt, de ne barátkozz, érintkezz vele másképp, mint azokkal, akik nyíltan pogányok. Milyen ritka az ennek megfelelően eljáró ember, pláne keresztény közösség - ha van ilyen egyáltalán! Jaj nekünk, keresztényeknek! Legyél te ilyen ember: tégy lakatot a szádra, ne bírálj senkit a háta mögött; ha szükséges, ints a fenti módon, és ne is halld meg, ha valakit megszólnak. Ha a megszólásnak nem volnának meghallói, gyakorlói sem lennének. Törekedjünk így "mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat" (Zsid 12,14). Milyen nagy hatással lenne ez a keresztények egymás iránti szeretetére és a körülöttük levő vad és meggondolatlan világra!
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06-2007.11.
* * *
John Wesley 50. prédikációjának kivonata: A pénz hasznai (The Use of Money, szó szerint: A pénz [helyes] használata)
"Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba" (Lk 16,9; Károli). Jézus a Lk 16,1-8-ban egy példázatot mond el a hamis sáfárról, aki mielőtt ura elvette volna tőle a sáfárságot, csökkentette ura adósainak tartozását, hogy majd befogadják őt a házukba. "Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba" (Lk 16,8k). Jézus ezután így folytatta: "'Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?' 'Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.' Hallották mindezt a farizeusok is, akik pénzsóvárak voltak, és kigúnyolták őt. Ő pedig ezt mondta nekik: 'Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos'" (Lk 16,10-15).
Wesley megállapítja, hogy bár a hamis mammont (vagyis a pénzt) lehet helytelenül is használni (mint minden egyebet), valójában kitűnő eszköz, ha helyesen élünk vele. Ezután az alábbi három pontban fogalmazza meg a hű sáfárok feladatait: "Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Adakozz, amennyit csak bírsz!" ("Gain..., save..., give all you can" - szó szerint: "szerezz..., tégy félre..., adj, amennyit csak tudsz".)
1. Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Becsületes szorgalommal a lehető legbuzgóbban fáradozzunk, árán felül nem véve és értékén alul nem adva semmit, kihasználva képességeinket, folyton tanulva, s lehetőleg felülmúlva a [hozzánk hasonló] nem hívőket. Azonban ügyeljünk arra, hogy ne ártsunk se a testünknek (pl. különösen egészségtelen munkahelyi körülményekkel), se a lelkünknek. Az utóbbinak ártunk, ha nem fizetjük be az adót/tb-t, ami ugyanolyan bűn, mint ha embertársunkat lopjuk meg (Wesley szavaival: a királynak ugyanúgy joga van a vámhoz, mint nekünk az ingóságainkhoz). Vannak olyan önmagukban ártalmatlan foglalatosságok is, amelyek ma nem biztosítanak megfelelő megélhetést csalás, hazugság, becstelenség nélkül (sokak szerint ide tartoznak a különféle adott területeken - különösen pl. az építőipar terén - működő vállalkozások). Olyan foglalkozás is előfordulhat, ami csak egy-egy adott ember lelkének árt, másoknak nem.
Nem szabad ártanunk másoknak sem, megkárosítva őket akár vagyonukban - pl. túlzott kamat szedésével, zálogkölcsönzéssel, üzletük tönkretételével (saját áruinkat [jóval] a piaci ár alatt adva el, vagy elcsalogatva munkásaikat) -, akár testükben (rombolva egészségüket - pl. [égetett] szesz árusításával -, vagy orvosként a több fizetség érdekében szükségtelenül megnyújtva szenvedésüket), akár lelkükben - erkölcstelenségre vagy mértéktelenségre ösztönözve őket, pl. ha valaki érdekelt egy kocsma, vendéglő, (dal)színház vagy egyéb divatos szórakozóhely üzemeltetésében.
2. Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Pénzünkből semmit ne pazaroljunk felesleges kiadásokra, pusztán (1) a test kívánságának, (2) a szem kívánságának és (3) az élettel való kérkedésnek a kielégítésére, ami csak növeli e kívánságokat (az igényeink a lehetőségeinkkel együtt nőnek). (1) Ne csak a mohóságot és a részegséget kerüljük, hanem az ínyencségeket és a különlegességeket is, megelégedve az egyszerű étkezéssel. (2) Ne költsünk felesleges vagy drága ruhákra, bútorokra, dísztárgyakra, kertekre, (3) sem pedig az emberek csodálatának vagy dicséretének megszerzésére (pl. pazar vendégszeretetünk révén). Végül gyermekeink hasonló kívánságait se növeljük azzal, hogy betöltjük őket. Ha van okunk feltételezni, hogy kívánságaikra tékozolnák pénzünket, kíméljük meg őket ettől a csapdától. Vagyonunk nagy részét inkább hagyjuk arra a gyermekünkre (ha van ilyen), aki ismeri a pénz értékét, és helyesen tud bánni vele, a többiekre pedig csak annyit, ami megóvja őket a nélkülözéstől. (Ld. a prédikáció II.7-8. pontját.)
3. Adakozz, amennyit csak bírsz! Ha pénzünket nem használjuk valamilyen távolabbi cél érdekében, hanem csak félretesszük (bármilyen formában), az annyi, mintha eldobnánk vagy elásnánk (a talentumunkat). Pénzünk nem a sajátunk: az ég és föld Ura ideiglenesen bízta ránk egy időre mint sáfáraira, hogy az ő céljaira és dicsőségére használjuk. Gondoskodjunk belőle először mértékkel a magunk és házunk népe szükségleteiről: élelmünkről, ruházatunkról, hajlékunkról (az 1Tim 6,8-beli "ruházat" szó megfelelője az eredeti görög szövegben és a régi angol fordításban a hajlékot is magában foglalhatja), mindarról, amire valóban szükségünk van. Ha még marad felesleg, akkor "tegyünk jót... azokkal, akik testvéreink a hitben", s ha még mindig marad, "tegyünk jót mindenkivel" (Gal 6,10). Így minden pénzünk elfogy. Adakozásunk konkrét arányokra való korlátozása (legyen az tized, harmad vagy fél) inkább zsidóhoz illik, mint keresztényhez. Kétség esetén tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: E kiadásommal Isten sáfáraként vagy tulajdonosként cselekszem-e? Igéjének engedelmeskedem-e ezzel, és ha igen, melyik igéknek? Fel tudom-e ajánlani neki ezt a kiadásomat áldozatul, amelyért jutalomra számíthatok tőle? (1Pt 2,5; Lk 14,13k.) A válaszokat akár el is mondhatjuk neki imádságban, hagyva, hogy az ő Szentlelke győzzön meg minket az igazságról. Cselekedjünk elhívásunkhoz méltóan ebben és minden más dologban, ne tanácskozzunk többé testtel és vérrel, világi emberekkel. Ne legyünk restek, tegyük meg mindazt, ami a kezünk ügyébe esik, és amihez erőnk van (Préd 9,10). Ne tékozoljunk el semmit, vonjunk meg minden kiadást, amit a divat, szeszély vagy a test és vér követel. Tegyünk mindenféle jót testvéreinkkel és mindenki mással, így "gyűjtve magunknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjük az igazi életet" (1Tim 6,19). Ld. a prédikáció III.7. pontját.)
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06.
* * *
John Wesley 51. prédikációjának kivonata: A jó sáfár - hogyan használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott "Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár" (Lk 16,2). Istentől kaptuk lelkünket, testünket (nyelvünket - beszédünket -, kezünket, lábunkat és egyéb tagjainkat), földi javainkat (étel, ruha, hajlék: amire szükségünk van, sőt ami kényelmet biztosít) és minden más ajándékunkat: testi erő, egészség, személyiség, modor, tudás, műveltség, befolyás, pénz, idő, kegyelem (e nélkül mind átok lenne). Ezek nagy részét ideiglenesen bízta ránk: halálunk után "nem lehetünk többé sáfárok". Az adós a kölcsönnel szabadon gazdálkodhat, de a sáfárnak mindig ura céljait kell szolgálnia. Életünk végén számot kell majd adnunk mindenek Bírája előtt minden szavunkról, tettünkről, percünkről és fillérünkről, vagyis arról, hogyan használtuk Urunk javait.
1. Az egész föld Bírája akkor megkérdezi tőlünk, mit tettünk a lelkünkkel. (a) Értelmünket arra használtuk-e, hogy megismerjük magunkat és őt - természetét, tulajdonságait, műveit, tetteit és Igéjét? (b) Emlékezetünkben olyan ismereteket halmoztunk-e fel, amelyek az ő dicsőségét, saját üdvösségünket és mások javát szolgálják? (c) Képzeletünkkel hiú ábrándképeket festettünk, melyek káros kívánságokat szítottak bennünk, vagy olyasmit, ami építi lelkünket, bölcsességre és szentségre ösztönöz minket? (d) Akaratunkról lemondtunk-e Istenért, mindig őhozzá igazítva azt? (e) Érzelmeinket, szívünket neki adtuk-e? Őt szerettük vagy a világot? Az ő dicséretére vágytunk? Csak az szomorított meg, ami őt? Csak a bűntől féltünk, és csak azt gyűlöltük? (f) Gondolatainkat haszontalan kóborlásra, balgaságra, bűnre használtuk, vagy arra, ami tiszta és szent (Fil 4,8), ami Isten dicsőségét, valamint a földön a békességet és a jóakaratot szolgálja (Lk 2,14)?
2. Urunk ezután megkérdezi, hogyan használtuk a testünket. (a) Nyelvünket Isten dicséretére és szükséges vagy épületes társalgásra használtuk, hogy "áldást hozzon azokra, akik hallják" (Ef 4,29), vagy mások megszólására, üres, szeretetlen vagy haszontalan beszédre? (b) Látásunkat és hallásunkat arra használtuk-e, hogy növekedjünk a valóságos igazságban és szentségben (Ef 4,24), (c) tagjainkat pedig arra, hogy véghezvigyük velük (mint az igazság fegyvereivel, Róm 6,13) a nekünk előre elkészített jó cselekedeteket (Ef 2,10), vagy a bűn szolgálatára adva őket a gonoszságot gyakoroltuk velük?
3. Az egész föld Ura azután megkérdezi, hogyan használtuk világi javainkat. (a) Ételünkben a boldogságunkat kerestük, vagy arra használtuk, hogy egészségben megtartsa testünket mint a lelkünk alkalmas eszközét? (b) Ruhánkkal a büszkeségünket vagy hiúságunkat tápláltuk, vagy az időjárástól védtük magunkat kényelmesen és illendően? (c) Házunkkal és egyéb kényelmi eszközeinkkel Isten dicsőségét, tiszteletét és tetszését tartottuk szem előtt, vagy a magunkét? (d) Pénzünket a test kívánságának, a szem kívánságának vagy az élettel való kérkedésnek a kielégítésére használtuk (1Jn 2,16), illetve csupán felhalmoztuk, vagy a szükségleteinkről való gondoskodás után visszaadtuk Istennek a szegények segítése és a lelkek megmentése révén?
4. Urunk megkérdezi még, hogyan sáfárkodtunk a tulajdonságainkkal. Mulandó örömökre, balgaságra, bűnre, kívánságok gerjesztésére használtuk őket, vagy "a jobbik rész" elvételére (Lk 10,42), Isten országa és az erény gyarapítására, mások bölcsességének és szentségének növelésére? Jól kihasználtuk-e a ránk bízott időt, Isten kegyelmét, Lelke mozdulásait, a tőle kapott világosságot, szabadságot és feddést? Odaszántuk-e mindenünket szent áldozatul az ő dicsőségére? Ha igen, azt mondja majd nekünk: "Jól van, jó és hű szolgám, menj be urad ünnepi lakomájára" (Mt 25,21). Ha nem, akkor is megfizet nekünk tetteink szerint; mindenképpen megkapjuk ítéletét, amely örökre változatlan állapotban rögzít (2Kor 5,10).
5. Milyen fontos és értékes tehát rövid életünk minden pillanata! Nincs tisztán semleges időtöltés: minden jó vagy rossz, mivel időnk és minden egyebünk nem a sajátunk, hanem "a másé" (Lk 16,12) - a Teremtőnké. Mindez jó, ha az ő akarata szerint használjuk - vagyis arra, hogy növekedjünk a kegyelemben és Krisztus ismeretében (2Pt 3,18) -, különben mindenestől rossz. Nincsenek túlbuzgó cselekedetek, sohasem tehetünk többet a kötelességünknél, hiszen mindaz, amit megtehetünk, Istent illeti meg. Ha tehát ennél kevesebbet teszünk, ha nem fáradozunk teljes erőnkből, hűtlen sáfárok vagyunk. Ha Isten hű sáfáraiként fel akarjuk kínálni neki mindazt, amit kaptunk tőle, ehhez minden bölcsességünkre és kitartásunkra szükségünk van - azaz sokkal többre, mint amivel természetünknél fogva rendelkezhetünk, de nem többre, mint amit kegyelemből megkaphatunk (2Kor 12,9). Hit által tehát "öltsük magunkra az Úr Jézus Krisztust" (Róm 13,14), dicsőítsük őt minden szavunkkal és tettünkkel, minden gondolatot foglyul ejtve az iránta való engedelmességre (2Kor 10,5).
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06.
* * *
Wesley János (1703-1791) élete és tanítása Babits "Petőfi koszorúi" c. versének fenti sorai méltán alkalmazhatók Wesleyre is.
1. Ki ez az ember, aki a megtérésekor talán minden idők legnagyobb ébredését indította el (legalábbis Angliában), amely gyakorlatilag megszakítás nélkül a haláláig, vagyis kb. 50 éven át tartott? Wesley (nálunk a "vezli" ejtésmód a gyakoribb, bár "veszli"-nek is ejtik) egy anglikán lelkészházaspár 15. gyermekeként született meg házuk kigyulladása és erős akaratú szüleinek kibékülése után. Nagyapja és dédapja is puritán lelkész volt. A puritánok ugyanakkor lelki elődei is voltak, s részben alighanem az ő több évszázados kitartó és komoly munkájuk gyümölcsét aratta le. Anyja, Zsuzsanna a nonkonformisták Páljának nevezett dr. Samuel Annesley 25. gyermeke volt, de 13 éves korában teológiai meggondolásból elhagyta szüleinek szigorú kálvinizmusát, és az anglikán egyház kötelékébe lépett. Naponta 6 órán át oktatta gyermekeit, és férje távollétében 200 gyülekezeti tagnak tartott imaórákat a konyhájukban. Mihelyt a Wesley gyerekek elérték az egyéves kort, megtanulták, hogy féljenek a vesszőtől, és csak titokban, csendben hullassák könnyeiket. "Először is le kell győzni az akaratot, és ki kell fejleszteni az engedelmesség iránti készséget - írja Zsuzsanna. - Ha egy gyermek magatartását korrigálni kell, akkor le kell győzni akaratát, és ez nem nehéz, ha nem vált makaccsá a túlzott engedékenység következtében. Ha azután a gyermek akaratosságát megtörtük, és az megtanulta tisztelni és félni szüleit, akkor más sok balgasága, gyermekessége felett szemet hunyhatunk." Lehet, hogy ez a módszer hozzájárult Károly másoktól való túlzott függéséhez, de bátyját, Jánost nem tette gyenge akaratúvá - kevés ember tudta nála jobban elfogadtatni akaratát másokkal, sokszor a metodisták egész konferenciájával is. A szülők hamar észrevették, hogy Jánosban valami különös lakik. "János semmit sem tesz anélkül - még elhamarkodottan sem -, hogy azt meg ne tudná indokolni" - írta apja. Hatéves korában az epworthi gyülekezet tagjai - akik állandóan hadakoztak a lelkész apával - felgyújtották a paplakot, amely teljesen leégett. János hajszál híján ott veszett, s anyja ettől kezdve "tűzből kikapott üszöknek" nevezte őt (Zak 3,2) - innen az egyetlen magyar nyelvű Wesley-életrajz címe (Garth Lean, 1964). 2. Wesley 1720-tól az oxfordi Christ Church College hallgatója volt. 1725-ben diakónussá szentelték, majd 1726-ban a Lincoln College tagjává választották, ami tagságának 1751-es lemondásáig bizonyos anyagi függetlenséget is jelentett számára. Tanítani kezdett az oxfordi egyetemen, 1728-ban lelkésszé szentelték. A következő évtől tagja, sőt középpontja lett egy szűk (legfeljebb 25 fős) baráti társaságnak, amely öccse, Károly körül csoportosult. A görög Újszövetséget és a klasszikusokat olvasták, őskeresztény szokás szerint szerdán és pénteken böjtöltek (du. 3-ig nem ettek), hetente úrvacsorát vettek, rendszeres önvizsgálatot tartottak, börtönöket és betegeket látogattak, egyénileg és közösen is szigorú szabályok szerint éltek. Emiatt különféle gúnynevekkel illették őket, pl. Szent Klub, metodisták (módszereskedők) stb. Így Wesley már jóval a megtérése előtt sok üldöztetésben részesült a hitelveiért. Kempis Tamás "Krisztus követése", valamint William Law "Serious Call" (Komoly elhívás) és "Christian Perfection" (Keresztény tökéletesség) c. műveit olvasva rájött, hogy az ember vagy egész életével Krisztust szolgálja, vagy egyáltalán nem szolgálja őt - s az előbbire kezdett törekedni. 1733. jan. 1-jén az oxfordi Szt. Mária templomban elmondta "A szív körülmetélése" c. prédikációját (Róm 2,29; Károli), melyről naplójában (amely kivonatosan magyarul is megjelent; más könyvekkel együtt kölcsönözhető vagy megvehető a Metodista vagy a Názáreti Egyháznál) 1765-ben így nyilatkozik: "Benne van minden, amit ma is tanítok a bűntől való teljes megszabadulásról és arról, hogy mit jelent Istent osztatlan szívvel szolgálni". 3. 1735-ben Károllyal és oxfordi társaságuk másik két tagjával Georgiába ment az indiánok térítése végett. 1753-ban így ír erről: "Ha a georgiai indiánok közül valamelyik beteg lett (de ez ritkán fordult elő addig, amíg a keresztényektől el nem tanulták a falánkságot és az iszákosságot), azok, akik a közelében voltak, megadtak neki mindent, amire szüksége volt. Ó, kicsoda téríti meg az angolokat becsületes pogányságra?" Útközben találkozott a herrnhuti cseh-morva közösség egy csoportjával, s 2,5 évi távollét után hazatérve rájött, hogy még nem tért meg. Londonban találkozott Böhler Péterrel, a cseh-morva közösség lelkészével, aki jobban megvilágította előtte a kegyelemből való üdvösség útját, s meggyőzte őt arról, hogy a Krisztusba vetett igaz hittől elválaszthatatlan a bűn feletti győzelem és a bűnbocsánatból származó állandó békesség. Megtérése 1738. máj. 24-én történt, amikor a cseh-morva közösség Aldersgate utcai összejövetelén Luthernek a Római levélhez írt magyarázatát olvasták (3 nappal Károly megtérése után, amely szintén Böhler hatására következett be). 4. 1739. jan. 1-jén Károllyal és Whitefielddel (az ébredés másik két nagy alakjával), valamint másokkal szeretetvendégségen vettek részt a londoni Fetterlane-en, amikor különösen megtapasztalták a Szentlélek erejét. Wesley Whitefield példáját követve a szabad ég alatt kezdett prédikálni (mivel a templomok sorra bezárultak előtte evangéliumi igehirdetése miatt), ahol hamarosan ezrek hallgatták, köztük durva bányászok is. Egy-egy prédikációját sokszor 10-20 ezren (néha 30.000-en) is hallották, s a Szentlélek gyakran különös jelek kíséretében győzte meg az embereket bűneikről - sóhajtoztak, hangosan nyögtek, Isten irgalmáért kiáltoztak, a földre estek, öntudatlan állapotba kerültek; majd az értük való imádkozás hatására hirtelen felszabadultak, megteltek békességgel, bizonyossággal és Isten dicséretével. Mindez eleinte Wesleyéket is megdöbbentette, de a megtérés későbbi gyümölcseinek szinte törvényszerű jelentkezése meggyőzte őket, hogy Isten ilyen szokatlan módon is munkálkodhat. Azonban nem e jeleket tekintették a megtérés bizonyítékának, hanem a megszentelt és gyümölcsöző életet. Wesleyvel és másokkal is történtek csodás gyógyulások, de az orvosok segítségét sem vetette el. 5. Wesley helytelenítette azt a gyakorlatot, hogy néhol egyszerre többen énekeltek, szóltak vagy imádkoztak, s tusakodásuk közben a szavaik gyakran érthetetlenek voltak (ld. naplójának 1762. nov. 1-jei bejegyzését), bár úgy tűnik, akkoriban még nem volt olyan népszerű a manapság karizmatikus körökben nyelveken szólásnak vagy "imanyelvnek" nevezett glosszolália (érthetetlen beszéd), amely alighanem csak 1900 óta terjedt el jobban. Ezzel kapcsolatban a következőket írja "Szentíráshű kereszténység" c. híres prédikációjának elején (Bev. 3.), melyet 1744. aug. 24-én mondott el Oxfordban: "Hogy vajon Isten azt akarta-e, hogy a Szentlélek emez ajándékai megmaradjanak az egyházban minden korban, és hogy vajon visszaadatnak-e 'a mindenség újjáteremtése' közeledtével, ezeket a kérdéseket nem szükséges eldönteni. Azt viszont fontos megfigyelni, hogy Isten még az egyház csecsemőkorában is mértékkel osztogatta őket.... Mindenki szólt nyelveken? Nem, semmiképpen sem. Talán ezer közül egy vagy még kevesebb. Alighanem csak az egyház tanítói, és közülük is csak néhányan. Ennél magasztosabb célja volt tehát annak, hogy 'megteltek mindnyájan Szentlélekkel'". 6. Wesley idővel a kényszerítő szükségnek engedve laikus prédikátorokat is munkába állított, de maga mindvégig az anglikán egyházban maradt, s életében a metodistákat is sikerült ott tartania. 1738. máj. 1-jétől kezdve 5-12 fős társaságokat (szövetségeket) szervezett, melyek tagjai hetente összejöttek, hogy megvallják egymásnak bűneiket, imádkozzanak egymásért (Jak 5,16), és énekeljenek. A növekvő társaságokat idővel kb. 12 fős osztályokra osztották, egy-egy vezető gondjaira bízva őket. A különböző szintű vezetők változó gyakorisággal (néha hetente) végiglátogatták a csoportjuk tagjait, érdeklődve lelki hogylétük felől, tanácsolva őket, és összegyűjtve a szövetségnek szánt adományaikat. Így könnyűszerrel el lehetett távolítani a rendetlenül élőket. Csak azok tartozhattak a társaságokhoz, akik valóban a kereszténységhez méltóan éltek. Wesley a társaságokat később körzetekbe sorolta, melyek élén helyettesei (általában laikus prédikátorok) álltak. Halálakor 300 utazó és 1000 helyi igehirdetője volt, s a társaságokkal kb. 120 ezer ember állt kapcsolatban. "Ha úgy prédikál is valaki, mint egy apostol - írja -, de a felébredteket nem gyűjti össze és nem neveli őket tovább az Isten utaiban, nem tesz mást, mintha gyermekeket szülne az embergyilkos számára. [Pembrokshire-ben nincs megalakult társaság, ezért] tíz egykor felébredtből kilenc mélyebben alszik, mint valaha." 7. Wesley hihetetlenül munkabíró volt: 85 évesen is napi 60 km-t lovagolt. Életében kb. 400 ezer km-t tett meg lóháton, bejárva a brit szigeteket, miközben rengeteget olvasott (prédikátorait is erre biztatta és tanította). Általában 4-kor kelt, 5-kor már prédikált - ezt a bányászok között szokta meg, mivel nekik később dolgozniuk kellett; de általános szokássá tette, mert ez az időpont nem ütközött az anglikán egyház istentiszteleteivel, amire mindig ügyelt. Naponta gyakran 5 prédikációt is elmondott, egész életében pedig legalább 40-45 ezret. Emellett igen sokat írt, látogatta a társaságokat, irányította az egyre nagyobb metodista közösséget. Mottója ez volt: "tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik" (Préd 9,10; 1Sám 10,7). Fiúiskolát alapított és tankönyveket írt, 233 művet adott ki különféle témákról, összes művei 14 vaskos kötetben jelentek meg, összeállított egy keresztény könyvtárat, 4 kötetben megírta Anglia történetét, írt egy könyvet "Madarakról, vadakról és rovarokról", egy másikat pedig az orvostudományról, ingyenes gyógyszertárat nyitott, egy elektromos gép felhasználásával több mint 1000 embert meggyógyított, fonó- és kötőműhelyeket rendezett be a szegényeknek (ld. naplójának 1740. nov. 25-i bejegyzését), könyvei után 40.000 fontot kapott, de ebből semmit sem tartott meg magának. Wesley és prédikátorai igen sok bántást, üldöztetést szenvedtek el, egyeseket meg is öltek közülük - néhányszor Wesley is csak hajszál híján menekült meg ettől. Hősies bátorsága és higgadtsága mellett a Szentlélek is nagy mértékben közrejátszhatott ebben. Csak egyszer tört össze a nyilvánosság előtt, amikor 1788-ban, 2 héttel Károly halála után a gyülekezetben elkezdett felolvasni egy megindító éneket, melyet öccse szerzett, majd zokogva leült. 8. Tanításában a mindenki számára elérhető ingyenkegyelem mellett a gyakorlatban megnyilvánuló szentségre helyezte a hangsúlyt; ezt tartotta a metodisták sajátos megbízatásának és a gyümölcsöző munka feltételének. "Ha a hitet és a cselekedetet összekapcsoljuk prédikációnkban - írja 1772-ben Károlynak -, akkor nem maradunk áldás nélkül. De minden prédikáció közül a leghaszontalanabb, sőt legkártékonyabb az, amit általában evangelizációs igehirdetésnek neveznek; élénk szóáradatot értek rajta, amely a Krisztus szenvedéséről vagy a hit által való üdvözülésről szól, de anélkül, hogy mélyen a szívünkbe vésnénk a megszentelődést. Egyre világosabban látom, hogy ebből természetszerűen következik, hogy így száműznek minden szentséget a világból." 9. 1740. aug. 8-án írt levelében kifejezte nemtetszését, amiért a herrnhutiak azt tanították a (jelenlegi) keresztény üdvösségről, "(1) hogy magában foglalja az Isten parancsolatai alól való szabadulást, ami azt jelenti, hogy az, aki hit által üdvösségre jutott, nem köteles vagy kénytelen azoknak engedelmeskedni; s nem tesz semmit mintegy parancsra vagy kötelességből. Állításuk támogatására hivatkoznak az Újszövetségre, hogy abban nincs egyéb parancs, csak hogy higgyünk...; (2) hogy magában foglalja a világhoz való igazodás szabadságát, amennyiben beszélgethetünk jelentéktelen, sőt haszontalan dolgokról; világi szórakozásokban vehetünk részt, ha azzal jót teszünk; magunkra ölthetünk aranyat és drága ruhákat... (3) Magában foglalja az üldöztetés elkerülésének szabadságát; tehát nem kell megfeddeni azt, aki szemünk előtt vétkezik...; nem kell egyszerű beszédmódot, őszinte és nyílt magatartást tanúsítani mindenkivel szemben..." 10. 1762. okt. 28-án naplójában följegyezte: "Sok évvel ezelőtt testvérem gyakran mondta: 'Pünkösd még nem érkezett el teljesen; de nincs kétségem afelől, hogy el fog jönni. És akkor majd ugyanolyan gyakran hallasz megszentelt életű emberekről, mint most megigazultakról.' Bármely elfogulatlan olvasó megállapíthatja, hogy ez az idő elérkezett." Valóban, emberek ezrei jutottak el a teljes megszentelődéshez. Ezt a célt szolgálta a társaságoknak az a szokása is, hogy újév elején különleges istentisztelet keretében megerősítették az Istennel kötött szövetséget, melyben komolyan elkötelezték magukat a szent életre. Wesley már 1739-től kezdve arra biztatta őket, hogy péntekenként böjtöljenek, és gyakran éjfélig virrasztva imádkoztak együtt. Sokszor megtapasztalták a közös böjtölés áldásos és ébresztő hatásait. Wesley 1763. jún. 7-én azt írja naplójában: "Vajon nem ennek a nyilvánvaló kötelességnek az elhanyagolása (úgy értem, a böjtölésé, melyet Urunk az alamizsnaosztás és az imádság mellé sorolt) a keresztények halott állapotának egyik általános oka? Elhanyagolhatja-e valaki ezt szándékosan anélkül, hogy vétkessé ne válna?" 11. 1767. nov. 20-án naplójában közli egy olyan ember levelét, aki sokat böjtöl, rendkívül igénytelenül táplálkozik és él annak érdekében, hogy igen csekély jövedelmének több mint 40%-át adakozásra, a szegényeken való segítésre fordíthassa. Szinte hallom a keresztények felzúdulását: annyira átvettük élvhajhászó világunk mentalitását, hogy nemcsak elképzelhetetlennek tartjuk az ilyen életmódot, hanem hallani is alig bírunk róla! Mennyire aktuálisak ma is Wesleynek az igazi keresztények ritkaságára vonatkozó szavai! (Ld. "Szentíráshű kereszténység" c. prédikációját.) 12. Wesley nem politizált, nem valamiféle "szociális programot" valósított meg, kereszténységének megélése révén mégis messze ható társadalmi változásokat, szociális forradalmat indított el Angliában, és hatása más országokra is kiterjedt. Pamfleteket írt és határozottan fellépett a virágkorát élő rabszolga-kereskedelem ellen. Jelentős része volt William Wilberforce megtérésében, akit közvetlenül halála előtt is biztatott a rabszolgaság elleni harcra, s aki a parlamentben elérte a rabszolga-kereskedelem, majd a rabszolgaság megszüntetését. Wesley hatalmas befolyását egyesek annak tulajdonították, hogy rákényszerítette másokra az akaratát, ezt azonban elsősorban áldozatos és gyakran ellenfeleit is lehengerlő szeretetével érte el. Maga sosem kérkedett a teljes megszentelődésével (bár azt feltehetően az 1740-es évek eleje táján elérte), sőt amikor 1753-ban súlyosan megbetegedett, a következő sírfeliratot készítette el magának: "Itt fekszik Wesley Jánosnak, e tűzből kikapott üszöknek teste, aki életének 51. évében tüdőgyulladásban halt meg, adósságait kifizetve 10 fontot sem hagyott maga után, és azért könyörög, hogy Isten irgalmas legyen hozzá, haszontalan szolgájához." Halála előtt a prédikátorok 100 fős konferenciájára bízta a metodisták vezetését, s utána azok kiléptek az anglikán egyházból, létrehozva a mára 50 milliósra nőtt (bár több ágra szakadt) metodista egyházat. 13. Hadd idézzek most "A szolgaság és a fiúság lelke" (The Spirit of Bondage and of Adoption) c. prédikációjából (IV.1.). "Megkaptad-e a fiúság Lelkét, aki mindig így kiált: 'Abbá, Atya!'? Vagy 'a pokol torkából' [vö. Jón 2,3], a búsulás és a félelem terhével kiáltasz Istenhez? Vagy idegenkedsz mindettől, el sem tudod képzelni, mit akarok ezekkel mondani? Pogány, vedd le az álarcodat! Krisztust soha nem öltötted magadra! Állj elő fedetlen arccal! Tekints az égre, és ismerd el az örökkön örökké élő előtt, hogy nem illet meg téged semmi rész sem Isten fiai, sem pedig a szolgái között! Akárki vagy: vétkezel-e vagy nem? Ha igen, szándékosan vagy akaratlanul? Akár így, akár úgy vétkezel, Isten megmondta, kitől vagy: 'Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van' [1Jn 3,8]. Ha szándékosan teszed, hűséges szolgája vagy az ördögnek, és bizton meg fog jutalmazni fáradozásodért. Ha akaratlanul teszed, akkor is a szolgája vagy. Isten szabadítson meg téged a kezei közül! Harcolsz-e naponta minden bűn ellen? És felettébb diadalmaskodsz-e naponta? Akkor elismerem: Isten gyermeke vagy. Ó, állj meg szilárdan dicső szabadságodban! Vagy harcolsz, de nem diadalmaskodsz? Igyekszel győzni, de nem sikerül? Akkor még nem vagy Krisztusban hívő, de folytasd, és megismered az Urat. Vagy nem harcolsz egyáltalán, hanem könnyű, rest, divatos életet élsz? Ó, hogy mered a Krisztus nevét ajkadra venni? Hogy miattad káromolják őt a pogányok között? Ébredj fel, aki alszol! Hívd segítségül Istenedet, mielőtt a mélység elnyelne!" (Prédikációk I., 119. o. [Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2001].) 14. Wesley sokáig a lelkészek nőtlensége mellett szállt síkra, de idővel megváltozott a véleménye, s előbb hajszál híján házasságot kötött Grace Murray-jel, aki végül egyik barátjának felesége lett, majd másfél év múlva, 1751 februárjában (47 éves fejjel) elég elhamarkodottan (alighanem csupán egy-két hét udvarlás után) elvette Molly Vazeille-t, a 4 gyermekes özvegyet. 1751-ben írta naplójába (talán a jó feleség mellett ellanyhult Károlyra gondolva): "Nem értem, hogyan adhat számot Istennek egy metodista prédikátor, ha házasemberként csak egyszer is kevesebbet prédikál vagy utazik, mint nőtlen korában. Bizony igaz: 'akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna'" (1Kor 7,29). Ő mindvégig követte ezt az elvet, s már az esküvőt követő napokban térden állva prédikált (mivel egy héttel korábban csúnyán megütötte a bokáját), majd kb. két héttel később (amikor járni még mindig nem tudott) egyedül ellovagolt egy ötnapos konferenciára. Csöppet sem hozzáillő társa eleinte még elkísérte számos útjára, de később elhidegült tőle, sőt eszelős módon féltékeny lett rá. Wesleyt legfeljebb csak azért hibáztatják életrajzírói (akik közül L. Tyerman számol be részletesen Wesley házasságáról: "The Life and Times of the Rev. John Wesley, M.A.", Hodder & Stoughton, 1890, II. kötet, 100-115. o.; megtekinthető a református Ráday Könyvtárban), hogy meleg hangú levelekben nyújtott lelki bátorítást a társaságok néhány női tagjának. Egyébként a legnagyobb szeretetet tanúsította felesége iránt akkor is, amikor az a tudta nélkül elvett, sőt kitalált leveleket adott át ellenségeinek és jelentetett meg, hogy őt lejárassa; alaptalanul azzal vádolta őt, hogy Károly felesége évekig a szeretője volt; gyakran 150 km-t utazott, hogy lássa, ki ül férje mellett a kocsiban; kb. 60 kilós férjét a hajánál fogva vonszolta a padlón, és kitépte a haját. Felesége 1771. januárjában Wesley előtt ismeretlen okból elment Newcastle-ba azzal az elhatározással, hogy soha vissza nem tér. "Nem hagytam el, nem küldtem el, nem hívom vissza" - írja Wesley a naplójában. Másfél év múlva Newcastle-ba ment, és feleségével tért haza, de nem volt köztük igazi békesség. Gyermekük nem született; felesége 1881-ben meghalt, s Wesley a temetéséről is csak 1-2 nappal később értesült. Feltételezhető, hogy Wesley Isten iránti odaadása akkor sem csökkent volna, ha egy "házisárkány" helyett egy boldogabb házasság finomabb kísértéseivel kell szembenéznie; bár ő maga úgy vélte, hogy Isten éppen az utóbbitól akarta megóvni házassága révén. 15. Végül hadd foglalkozzak néhány ellenvetéssel, melyet a teljes megszentelődéssel szemben hoznak fel. A Jak 3,2 ("sokat vétkezünk mindnyájan") vagy általában az emberekre vonatkozik (de nem a teljesen megszenteltekre; Wesleynek is ez a véleménye), vagy a bűn tágabb, objektív meghatározásából indul ki. Pál az 1Kor 4,4-ben kijelenti: "semmi vádat nem tudok önmagamra mondani". Tehát az a vallomása, hogy ő a bűnösök közt az első, nem feltétlenül jelenti azt, hogy állandóan vétkezett (inkább arról lehet szó, hogy elsőként magáról ismeri el, hogy bűnös, vagyis vétkezett; 1Tim 1,13kk). Az 1Kor 15,34-ben ő is azt írja: "Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik az Istent" (olvasói közül nyilván többen vétkeztek, de ez nem törvényszerű; a keresztény norma az, hogy az ember nem vétkezik). Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2008.12.
* * *
John Wesley: A keresztény tökéletesség világos leírása Wesley János "A Plain Account of Christian Perfection" c. művének kivonatos fordítása
Eredeti forrás: "The Works of John Wesley" (1872, szerk. Thomas Jackson), XI. kötet, 366-446. o.; ld. http://wesley.nnu.edu/john_wesley/plain_account
TARTALOM
A keresztény tökéletesség világos leírása
[Ne gondoljuk, hogy Wesleynek 1777 után megváltozott a keresztény tökéletességgel kapcsolatos véleménye. Élete folyamán többször módosította és kiegészítette ezt az írást, s minden kiadásban megjelölte a legutóbbi változtatás dátumát. Az utolsó módosítás feltehetően 1777-ben történt, s attól kezdve általában ez az évszám jelent meg az írás későbbi kiadásainak címlapján. - A szerk.]
Az alábbi írással az a célom, hogy világosan és pontosan leírjam azokat a lépéseket, amelyek révén hosszú évek alatt eljutottam a keresztény tökéletesség tanához. Tartozom ezzel a komoly embereknek, akik meg kívánják ismerni a teljes igazságot, "ahogyan az megvalósult Jézusban" [Ef 4,21; vö. Károli]. Az ilyesfajta kérdések csak őket foglalkoztatják. Szeretném nekik nyíltan kijelenteni a dolgot, úgy, ahogy van, végig annak bemutatására törekedve, hogy az egyes időszakokban mit gondoltam és miért.
2. A teljes odaszánás fontossága
1725-ben, életem 23. évében találkoztam Taylor püspök "Rule and Exercises of Holy Living and Dying" (A szent élet és halál szabálya és gyakorlata) c. írásával. E könyv egyes részei rendkívül nagy hatást gyakoroltak rám, különösen az a rész, amely a szándékok tisztaságáról szól. Azonnal elhatároztam, hogy Istennek szentelem egész életemet, minden gondolatomat, szavamat és tettemet; mivel teljesen meg voltam győződve arról, hogy nincs középút - vagy Istennek adom áldozatul életem minden területét (nemcsak néhányat), vagy gyakorlatilag az ördögnek adom magamat.
Komoly ember kételkedhet-e ebben, vagy találhat-e középutat Isten szolgálata és az ördög szolgálata között?
3. A szándék egyszerűsége és a vágy tisztasága
{Kempis Tamás "Krisztus követése" c. művének tanulságai: az összes szavunkat és tettünket vezérlő egyetlen elgondolás és a minden indulatunkat uraló egyetlen vágy "a lélek szárnyai".} [...]
4. Nincsenek félig keresztények
Egy-két évvel később kezembe került Law "Christian Perfection" (Keresztény tökéletesség) és "Serious Call" (Komoly elhívás) c. könyve. Ezek még jobban meggyőztek arról, hogy teljességgel lehetetlen félkereszténynek lenni, s Isten kegyelme által (amely kegyelem feltétlen szükségességének mélyen tudatában voltam) elhatároztam, hogy teljesen odaszánom magam Istennek, átadom neki egész lelkemet, testemet és lényemet.
Megfontolt ember mondhatja-e, hogy ez túlzás, vagy hogy azt, aki odaadta magát értünk, kevesebb illeti meg annál, hogy átadjuk neki önmagunkat, mindazt, amink van és amik vagyunk?
5. A Mesterhez való hasonlóság
1729-ben elkezdtem nemcsak olvasni, hanem tanulmányozni is a Bibliát mint az igazság egyetlen mércéjét és mint a tiszta vallás egyetlen mintáját. Így egyre világosabban láttam annak elengedhetetlen voltát, hogy "az a lelkület hasson át bennünket, ami Krisztus Jézusban is van" [Fil 2,5; Vida], és "úgy éljünk, ahogyan ő élt" [1Jn 2,6] - sőt a benne meglévő indulat ne csak részben, hanem teljes egészében legyen bennünk, és ne csak sok vagy a legtöbb szempontból éljünk úgy, ahogy ő élt, hanem mindenben. S ennek fényében akkoriban általában úgy tekintettem a vallásra, mint Krisztus mindent átfogó követésére, a Mesterünkhöz való teljes belső és külső hasonlóságra. Semmitől sem féltem jobban annál, hogy a saját tapasztalatomhoz vagy másokéhoz igazítsam ezt a szabályt - hogy akár a mi nagy Példaképünktől való legkisebb eltérést is megengedjem magamnak.
{1733 elején, mintegy 5 évvel a "megtérése" előtt prédikált "A szív körülmetéléséről", melyet így jellemzett: "a szív körülmetélését a léleknek a Szentírásban szentségnek nevezett magatartásmódja képezi, amely félreérthetetlenül jelenti: a minden bűntől, minden 'testi és lelki tisztátalanságtól' való megtisztultságot [1Jn 1,7; 2Kor 7,1], és következésképpen a Krisztus Jézus erényeivel való ékességet és 'az elménk képe szerint való olyan megújulást' [vö. Ef 4,23; Károli], hogy immár 'tökéletesek vagyunk, mint ahogy a mi mennyei Atyánk tökéletes' [Mt 5,48]." [John Wesley: Prédikációk I. (Názáreti Egyház Alapítvány, 2001, ford. Bedőné Kriszt Éva), 220. o.] A szeretet a törvény betöltése; Istennek vetélytárs nélkül kell uralkodnia a szívben.} [...]
{Wesley néhány idevágó verssora} [...]
A következő augusztusban hosszú beszélgetést folytattam Németországban Arvid Gradinnal. Miután beszámolt tapasztalatáról, kértem, hogy írásban közölje velem "a hit teljes bizonyosságának" meghatározását, amit meg is tett az alábbi módon:
Requies in sanguine Christi; firma fiducia in Deum, et persuasio de gratia Divina; tranquillitas mentis summa, atque serenitas et pax; cum absentia omnis desiderii carnalis, et cessatione peccatorum etiam internorum.
"Megnyugvás Krisztus vérében; szilárd bizalom Istenben, és jóindulatáról való meggyőződés; a legnagyobb lelki nyugalom, derű és békesség, minden testies kívánságtól való megszabadulás, és a bűn teljes megszűnése, a belső bűnt is beleértve."
Ekkor hallottam először élő embert beszélni arról, amit korábban magam is megtudtam Isten kijelentéseiből, és éveken át imádkozva vártam (barátaim maroknyi csoportjával együtt).
9. "Dicséreted legyen egyetlen dolgom"
{1739-ben a testvérével, Károllyal kiadtak egy kötetet "Hymns and Sacred Poems" (Himnuszok és szent versek) címmel, melyben sok helyütt erőteljesen és nyíltan hirdették felfogásukat.} [...]
{Ebben az írásában így jellemezte a tökéletes keresztényt:
{Írása legelején leszögezte: "Nem mintha már elértem volna mindezt" [Fil 3,17]. Wesley feltehetően sosem mondta magát tökéletesnek, legalábbis nem írt ilyet magáról.} [...]
11. A vallási vezetők ellenállása
{Néhány vallásos ember idővel ellenezni kezdte Wesleyék tanítását, azt állítva, hogy "nincs tökéletesség a földön", sőt "Krisztust gyalázták", amikor kijelentették, hogy ő "mindenestül megment" [Zsid 7,25; Csia], egyedüli Ura lesz szívünknek, és mindent alávet uralmának.} [...]
12. Prédikáció a keresztény tökéletességről
Azt hiszem, 1740 második felében beszélgettem dr. Gibsonnal, London akkori püspökével Whitehallban. Megkérdezte, mit értek tökéletességen. Elmondtam neki anélkül, hogy bármit is eltitkoltam vagy visszatartottam volna. Amikor befejeztem a beszédet, így szólt: "Wesley úr, ha csupán ezt érti rajta, akkor tárja az egész világ nyilvánossága elé. Ha azután valaki meg tudja cáfolni önt, tegye meg nyugodtan." Azt feleltem: "Úgy lesz, uram" - s megírtam és kiadtam a keresztény tökéletességről szóló prédikációt. [Ld. Wesley "standard" prédikációinak sorozatában a 40. igehirdetést.]
Ebben megkíséreltem rámutatni, hogy (1) a keresztények milyen értelemben nem tökéletesek, és (2) milyen értelemben tökéletesek.
(1) Milyen értelemben nem tökéletesek? Nem tökéletesek az ismeretben. Nem mentesek a tudatlanságtól, sem a tévedésektől. Egy élő embertől ugyanúgy nem remélhetünk tévedhetetlenséget, mint ahogy mindentudást sem. Nem mentesek az olyan fogyatékosságoktól, mint a megértés gyenge vagy lassú volta, a képzelet rendkívüli gyorsasága vagy nehézkessége. Ide sorolható a helytelen nyelvhasználat, a suta kiejtés, amelyhez hozzátehetnénk még a beszéd és a viselkedés ezernyi névtelen hiányosságát. Az ilyesfajta fogyatékosságoktól senki sem szabadul meg egészen, amíg a lelke vissza nem tér Istenhez. Arra sem számíthatunk ennél hamarabb, hogy teljesen megszabadulunk a kísértéstől, mivel "a szolga nem nagyobb az uránál" [Jn 13,16; 15,20]. De ezek közül egyik értelemben sincs abszolút tökéletesség a földön. Nincs fokbeli tökéletesség, amely ne tenné lehetővé a folyamatos növekedést.
(2) Akkor hát milyen értelemben tökéletesek? Jegyezzük meg, hogy most nem azokról beszélünk, akik kiskorúak Krisztusban, hanem nagykorú keresztényekről. Azonban a Krisztusban kiskorúak is tökéletesek annyiban, hogy nem követnek el bűnt [azaz szóval és tettel nem szegik meg szándékosan Isten ismert törvényét, ld. Wesley 19. prédikációjának II.2. pontját; vö. 1Jn 3,9 - a ford.]. János ezt határozottan kijelenti; s ez nem cáfolható meg ószövetségi példákkal. Hiszen mi van akkor, ha a legszentebb ókori zsidók néha vétkeztek? Ebből nem következtethetünk arra, hogy minden keresztény szükségképpen vétkezik, amíg csak él.
De nem mondja-e a Szentírás, hogy "az igaz ember naponta hétszer vétkezik"? Nem mondja. Valójában azt mondja: "hétszer is elesik az igaz" [Péld 24,16]. Ez azonban egész más dolog, mivel egyrészt a naponta szó nem szerepel a szövegben, másrészt itt nem bűnbeesésről van szó, hanem átmeneti szenvedésről.
De Salamon másutt azt mondja: "nincs ember, aki ne vétkeznék" [1Kir 8,46]. Ez kétségkívül így volt Salamon idején, sőt Salamontól Krisztusig nem volt olyan ember, aki ne vétkezett volna. De bármilyen volt is a törvény alattiak helyzete, nyugodtan kijelenthetjük Jánossal, hogy mióta az evangélium adatott, "aki Istentől született, nem vétkezik" [1Jn 5,18].
A keresztények kiváltságait semmiképpen sem mérhetjük azzal, amit az Ószövetség rögzít a zsidó törvény alatt levőkkel kapcsolatban; mivel most már eljött az idő teljessége, megadatott a Szentlélek, Jézus Krisztus kijelentése által eljutott az emberekhez Isten nagy üdvössége. A földön megjelent a mennyek országa, melyről Isten Lelke régen kijelentette (ily távol van Dávid attól, hogy a keresztény tökéletesség példaképe vagy mércéje legyen): "olyan lesz közöttük még a botladozó is azon a napon, mint Dávid. Dávid háza pedig előttük jár, mint... az Úr angyala" (Zak 12,8).
De maguk az apostolok is követtek el bűnt; Péter az elkülönüléssel, Pál a Barnabással való éles vitájával. Tegyük fel, hogy így van. Ez esetben érvelhetünk-e ily módon: "Ha két apostol egyszer vétkezett, akkor minden idők minden más kereszténye szükségképpen vétkezik, amíg csak él"? Nem, Isten őrizz, hogy így beszéljünk! Nem volt szükségszerű, hogy vétkezzenek; Isten kegyelme kétségkívül elegendő volt nekik - és számunkra is elegendő ma.
De Jakab azt mondja: "mindnyájan sokképen vétkezünk" [Jak 3,2; Károli]. Igaz, de kikről van itt szó? Hát arról a "sok tanítóról", akiket Isten nem küldött - nem magáról az apostolról, és nem is valódi keresztényekről. Az a tény, hogy a többes szám első személy - melyet nemcsak az ihletett írások, hanem más iratok is általánosan használnak ilyen értelemben - nem foglalhatta magában sem az apostolt, sem más igazi hívőket, kitűnik először a 9. versből: "Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket". Természetesen nem mi, apostolok - és nem is mi, hívők! Másodszor, kitűnik ez a 2. vers előtti szavakból: "Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan". Vétkezünk! Kik? Nem az apostolok, nem is az igazi hívők, hanem azok, akiknek "súlyosabb ítéletben lesz részük" e sok vétek miatt. Harmadszor pedig maga a vers igazolja, hogy a "mindnyájan vétkezünk" kifejezés nem vonatkozhat minden emberre, sem minden keresztényre, hiszen rögtön megemlít egy olyan embert, aki "nem vétkezik", ellentétben az elsőként említett személyekkel, akikkel így kimondottan szembe van állítva mint "tökéletes ember".
De maga János kijelenti: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg", és "ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje" [1Jn 1,8.10].
Válaszom a következő: (1) A 10. vers pontosítja a 8. vers jelentését: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk" (8. v.), vagyis "Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk" (10. v., Károli). (2) Most nem az a kérdés, hogy vétkeztünk-e azelőtt; és egyik vers sem állítja, hogy jelenleg vétkezünk, vagyis követünk el bűnöket. (3) A 9. vers mind a 8., mind a 10. verset magyarázza: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." Mintha csak azt mondta volna: "Az imént kijelentettem, hogy Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől". És senki sem mondhatja: "Nincs szükségem rá; nincs bűnöm, amelytől meg kellene tisztulnom." "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk", hogy "nem vétkeztünk, önmagunkat csaljuk meg", és hazuggá tesszük Istent. De "ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő:" nemcsak "megbocsátja bűneinket", hanem meg is "tisztít minket minden gonoszságtól", hogy elmenve "többé ne vétkezzünk" [Jn 8,11]. Tehát János tanításával és az egész Újszövetség mondanivalójával összhangban levonhatjuk a következtetést: a keresztény ember tökéletes annyiban, hogy nem követ el bűnt.
Ez minden keresztény dicsőséges kiváltsága - még a Krisztusban kiskorúaké is. Azonban csak érett keresztényekről mondható el, hogy olyan értelemben is tökéletesek, hogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól és indulatoktól. Először is, a gonosz vagy bűnös gondolatoktól. Csakugyan, honnan is származhatnának azok? "Az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok" - ha előjönnek egyáltalán. Ha tehát a szív többé nem gonosz, akkor többé nem jönnek belőle gonosz gondolatok. Ugyanis "nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt".
S ahogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól, úgy a gonosz indulatoktól is. Mindegyikük elmondhatja Pállal: "Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem" [Gal 2,20]. Ezek a szavak egyértelműen a külső és belső bűntől való megszabadulásra utalnak. Pál ezt kifejezi egyrészt negatívan: "nem én élek", megsemmisült a gonosz természetem, a bűnnek teste [Róm 6,6; Károli], másrészt pozitívan: "Krisztus él bennem", s ezáltal mindaz, ami szent, igaz és jó. Valójában a két dolog - "Krisztus él bennem" és "nem én élek" - elválaszthatatlanul összefügg. Hiszen mi köze a világosságnak a sötétséghez, vagy Krisztusnak Beliálhoz [2Kor 6,15]?
Tehát az, aki ezekben a keresztényekben él, "hit által megtisztította szívüket" [ApCsel 15,9], úgyhogy mindaz, akiben jelen van Krisztus, "az eljövendő dicsőség reménysége" [Kol 1,27], "megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta" [1Jn 3,3]. Megtisztult a büszkeségtől, mert Krisztus alázatos szívű volt. Megtisztult a kívánságtól és az önfejűségtől, mert Krisztus csakis Atyja akaratát kívánta cselekedni. S megtisztult a haragtól - a szó általános értelmében -, mivel Krisztus szelíd és alázatos volt. Ismétlem: a szó általános értelmében, mivel az ilyen ember haragszik a bűn miatt, ugyanakkor búsul a bűnös miatt. Utál minden Isten elleni vétséget, de a vétkest csak szelíden szánja.
Így szabadítja meg Jézus a népét bűneiből; nemcsak a külső bűnökből, hanem a szívük bűneiből is. "Igaz - mondják egyesek -, de ez nem következik be a halálig, ebben a világban". János azonban így szól: "Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" [1Jn 4,17]. Az apostol itt minden vitán felül önmagáról és más élő keresztényekről beszél, akikről nyíltan kimondja, hogy nemcsak a halálukkor vagy azután, hanem "ebben a világban" olyanok, mint a Mesterük.
Pontosan megfelelnek ennek az 1. fejezetben található szavai: "az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.... Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" [1Jn 1,5.7]. Majd hozzáteszi: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" [9. v.]. Mármost nyilvánvaló, hogy az apostol itt ebben a világban megvalósuló szabadulásról beszél; ugyanis nem azt mondja, hogy Krisztus vére meg fog tisztítani minket (a halálunk óráján vagy az ítélet napján), hanem azt, hogy "megtisztít" - a jelenben, minket, élő keresztényeket - "minden bűntől". S ugyanilyen nyilvánvaló, hogy ha bármilyen bűn megmarad, akkor nem tisztultunk meg minden bűntől. Ha a lélekben marad valamilyen gonoszság, akkor az nem tisztult meg minden gonoszságtól. Azt se mondja senki, hogy ez csak a megigazulásra vonatkozik, vagy a bűn büntethetőségétől való megtisztulásra. Először is, így összekeverjük azt, amit az apostol egyértelműen megkülönböztet, megemlítve, hogy Isten "megbocsátja bűneinket", majd "megtisztít minket minden gonoszságtól". Másodszor, így a cselekedetek általi megigazulást hirdetjük a szó legerősebb értelmében, mivel ezáltal minden külső és belső szentséget szükségszerűen a megigazulás elé helyezünk. Ha ugyanis az itt említett megtisztítás nem más, mint a bűnünk büntethetőségétől való megtisztulás, akkor csakis azzal a feltétellel tisztulunk meg a büntethetőségtől - vagyis igazulunk meg -, hogy "a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van". Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a keresztények ebben a világban megszabadulnak minden bűntől, minden gonoszságtól, s már most tökéletesek olyan értelemben, hogy nem követnek el bűnt, és megszabadulnak a gonosz gondolatoktól és indulatoktól.
Egy efféle fejtegetés, amely nyíltan ellentmond sokak kedvelt vélekedésének, akiket mások - és talán saját maguk is - a legjobb keresztények közé soroltak (miközben, ha ezek a dolgok igazak, egyáltalán nem is keresztények), kétségkívül nem kis megütközésre számíthatott. Ezért sok választ vagy bírálatot vártam, de kellemesen csalódtam. Nem tudok róla, hogy akár egy is született volna; úgyhogy csendesen folytattam utamat.
{1741-ben kiadtak egy második énekeskönyvet, melynek előszavában bővebben kifejtette tanítását, leírva a megtisztult szívek tulajdonságait és a megtérés eseményeinek jellemző sorrendjét - a bűnbocsánatot és a megtisztulást a legtöbben nem egyidejűleg kapják meg.} [...]
{Idézi a kötet egyik énekének sorait, melyek kijelentik, hogy a tökéletesség pusztán hit által megkapható, egy pillanat alatt bekövetkezik, és már most elérhető.} [...]
15. Félreértések a tökéletességgel kapcsolatban
{1742-ben kiadtak egy újabb énekeskönyvet, melyben a vita hevessége miatt igen részletesen szóltak e témáról. Az előszóban kijelentik: a tökéletesség nem mentesít a vallás gyakorlásától, nem szabadít meg az emberi hibáktól. A megszentelődés mindenre kiterjed - a testre, az elmére és a lélekre. Isten és mások szeretete uralja az embert; szavai, gondolatai és tettei Isten dicséretét mozdítják elő.} [...]
[...]
17. Kérdések és válaszok a megszentelődés tanával kapcsolatban
{Mit jelent?
1744. június 25-én, hétfőn megkezdődött első konferenciánk, melyen jelen volt hat lelkész és az összes prédikátorunk. Másnap délelőtt komolyan megtárgyaltuk a megszentelődés vagy tökéletesség tanát. Az alábbiakban leírom az ezzel kapcsolatban elhangzott kérdéseket és a rájuk adott válaszok lényegét.
KÉRDÉS: Mit jelent megszentelődni?
VÁLASZ: Megújulni Isten képmására, "igazságban és valóságos szentségben" [Ef 4,24; Károli].
K: Mit jelent tökéletes kereszténynek lenni?
V: Szeretni Istent teljes szívünkből, elménkből és lelkünkből (5Móz 6,5).
K: Azt is jelenti ez, hogy megszabadulunk minden belső bűntől?
V: Kétségkívül; máskülönben hogyan mondhatná rólunk Isten: "Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól" (Ez 36,29)?
1745. augusztus 1-jén megkezdődött második konferenciánk. Másnap délelőtt az alábbiakat mondtuk a megszentelődésről:
K: Mikor kezdődik a belső megszentelődés?
V: A megigazulás pillanatában. (Azonban a bűn megmarad az emberben - méghozzá minden bűn magja -, amíg teljesen meg nem szentelődik.) Attól kezdve a hívő fokozatosan meghal a bűnnek, és növekszik a kegyelemben.
K: Ez általában csak kevéssel a halál előtt adatik meg?
V: Azok esetében igen, akik nem számítanak rá előbb.
K: De számíthatunk rá előbb?
V: Miért ne? Elismerjük ugyan, hogy (1) az általunk eddig ismert hívők többsége nem szentelődött meg így jóval a halála előtt; (2) Pál leveleinek címzettjei közül az írás idején kevesen voltak így megszentelődve; (3) ő maga sem volt a korábbi leveleinek megírásakor - mindez azonban nem bizonyítja, hogy ma nem szentelődhetünk meg.
K: Hogyan hirdessük a megszentelődést?
V: Akik nem törekednek a növekedésre, azoknak ne nagyon hirdessük; a többieknek mindig ígéret formájában, mindig vonzva, sosem űzve őket.
1746. május 26-án kezdődött harmadik konferenciánk.
Ezen gondosan elolvastuk két korábbi konferenciánk jegyzőkönyveit, hogy megállapítsuk, van-e bennük olyasmi, amit érettebb megfontolás után ki kell hagynunk vagy meg kell változtatnunk. Azonban nem láttunk okot arra, hogy bármit változtassunk azon, amiben korábban egyetértésre jutottunk.
1747. június 16-án kezdődött negyedik konferenciánk. Mivel több olyan ember volt jelen, akik nem hittek a tökéletesség tanában, megállapodtunk abban, hogy az alapoktól kiindulva megvizsgáljuk ezt a tanítást.
Ennek érdekében fölmerültek a következő kérdések.
K: Miben értenek egyet velünk azok a testvéreink, akik máshogy vélekednek a teljes megszentelődésről?
V: Elismerik, hogy (1) mindenkinek teljesen szentnek kell lennie a halál pillanatában; (2) addig a hívő naponta növekszik a kegyelemben, egyre közelebb kerül a tökéletességhez; (3) állandóan törekednünk kell rá, és másokat is erre kell buzdítanunk.
K: Miben értünk egyet velük?
V: Elismerjük a következőket: (1) Azok közül, akik hitben haltak meg, sok ember - sőt az általunk ismert emberek többsége - nem lett teljessé a szeretetben jóval a halála előtt. (2) Pál a megszentelt szót állandóan alkalmazta mindazokra, akik megigazultak. (3) Ezen az egyetlen szón ritkán vagy sosem érti azt, hogy "minden bűntől megszabadult". (4) Ezért nem helyes ilyen értelemben használni ezt a szót, anélkül hogy hozzátennénk: egészen, teljesen stb. (5) Az ihletett szerzők szinte mindig azokról vagy azokhoz szólnak, akik megigazultak, de nagyon ritkán beszélnek olyanokról vagy olyanoknak, akik teljesen megszentelődtek [vagyis csak nekik, kizárva a többieket; azonban szinte mindig hozzájuk is szólnak a többiekkel együtt]. (6) Ezért az a helyes, ha szinte állandóan a megigazulás állapotáról beszélünk, de ritkábban szólunk [csakugyan ritkábban, de helyenként nagyon gyakran, erőteljesen és határozottan] a teljes megszentelődésről, legalábbis nyílt és határozott kifejezésekkel.
K: Akkor hát miben tér el a véleményünk?
V: A következőben: számítsunk-e arra, hogy a halálunk pillanata előtt megszabadulunk minden bűntől?
K: Van-e a Szentírásban egyértelmű ígéretünk erre - hogy Isten megszabadít minket minden bűntől?
V: Van: "Meg is váltja Izráelt minden bűnéből" (Zsolt 130,8).
Részletesebben kifejti ezt Ezékiel próféciája: "Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket... Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól" (Ez 36,25.29). Egy ígéret sem lehet ennél világosabb. S az apostol egyértelműen erre utal a következő buzdításban: "Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket" (2Kor 7,1). Ugyanilyen világos és határozott az ősi ígéret: "Szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből" (5Móz 30,6).
K: De van-e ennek megfelelő állítás az Újszövetségben?
V: Van, sőt az Újszövetség a lehető legvilágosabban fejti ki ezt. Az 1Jn 3,8-ban ez áll: "Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa" - az ördög munkáit, minden korlátozás vagy megszorítás nélkül; de minden bűn az ördög munkája. Összhangban van ezzel Pál kijelentése: "Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen" (Ef 5,25-27).
S ugyanilyen értelmű a Róm 8,3-4-beli állítása: Isten elküldte Fiát, "hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint".
K: Nyújt-e az Újszövetség további alapot arra a reményre, hogy a halálunk előtt megszabadulunk minden bűntől?
V: Kétségkívül nyújt; azokban az imádságokban és parancsokban, amelyek felérnek a legerősebb állításokkal.
K: Milyen imádságokról van szó?
V: A teljes megszentelődésért mondott imádságokról, amelyek Isten megcsúfolását jelentenék, ha nem létezne ilyesmi. Ilyenek különösen a következők: (1) "szabadíts meg a gonosztól" [Mt 6,13]. Ha ez megtörténik, ha megszabadulunk minden gonosztól, akkor nem maradhat bennünk bűn. (2) "De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek..., én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek" (Jn 17,20-23). (3) "Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt..., adja meg nektek..., [hogy] a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig" (Ef 3,14kk). (4) "Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére" (1Thessz 5,23).
K: Milyen parancsot találunk erre vonatkozóan?
V: (1) "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). (2) "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből" (Mt 22,37). Ha viszont Isten szeretete tölti be az egész szívet, akkor nem lehet benne bűn.
K: De miből látható, hogy ennek a halál pillanata előtt kell bekövetkeznie?
V: (1) Magából a parancsok természetéből, melyek nem a halottaknak szólnak, hanem az élőknek. Tehát a "Szeresd Istent teljes szívedből" szavak nem jelenthetik azt, hogy "tedd ezt, amikor meghalsz" - addig kell tenned, amíg élsz.
(2) A Szentírás világos szavaiból: (i) "Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk... Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik" (Tit 2,11-14). (ii) "Erős üdvözítőt támasztott nekünk..., hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján" (Lk 1,69kk).
K: Találunk-e a Szentírásban példát olyan személyekre, akik elérték ezt?
V: Igen: Jánost és mindazokat, akikről a következőket mondja: "Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" (1Jn 4,17).
K: Láthatnánk most egy ilyen példát? Hol az az ember, aki ilyen értelemben tökéletes?
V: Aki ezt kérdezi, annak azt felelhetjük, hogy ha tudnék ilyen emberről, nem mondanám meg neked, mert nem szeretetből kérdezed. Olyan vagy, mint Heródes: csak azért keresed a zsenge gyermeket, hogy megöld.
De nyíltabban szólva válaszunk a következő: Sok okunk van annak feltételezésére, hogy kevés vitathatatlan példa létezik, ha van ilyen egyáltalán. Milyen kellemetlenségeket zúdítana ez az illetőre, aki mindenek céltáblájává válna! S milyen hiábavaló lenne ez az ellenkezők számára! Mert ha nem hallgatnak "Mózesre és a prófétákra", Krisztusra és apostolaira, "az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül".
K: Vajon nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy titokban ellenszenvvel viseltessünk azok iránt, akik azt mondják, hogy minden bűntől megszabadultak?
V: Könnyen lehetséges, hogy így van, s ennek több oka is lehet: egyrészt törődhetünk a lelkek javával, akiket sérelem érhet, ha ők nem ezt vallják; másrészt burkoltan irigykedhetünk azokra, akik a mienknél különb eredményekről beszélnek; végül előfordulhat, hogy a szívünk természeténél fogva késlekedik és vonakodik elhinni Isten tetteit.
K: Miért ne maradhatnánk meg a hit örömében, amíg teljessé nem leszünk a szeretetben?
V: Csakugyan, miért ne tennénk? Hiszen a szent szomorúság nem oltja ki ezt az örömöt, mivel addig is kimondhatatlan örömmel örvendezhetünk, amíg a kereszt alatt vagyunk, s mélyen elmerülünk Krisztus szenvedéseiben.
Ezekből a kivonatos idézetekből tagadhatatlanul kitűnik nemcsak testvéremmel közös véleményünk, hanem mindazoké a prédikátoroké is, akik az Úr 1744. 45., 46. és 47. évében kapcsolatban álltak velünk. Arra sem emlékszem, hogy bármelyik konferencián hangot adott volna valaki eltérő véleményének; ha a találkozásunkkor voltak is kételyek valakiben, egytől egyig eloszlottak, mielőtt elváltunk.
[...]
19. Gondolatok a keresztény tökéletességről
{Mit jelent, mit nem jelent, általános megállapítások. A tökéletesek is tévednek, hibáznak, ilyen értelemben vétkeznek - tehát továbbra is szükségük van Krisztusra. Wesley ezeket az akaratlan hibákat nem nevezi bűnnek, nehogy tényleges bűnöket is megengedjünk a tökéletességen belül; ugyanakkor nem használja a bűntelen tökéletesség kifejezést (de nem is ellenzi azt).}
Az 1759. évi konferencián - érezve annak veszélyét, hogy észrevétlenül nézeteltérés lopózhat be közénk - ismét részletesen megvizsgáltuk ezt a tanítást, és nem sokkal később kiadtam "Gondolatok a keresztény tökéletességről" c. írásomat, melyet a következő szavakkal vezettem be:
Az alábbi írásnak semmiképpen nem az a célja, hogy kielégítse bárkinek a kíváncsiságát. Nem arra hivatott, hogy bebizonyítsa a szóban forgó tanítás egészét azokkal szemben, akik elvetik és gúnyolják azt; vagy választ adjon a számos ellenvetésre, amelyet akár komoly emberek is felhozhatnak vele szemben. Itt csupán az a szándékom, hogy kifejtsem a témával kapcsolatos véleményemet: nézetem szerint mit foglal magában a keresztény tökéletesség, és mit nem; kiegészítve néhány idevágó gyakorlati észrevétellel.
Mivel ezek a gondolatok először kérdések és válaszok formájában jelentek meg, ugyanebben a formában írom le őket. E nézeteim több mint húsz éve változatlanok.
[...]
K: Mi minősül meggyőző bizonyítéknak? Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy valaki megszabadult minden bűntől?
V: Nem tudhatjuk tévedhetetlenül, hogy valaki ilyen értelemben megszabadult-e (sőt azt sem, hogy megigazult-e), kivéve, ha Istennek úgy tetszik, hogy felruházzon minket a lelkek csodálatos megkülönböztetésével. Azonban úgy véljük, hogy a következő bizonyítékok elégségesek minden értelmes embernek, s nem sok helyet hagynak a kétségnek akár a teljes megszentelődés igaz voltát, akár mélységét illetően: (1) Ha egyértelmű bizonyítékunk van arra, hogy az illető e feltételezett változás előtt egy ideig példásan élt. Emiatt okkal hihetjük, hogy nem "hazudik Istennek" [ApCsel 5,4], s nem mond többet, sem kevesebbet annál, amit érez. (2) Ha egészséges és feddhetetlen beszéddel [Tit 2,8] pontosan beszámol róla, mikor és hogyan következett be ez a változás. (3) Ha úgy tűnik, hogy minden későbbi szava és tette szent és feddhetetlen volt.
[...]
K: De ha két tökéletes kereszténynek gyermekei lesznek, hogyan születhetnének bűnben, ha egyszer a szülőkben nem volt bűn?
V: Ez az eset lehetséges, de nem valószínű. Kétlem, hogy valaha bekövetkezett, vagy bármikor be fog következni. De ettől eltekintve azt felelem: "A bűnt nem közvetlen nemzés révén kaptam meg, hanem az első szülőm által". "Ádámban mindenki meghalt; egynek engedetlensége által minden ember bűnössé vált" [vö. Róm 5,19] - kivétel nélkül minden ember; mindazok, akik ágyékában voltak, amikor a tiltott gyümölcsből evett.
Feltűnő példát találunk erre a kertészetben: a vadalma ágába ágyazott oltványok kitűnő gyümölcsöt teremnek, de mi történik, ha elültetjük e gyümölcs magjait? A lehető legközönségesebb vadalma lesz belőlük.
K: De miből tesz többet a tökéletes ember másoknál, az átlagos hívőknél?
V: Talán semmiből - annyira korlátozhatja őt Isten gondviselése a külső körülmények által. Talán kevesebbet tesz - bár nagyon vágyik arra, hogy Isten oltárán feláldozza magát, ez nem történik meg, legalábbis külsőleg: nem beszél annyit, és nem is tesz olyan sokat. Mint ahogy maga Urunk sem beszélt annyit, és nem tett olyan sokat, sem olyan nagy dolgokat, mint néhány apostola (Jn 14,12). De mit számít az? Ebből nem következik, hogy ne rendelkezne több kegyelemmel; és Isten ezzel méri a külső tetteket. Hallgassuk csak őt: "Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe" [Mk 12,43]. Bizony, ez a szegény ember a néhány akadozó szavával többet mondott mindenkinél. Bizony, ez a szegény asszony, aki egy pohár hideg vizet adott, többet tett mindenkinél. Ne ítéljünk többé "látszat szerint"; tanuljunk meg végre "igazságos ítéletet... hozni" [Jn 7,24]!
K: De vajon nem ellene szóló bizonyíték-e az, hogy nem érzek erőt a szavaiban, sem az imádságában?
V: Nem az; ez ugyanis talán a te hibád. Nem valószínű, hogy bármi erőt éreznél bennük, ha az alábbi körülmények bármelyike akadályoz. (1) Saját lelked halott volta. A halott farizeusok még annak szavaiban sem éreztek erőt, akihez hasonlóan "ember még soha nem beszélt" [Jn 7,46]. (2) Valamilyen meg nem bánt bűn, melynek súlya a lelkiismeretet terheli. (3) Bármilyen előítélet az illetővel szemben. (4) Nem hiszed, hogy elérhető az az állapot, amelyben ő saját állítása szerint van. (5) Nem vagy hajlandó elképzelni vagy elismerni, hogy elérte ezt. (6) Túlbecsülöd vagy bálványozod őt. (7) Túlbecsülöd önmagadat vagy a saját véleményedet. Ha ezek bármelyike fennáll, csoda-e, hogy nem érzel erőt az illető szavaiban? De mások sem éreznek? Ha ők érzik azt, érved összeomlik. Ha nem érzik, vajon nem akadályozzák-e őket is ezek a körülmények? Erről meg kell bizonyosodnod, mielőtt bármilyen érvelést építhetnél erre; s érvelésed akkor is csupán annyit fog bizonyítani, hogy a kegyelem és az ajándékok nem mindig járnak együtt.
"De az illető nem felel meg annak az eszményképnek, amely a tökéletes keresztényről él bennem." S talán soha senki nem felelt meg annak, és nem is fog. Ugyanis az eszményképed túlszárnyalhatja a bibliai leírást, vagy legalábbis eltérhet attól. Lehet, hogy többet értesz a dolgon, mint a Biblia, illetve olyasmit is beleértesz, amit az nem tartalmaz. A bibliai tökéletesség nem más, mint a tiszta szeretet, amely betölti a szívet, s minden szót és tettet irányít. Ha az eszményképed ennél többet vagy mást tartalmaz, akkor nem biblikus; és ez esetben nem csoda, hogy a Szentírás szerint tökéletes keresztény nem felel meg neki.
Félek, hogy sokan elesnek ennél a buktatónál. A tökéletes hívőről alkotott eszményképükbe annyi összetevőt építenek, amennyit akarnak - nem a Szentírás, hanem a saját elképzeléseik alapján -, majd könnyedén tagadják, hogy tökéletes lenne bárki, aki nem felel meg ennek az elképzelt eszménynek.
Annál nagyobb gondot kell fordítanunk arra, hogy az egyszerű, bibliai leírást állandóan szem előtt tartsuk. A tiszta szeretet, mely egyedül uralkodik az ember szívében és életében - ez a bibliai tökéletesség egésze.
K: Mikor gondolhatja valaki, hogy elérte ezt?
V: Ha azután, hogy meggyőződött a vele született bűnről - sokkal mélyebben és világosabban annál, amit a megigazulása előtt tapasztalt -, és átélte annak fokozatos elhalását, megtapasztalja a bűnnek való teljes meghalást, valamint az Isten szeretetében és képére történő teljes megújulást, hogy mindenkor örüljön, szüntelenül imádkozzon, és mindenért hálát adjon [1Thessz 5,16kk]. Nem mintha elegendő bizonyíték volna, hogy az ember "csak szeretetet érez, és semmi bűnt". Többen tapasztalták ezt egy ideig, mielőtt a lelkük teljesen megújult volna. Senki se higgye tehát, hogy bekövetkezett a változás, amíg ki nem egészíti ezt a Lélek bizonyságtétele, amely olyan egyértelműen tanúsítja teljes megszentelődését, mint a megigazulását.
K: De hogyan képzelhetik egyesek, hogy ily módon megszentelődtek, ha valójában ez nem történt meg?
V: Az az oka ennek, hogy nem az összes említett jel alapján ítélnek, hanem csak egy részük alapján, vagy más, homályos jelekből kiindulva. Azonban egy olyan embert sem ismerek, aki mindegyik jellemzővel rendelkezne, és mégis tévedne e tekintetben. Ha valaki a megigazulás után mélyen és teljesen meggyőződött a vele született bűnről; ha azután átéli a bűn fokozatos halálát, majd az Isten képére való teljes megújulást; ha ezt a változást, amely mérhetetlenül nagyobb annál, amely a megigazulását kísérte, kiegészíti a megújulásra vonatkozó egyértelmű, közvetlen bizonyságtétel, akkor ugyanolyan lehetetlennek tartom, hogy az illető tévedjen e téren, mint hogy Isten hazudjon. S ha egy olyan ember, akit igazmondónak ismerek, tanúságot tesz nekem ezekről a dolgokról, akkor kellő ok nélkül nem szabad elutasítanom a bizonyságtételét.
K: Ez a bűnnek való meghalás és szeretetben való megújulás fokozatosan vagy azonnal megy végbe?
V: Az ember egy ideig haldokolhat, de a szó szoros értelmében csak akkor hal meg, amikor a lelke elválik a testétől; s ettől a pillanattól kezdve az örökkévalóságban él. Ugyanígy, eltarthat egy darabig, mire meghal a bűnnek, de csak akkor halt meg annak, amikor a bűn elválik a lelkétől; és attól a pillanattól fogva a szeretet teljes életét éli. S amint a test halálakor bekövetkező változás más jellegű, és végtelenül nagyobb, mint a korábban ismert változások - olyannyira, hogy azt addig a pillanatig föl sem tudjuk fogni -, úgy a lélek bűnnek való meghalásakor bekövetkező változás is más jellegű és végtelenül nagyobb, mint bármely korábbi változás, és mint amit bárki felfoghatna, mielőtt megtapasztalja. Azonban az ember továbbra is növekszik a kegyelemben, Krisztus ismeretében, Isten szeretetében és a képére való formálódásban, s nemcsak a haláláig, hanem örökké.
K: Hogyan várjuk ezt a változást?
V: Ne könnyelmű közömbösséggel vagy hanyag tétlenséggel, hanem erőteljes, mindenre kiterjedő engedelmességgel, az összes parancsolat buzgó megtartásával, éberen és fáradságot nem kímélve, megtagadva magunkat, és naponta fölvéve a keresztünket; továbbá buzgó imádsággal és böjtöléssel, gyakran élve Isten összes rendelésével. S aki arról álmodik, hogy más módon is elérheti ezt (vagy megtarthatja, miután elérte - miután akár a lehető legteljesebb mértékben megkapta), az megcsalja a saját lelkét. Igaz, hogy ezt egyszerű hit által kapjuk meg; de Isten csak és kizárólag akkor adja nekünk ezt a hitet, ha teljes igyekezettel törekszünk rá az általa elrendelt módon.
Ez a meggondolás választ adhat azoknak, akik tudni szeretnék, miért kapták meg ezt az áldást oly kevesen. Nézzünk utána, hányan törekszenek rá ily módon, s kielégítő választ kapunk.
Az imádságból különösen kevés van. Ki imádkozik mindig sürgetően? Ki küzd Istennel ezért a dologért? Tehát "nem kapjátok meg azért, mert nem kéritek", vagy "mert rosszul kéritek" [Jak 4,2-3] - vagyis azt kéritek, hogy megújulhassatok, mielőtt meghaltok. Mielőtt meghaltok! Ezzel megelégedtek? Dehogy - kérjétek azt, hogy megtörténhessen most, a mai napon, amíg tart a ma [Zsid 3,13]. Ne mondjátok, hogy ezzel "határidőt szabtok Istennek". Kétségtelen, hogy a mai nap éppúgy az ő ideje, mint a holnapi. Igyekezz, ember, igyekezz! [...]
K: De nem maradhatunk meg a békességben és az örömben, amíg tökéletessé nem válunk a szeretetben?
V: Kétségkívül megmaradhatunk benne, mivel Isten országa nem hasonlik meg önmagával - ezért a hívők ne riadjanak el attól, hogy "mindenkor... örüljenek az Úrban" [Fil 4,4]. Ugyanakkor érezhetően fájlalhatjuk a továbbra is bennünk maradó bűnös természetet. Jót tesz nekünk, ha áthatóan érzékeljük ezt, és hevesen vágyunk arra, hogy megszabaduljunk tőle. Ez azonban csak arra ösztönözzön minket, hogy annál buzgóbban repüljünk minden pillanatban erős Segítőnkhöz, annál lelkesebben "fussunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" [Fil 3,14]. S amikor fölöttébb megnövekedik a bűntudatunk, legyen még erősebb bennünk az ő szeretetének tudata [vö. Róm 5,20].
K: Hogyan bánjunk azokkal, akik úgy vélik, hogy elérték ezt?
V: Vizsgáljuk meg őket elfogulatlanul, s biztassuk őket, hogy imádkozzanak buzgón azért, hogy Isten megmutassa nekik mindazt, ami a szívükben van. Az Újszövetség mindenütt a legkomolyabban buzdítja azokat, akik a kegyelem legmagasztosabb állapotában vannak, hogy bővelkedjenek minden kegyelemben, és a legerőteljesebben inti őket, hogy kerüljenek minden gonoszságot. De ezt a legnagyobb gyengédséggel kell tennünk, minden keménység, könyörtelenség vagy barátságtalanság nélkül. A haragnak, a rosszindulatnak és a megvetésnek még a látszatát is gondosan kerülnünk kell. Bízzuk a Sátánra a kísértésnek ezt a módját, s gyermekeire a véghezvitelt: "Vizsgáljuk meg őt rosszindulattal és kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és próbára tegyük türelmét." Ha hűek a kapott kegyelemhez, akkor nem fenyegeti őket az a veszély, hogy ezáltal elvesznek; akkor sem, ha ebben a tévedésben maradnak, amíg lelkük vissza nem tér Istenhez.
K: De mi baj származhat abból, ha keményen bánunk velük?
V: Vagy tévednek, vagy nem. Ha tévednek, ez tönkreteheti a lelküket. Ez egyáltalán nem lehetetlen, sőt nem is valószínűtlen. Annyira feldühítheti vagy elcsüggesztheti őket a dolog, hogy elsüllyednek, és többé nem kelnek föl. Ha nem tévednek, ezzel megszomoríthatjuk azokat, akiket Isten nem szomorított meg, és sok kárt okozhatunk a saját lelkünknek. Kétségtelen ugyanis, hogy aki őket bántja, az úgyszólván Isten szeme fényét bántja. Ha csakugyan telve vannak az ő Lelkével, akkor aki rosszindulatúan vagy megvetően bánik velük, az nem kis sértést követ el a kegyelem Lelkével szemben. Amellett ezáltal gonosz gyanúsítást és sok helytelen indulatot táplálunk magunkban. Hogy csak egy példát említsünk: micsoda elbizakodottság főinkvizítorrá, ellentmondást nem tűrő bíróvá tenni magunkat Istennek e mély dolgaiban! Alkalmasak vagyunk erre a tisztségre? Meg tudjuk-e mondani minden esetben, meddig terjed a gyengeség, mi sorolható hozzá, és mi nem, tetszőleges körülmények között mi egyeztethető össze a teljes szeretettel, és mi nem? Meg tudjuk-e határozni pontosan, hogyan befolyásolja az a tekintetet, a gesztusokat, a hanghordozást? Ha igen, kétségtelenül mi vagyunk "az egész nép, és velünk kihal a bölcsesség" [Jób 12,2].
K: De ha nem tetszik nekik, hogy nem hiszünk a szavaiknak, vajon ez nem teljes bizonyíték-e ellenük?
V: Attól függ, mit jelent ez a nemtetszés. Ha mérgesek, az ellenük szóló bizonyíték; ha szomorúak, az nem az. Szomorúaknak kell lenniük, ha nem hiszünk Isten valóságos munkájában, s ezáltal megfosztjuk magunkat attól az előnytől, amelyet nyerhettünk volna belőle. S ezt a szomorúságot könnyen összetéveszthetjük a haraggal, mivel a kettő külső jelei nagyon hasonlók.
[...]
K: De mi van akkor, ha még senki sem érte el ezt - ha mindenki téved, aki így gondolja?
V: Győzzenek meg erről, és nem fogom többé hirdetni a dolgot. De ne értsenek félre: egyetlen tant sem építek egy adott személyre. Az illető tévedhet, mint ahogy bárki más is, és mégsem ingok meg. Ám ha még senki sem lett tökéletessé, akkor Isten nem küldött engem, hogy a tökéletességet hirdessem.
Vegyünk egy hasonló esetet. Évek óta hirdetem: "Istennek van olyan békessége, amely minden értelmet meghalad" [Fil 4,7]. Győzzenek meg arról, hogy ez az ige a földre hullt - hogy ezekben az években senki sem érte el ezt a békességet; hogy jelenleg nincs ennek élő tanúja -, és többé nem fogom hirdetni.
"De hisz többen meghaltak ebben a békességben". Talán így van, de nekem élő tanúk kellenek. Csakugyan nem lehetek tévedhetetlenül bizonyos abban, hogy egy adott személy tanú erre, de ha biztosra venném, hogy nincs ilyen tanú, bizonyára letettem volna erről a tanításról.
"Félreértesz. Azt hiszem, voltak olyanok, akik mielőtt meghaltak volna ebben a szeretetben, már jóval a haláluk előtt is élvezték azt. De csak néhány órával a haláluk előtt bizonyosodtam meg arról, hogy korábbi bizonyságtételük igaz volt."
Akkor sem volt tévedhetetlen bizonyosságod; s korábban is lehetett volna elfogadható bizonyosságod - amely ösztönözhette és megvigasztalhatta volna a saját lelked, és minden egyéb keresztény célnak megfelelt volna. Ilyen bizonyosságra bármely elfogulatlan ember szert tehet - feltéve, hogy van élő tanú -, ha egy órát beszélget az illetővel Isten szeretetében és félelmében.
K: De mi a jelentősége, hogy elérte-e valaki ezt vagy sem, ha egyszer oly sok igehely tanúsítja a dolgot?
V: Ha meg volnék róla győződve, hogy Angliában senki sem érte el azt, amit oly sok prédikátor annyi helyen olyan világosan és erőteljesen, s annyi időn át hirdetett, akkor teljesen biztosra kellene vennem, hogy mindnyájan félreértettük ezeket az igehelyeket, s így a jövőben nekem is azt kellene tanítanom, hogy "a bűn megmarad a halálig".
{Londonban egyes rajongók azt hirdették, hogy sosem fognak meghalni, nem kísérthetők, nem éreznek többé fájdalmat, s rendelkeznek a prófétálásnak és a lelkek megkülönböztetésének az ajándékával. Wesley intésének hatására egy részük jobb belátásra tért.} [...]
21. Egy baráti levél kitartásra biztat
[...]
22. Néhány rajongó tévesen jósolja meg a világ végét
[...]
23. Kérdések azokhoz, akik tagadják, hogy a keresztény tökéletesség elérhető ebben az életben
Egyikük mostanában közzétett néhány kérdést, melyek az alábbiak leírására indítottak egy őszinte embert:
Alázattal föltett kérdések azoknak, akik tagadják, hogy a tökéletesség elérhető ebben az életben.
(1) Nem adatott-e a Szentlélek nagyobb mértékben az evangélium idején, mint a zsidó üdvtörténeti korszakban? Ha nem, akkor milyen értelemben nem adatott a Lélek, amikor Krisztus még nem dicsőült meg (Jn 7,39)?
(2) A "Krisztus szenvedéseit követő dicsőség" (1Pt 1,11) külső dicsőség volt-e, vagy inkább belső - a szentség dicsősége?
(3) Isten a Szentírás bármelyik helyén parancsolt-e nekünk többet, mint amit megígért?
(4) Istennek a szentségre vonatkozó ígéretei ebben az életben teljesülnek be, vagy csak az eljövendőben?
(5) A keresztény alá van-e vetve bármely más törvénynek, mint amelyeket Isten az ígérete szerint a "szívünkbe ír" (Jer 31,31kk; Zsid 8,10)?
(6) Milyen értelemben teljesül "a törvény követelése... bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (Róm 8,4)?
(7) Lehetetlen-e bárki számára, hogy ebben az életben "szeresse Istent teljes szívéből, elméjéből, lelkéből és erejéből"? S a keresztény alá van-e vetve bármely törvénynek, amely nem teljesül ebben a szeretetben?
(8) A léleknek a testből való távozása előidézi-e a benne lakozó bűntől való megtisztulását?
(9) Ha igen, akkor nem valami más tisztítja-e meg "minden bűntől", mint "Krisztus vére" [1Jn 1,7]?
(10) Ha az ő vére akkor tisztít meg minket minden bűntől, amikor a test egy a lélekkel, akkor ez nem ebben az életben történik?
(11) Ha ez a kettő egységének megszűnése után következik be, akkor nem az eljövendő életben történik? S nem késő az?
(12) Ha ez a halál pillanatában következik be, akkor milyen helyzetben van a lélek, ha sem a testben nincs, sem azon kívül?
(13) Krisztus tanított-e minket bárhol arra, hogy olyasmiért imádkozzunk, amit soha nem akar megadni?
(14) Nem tanított-e minket így imádkozni: "legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" [Mt 6,10]? S a mennyben nincs-e meg tökéletesen?
(15) Ha ez igaz, nem tanított-e minket arra, hogy tökéletességért imádkozzunk a földön? Akkor hát nem akarja-e megadni azt?
(16) Vajon Pál nem Isten akarata szerint imádkozott-e, amikor azért imádkozott, hogy a thesszalonikaiakat Isten "szentelje meg... teljesen, és őrizze meg" (ebben a világban, nem az eljövendőben, hacsak nem halottakért imádkozott) "lelküket, elméjüket és testüket teljes épségben, feddhetetlenül... Jézus Krisztus eljövetelére" [1Thessz 5,23]?
(17) Őszintén szeretnél-e megszabadulni a benned lakó bűntől ebben az életben?
(18) Ha igen, vajon nem Isten adta-e neked ezt a vágyat?
(19) Ha igen, talán azért adta, hogy kigúnyoljon, mivel a vágyad sosem teljesülhet?
(20) Ha ahhoz sincs benned elég őszinteség, hogy kívánd ezt, vajon nem olyan dolgokat vitatsz-e, amelyek túl magasak neked?
(21) Szoktál-e azért imádkozni, hogy Isten "megtisztítsa szíved gondolatait, hogy tökéletesen szeresd őt"? [Egy imádság szavai, melyet az anglikánok az úrvacsora és az Úr imádsága ("Miatyánk") előtt mondanak el (ld. Anglican Book of Common Prayer, 117. o.).]
(22) Ha nem vágysz arra, amit kérsz, és nem is tartod elérhetőnek, vajon nem bolond módjára imádkozol-e?
Isten segítsen nyugodtan és tárgyilagosan átgondolnod ezeket a kérdéseket!
24. Jane Cooper bizonyságtétele
{A keresztény tökéletesség egyik tanújának levele és halálának leírása} [...]
25. További gondolatok a keresztény tökéletességről
{Törvény és szeretet
{Az 1Kor 13-ban leírt szeretet lényegét az ott elsőként említett tulajdonság, a hosszútűrés foglalja össze a legjobban: hosszan elviseli mások hibáit, gyarlóságait, bűneit, gonoszságát. Amíg minden indulatunk, gondolatunk, szavunk és tettünk szeretetből fakad, betöltöttük a ránk vonatkozó új, krisztusi törvényt (Róm 13,8-10). Mind a megigazulás, mind a megszentelődés valódi változás, nem csupán relatív (láthatatlan); mindkettőről tanúságot tesznek a Lélek külső gyümölcsei és belső bizonyságtétele - bár eltérő mértékben és módon. A legtöbben fokozatosan halnak meg a bűnnek és növekednek a kegyelemben (egészen a halálukig, sőt azon túl is), de Isten néha "megrövidíti a történést" [Róm 9,28; Csia]. A tökéletesség elveszíthető és visszanyerhető.}
Mivel tovább nőtt azok száma, akik úgy vélték, hogy megszabadultak a bűntől, a következő évben főként miattuk szükségesnek láttam kiadni a "További gondolatok a keresztény tökéletességről" c. írást:
[...]
22. kérdés: A Lélek mely gyümölcse révén tudhatjuk, hogy "Istentől vagyunk", méghozzá a legteljesebb értelemben?
Válasz: A következők révén: mindig megmaradó szeretet, öröm, békesség; állandó hosszútűrés, türelem, megnyugvás; szívesség, minden felizgatás legyőzése; jóság, barátságosság, kedvesség, gyengéd lelkület; hűség, egyszerűség, istenfélő őszinteség; szelídség, nyugalom, kiegyensúlyozottság; önmegtartóztatás, nemcsak az evésben és az alvásban, hanem minden természetes és lelki dologban.
23. k.: De mi olyan nagy dolog ebben? Nem kapjuk-e meg mindezt, amikor megigazulunk?
V: Micsoda? Isten akaratában való teljes megnyugvást, melybe semmi önfejűség nem vegyül? Szívességet, melyet abban a pillanatban sem érint a harag, amikor bosszúságra ingerlik? Isten iránti olyan szeretetet, a teremtmény legcsekélyebb szeretete nélkül, csupán Istenben és Istenért lángoló szeretetet, amely kizár minden büszkeséget? Emberek iránti szeretetet, mely száműz minden irigységet, minden féltékenységet és meggondolatlan ítélkezést? Szelídséget, amely az egész lelket sérthetetlen nyugalomban tartja? És mindenben érvényesülő önmegtartóztatást? Ha úgy tetszik, tagadd, hogy mindeddig akár csak egyvalaki is elérte ezt, de ne mondd, hogy mindenki ilyen, aki megigazult!
[...]
28. k.: Mit gondolsz azokról a londoniakról, akik mostanában állítólag "megújultak a szeretetben"?
V: Többségük élményének van egy rendkívül sajátos összetevője. Azt várnánk, hogy az ember előbb megtelik szeretettel, és ezáltal eltűnik belőle a bűn; azonban a szóban forgó emberekben előbb szűnt meg a bűn, és utána teltek meg szeretettel. Talán tetszett Istennek, hogy így munkálkodjon, hogy egyértelműbbé és tagadhatatlanabbá tegye munkáját, világosabban megkülönböztetve ezt attól a túláradó szeretettől, amelyet gyakran a megigazult állapotban levő ember is érez. [...]
De vannak köztük olyanok is, akikben ugyan sok szeretet, békesség és öröm van, de nem kapták meg a közvetlen bizonyságtételt. Másoknál pedig, akik úgy vélik, hogy megkapták, nyilvánvalóan hiányos a gyümölcs. Nem mondom meg, hányan vannak - talán tíz közül egy; de lehet, hogy több vagy kevesebb. Néhányukból mindenesetre kétségkívül hiányzik a türelem, a keresztyén megnyugvás. Nem látják Isten kezét minden történésben, lelkesen fogadva azt. Nem lehet róluk elmondani, hogy mindenben hálát adnak, és mindenkor örülnek. Nem boldogok, legalábbis nem mindig, mivel néha panaszkodnak. Azt mondják, ez vagy az nehéz!
[...]
32. k.: Mi az első tanács? [Az alábbi tanácsok egy önálló írásban jelentek meg 1762-ben "Figyelmeztetés és útmutatás a metodista társaságok legnagyobb hitvallóinak" címen, a következő mottóval: "Vesd el a hamis tanúkat, de örökké tartsd szilárdan az igazságot". Ennek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy megóvja az embereket George Bell és társai káros túlzásaitól. Az illetőről konkrét beszámolót találunk Wesley naplójának az említett időszakot megörökítő részében. - A szerk.]
V: Óvakodjatok a büszkeségtől, és állandóan imádkozzatok az elkerüléséért! {A látszatától is óvakodjunk, és ne gondoljuk, hogy csak azok taníthatnak minket, akik maguk is megszabadultak a bűntől.} [...]
33. k.: Mi a második tanács?
V: Óvakodjatok a büszkeség leányától, a rajongástól! [...]
Ismét mondom, óvakodjatok a rajongástól! Ide tartozik az is, ha valaki azt képzeli, hogy rendelkezik a prófétálásnak vagy a lelkek megkülönböztetésének ajándékával. Nem hiszem, hogy bármelyikőtök rendelkezne vagy valaha is rendelkezett volna ezekkel. Óvakodjatok attól, hogy az érzéseitek alapján ítéljétek meg az emberek jó vagy rossz voltát. A megítélésnek ez a módja nem biblikus. Ragaszkodjatok "a törvényhez és intelemhez" [Ézs 8,20]!
34. k.: Mi a harmadik tanács?
V: Óvakodjatok az antinomizmustól [törvényellenességtől] - attól a tanítástól, hogy "a hit által... érvénytelenné tesszük a törvényt" vagy annak bármely részét [Róm 3,31]! A rajongás természetes módon ehhez vezet; sőt aligha lehet elválasztani a kettőt. [...]
35. k.: Mi a negyedik tanács?
V: Óvakodjatok a mulasztási bűnöktől - ne szalasszatok el egyetlen lehetőséget sem, ha bármi jót tehettek! [...]
36. k.: Mi az ötödik tanács?
V: Óvakodjatok attól, hogy Istenen kívül bármit kívánjatok! Most nem kívántok semmi mást; minden egyéb kívánság elűzetett - ügyeljetek rá, hogy egy se térjen vissza! [...]
37. k.: Mi a hatodik tanács?
V: Óvakodjatok a szakadástól, Krisztus Egyházának megbontásától! Minden viszály és minden külső elkülönülés erre a belső meghasonlásra, a tagok egymás iránti "kölcsönös" szeretetének (1Kor 12,25) megszűnésére vezethető vissza. [...]
S ha bármikor elesnél attól, ami most vagy, ha ismét büszkeséget vagy hitetlenséget éreznél, vagy bármely más indulatot, amelytől jelenleg mentes vagy, szemernyit se tagadd, rejtegesd vagy álcázd a dolgot saját lelked vesztére. Akárhogy is lesz, menj oda valakihez, akiben megbízhatsz, és mondd el, amit érzel. Isten alkalmassá fogja tenni őt arra, hogy idején mondott szavakat szóljon, ami gyógyulás lesz lelkednek. S ő biztosan fölemeli fejedet, hogy az összetört csontok örvendezzenek [Zsolt 51,10].
38. k.: Mi az utolsó tanács?
V: Mutassatok példát mindenben; különösen a külső dolgokban (például az öltözködésben), a kis dolgokban, pénzetek fölhasználásában (kerülve minden szükségtelen kiadást), mély és állhatatos komolyságban, továbbá minden beszédetek megbízhatóságában és hasznosságában. Így lesztek "sötét helyen világító lámpássá" [1Pt 1,19]. Így fogtok naponta növekedni a kegyelemben, amíg dicsőségesen be nem mentek "a mi Urunk... Jézus Krisztus örök országába" [2Pt 1,11].
A fenti tanácsok nagy részét hathatósan megerősítik az alábbi gondolatok. Javaslom, hogy a Szentírás mellett ezeken is mélyen és gyakran elmélkedjetek.
(1) A tenger kiváló képe Isten és az áldott Lélek teljességének. Mert amint a folyók mind visszatérnek a tengerbe, úgy az igazak teste, lelke és jótettei is visszatérnek Istenhez, hogy ott éljenek az ő örök nyugalmában.
Bár Isten összes kegyelme pusztán az ő bőkezűségén múlik, általában úgy tetszik neki, hogy azok imádságaihoz, útmutatásához és szentségéhez kapcsolja kegyelmét, akikkel együtt vagyunk. Láthatatlan, de erős szálakkal vonz egyes lelkeket a másokkal való kapcsolatuk révén.
A kegyelem által létrejött rokonszenv messze felülmúlja azt, amely a természet által jött létre.
Az igazán istenfélő emberek megmutatják, hogy az érzések ugyanolyan természetesen fakadnak az igaz, mint a hamis szeretetből - annyira érzékenyek azok javára és bajaira, akiket Istenért szeretnek. Ezt azonban csak azok foghatják föl, akik értik a szeretet nyelvét.
A lélek mélye nyugalomban lehet akkor is, ha sok külső nyomorúságban vagyunk; ahogy a tenger mélye is nyugodt, miközben a felszín erősen kavarog.
A kegyelemben való növekedés legjobb ösztönzői a minket érő durva bánásmód, támadások és veszteségek. Teljes hálával kell fogadnunk őket, mint amelyek minden egyébnél kívánatosabbak, amennyiben csak ezért tesszük - vagyis az akaratunk nem játszik szerepet bennük.
A legkönnyebben úgy menekülhetünk meg a szenvedéstől, ha készségesen elfogadjuk, hogy addig tartson, amíg Istennek tetszik.
Ha helyesen szenvedjük el az üldöztetést és a megpróbáltatást, nagyobb mértékben válunk hasonlóvá Krisztushoz egyetlen ilyen esetnek köszönhető kellő növekedés révén, mint ha csupán az ő irgalmát utánoztuk volna sok jó cselekedettel.
Az az egyik legnagyobb bizonyítéka annak, hogy Isten szereti az őt szeretőket, hogy megpróbáltatásokat küld nekik azzal a kegyelemmel együtt, amellyel el tudják viselni őket.
A legnagyobb megpróbáltatások közepette is tanúsítanunk kell Isten előtt, hogy a fájdalom ellenére is örömmel fogadjuk azokat az ő kezéből, mivel attól származnak, aki szeret minket, és akit szeretünk.
Isten úgy vonja magához az embert a legkézenfekvőbb módon, hogy abban teszi próbára, amit a legjobban szeret, méghozzá okkal; s úgy intézi, hogy ez a megpróbáltatás egy tiszta szemmel véghezvitt jótettből adódjon - mivel semmi sem mutathatja meg neki világosabban annak ürességét, ami a világ szemében a legkedvesebb és legkívánatosabb.
(2) Az igazi megnyugvás abban áll, hogy egészen alkalmazkodunk Isten teljes akaratához, aki akarja és cselekszi mindazt, ami a világban megtörténik (kivéve a bűnt). Ehhez csupán úgy kell elfogadnunk minden eseményt - jót és rosszat -, mint az ő akaratát.
Az igazak az őket akár a mennyből, akár a földről érő legnagyobb megpróbáltatások közt is megingathatatlanul megmaradnak a békességben, és teljesen alávetik magukat Istennek azáltal, hogy belül szeretettel őrá figyelnek, összpontosítva lelkük minden képességét.
Csendesen szenvedjünk el minden minket érő dolgot, viseljük el mások és a magunk hibáit, valljuk meg őket Istennek titkos imádságban vagy kimondhatatlan fohászkodásokkal; de soha ne ejtsünk ki éles vagy duzzogó szót, ne zúgolódjunk vagy panaszkodjunk, hanem maradéktalanul legyünk készek arra, hogy Isten úgy bánjon velünk, ahogy neki tetszik. Az ő bárányai vagyunk, ezért késznek kell lennünk panasz nélkül szenvedni, akár a halálig.
El kell viselnünk azokat, akiket nem javíthatunk meg, megelégedve azzal, hogy Istennek ajánljuk őket. Ez az igazi megnyugvás. És mivel ő hordozta gyengeségeinket, mi is nyugodtan hordozhatjuk őérte mások gyengeségeit.
Mindent elhagyni, mindentől megfosztani magunkat, hogy mezítelen keressük Jézus Krisztust, és kövessük őt Betlehembe, ahol megszületett; mezítelen a helytartóságra, ahol megkorbácsolták; s mezítelen a Golgotára, ahol meghalt a kereszten - oly nagy kegyelem ez, hogy sem maga a tett, sem annak ismerete nem adatik meg senkinek, csakis az Isten Fiába vetett hit által.
(3) Isten szeretete nem létezik türelem nélkül, s nincs türelem alázatos és szelíd lelkület nélkül.
Az alázat és a türelem a szeretet növekedésének legbiztosabb jele.
Csak az alázat egyesíti a türelmet a szeretettel, s enélkül lehetetlen hasznot nyerni a szenvedésből, sőt elkerülni a panaszkodást, különösen ha úgy véljük, hogy nem adtunk okot a szenvedésre, amelyben az emberek részesítenek minket.
Az igazi alázat egyfajta önmegsemmisítés, és minden erénynek ez a középpontja.
Az Istenhez tért léleknek figyelnie kell mindenre, amit az üdvösséggel kapcsolatban mondanak neki, arra vágyva, hogy az hasznára legyen.
Az Isten által megbocsátott bűnökből ne maradjon más, csak mélyebb alázat a szívben, valamint szigorúbb fegyelem szavainkban, tetteinkben és szenvedéseinkben.
(4) A keresztény életnek az a lényege, hogy szelíden és csöndesen elviseljük az embereket és elszenvedjük a bajokat.
A szeretetünk első tárgya Isten, második feladata pedig mások hibáinak elhordozása. S ezt a saját házunk népe között kell elkezdenünk gyakorolni.
Főként azok iránt kell gyakorolnunk a szeretetünket, akik a legjobban megrendítik a gondolkodásmódunkat, a nyugalmunkat, a tudásunkat vagy azt a vágyunkat, hogy mások is olyan erényesek legyenek, mint amilyenek mi szeretnénk lenni.
(5) Isten azoknak sem igen adja Lelkét, akiket megerősített a kegyelemben, ha nem imádkoznak érte minden alkalommal, nemcsak egyszer, hanem sokszor.
Isten minden tette imádságra adott válasz; s mások imái nélkül azok sem tértek volna meg őhozzá, akik maguk nem imádkoztak ezért (ami rendkívül ritka). Minden új győzelem, melyet egy lélek elér, egy új imádság eredménye.
Ha bármikor kellemetlenül érezzük magunkat, térjünk vissza az imádsághoz, hogy helyet adjunk Isten kegyelmének és világosságának, majd hozzuk meg döntéseinket anélkül, hogy a sikerük miatt gyötrődnénk.
A legnagyobb kísértésekben a Krisztusra vetett egyetlen pillantás és az ő nevének puszta kiejtése elég a gonosz legyőzéséhez, úgyhogy tegyük meg ezt bizalommal és nyugodt lélekkel.
Isten "szüntelenül imádkozzatok" parancsa azon alapul, hogy szükségünk van az ő kegyelmére, amely megőrzi Isten életét a lélekben, mely egy pillanatig sem létezhet nélküle, akárcsak a test levegő nélkül.
Akár Istenre gondolunk vagy róla beszélünk, akár érte cselekszünk vagy szenvedünk - minden imádság, ha nincs más célunk, mint az ő szeretete és tetszésének elnyerése.
A keresztény összes tevékenysége imádság - még az evés és az alvás is -, ha egyszerűen és Isten rendelése szerint végzi anélkül, hogy saját kedve szerint hozzátenne ahhoz vagy elvenne belőle.
Az imádság a szív vágyában folytatódik, bár az értelmet külső dolgok foglalkoztatják.
A szeretettel telt lelkekben az isteni tetszés elnyerésének vágya állandó imádságot jelent.
Ahogy az ördög ellenünk irányuló dühödt gyűlölete az oroszlán ordításához hasonlatos, úgy a mi heves szeretetünket Isten után való kiáltásnak nevezhetjük.
Isten csak azt kívánja felnőtt gyermekeitől, hogy a szívük valóban tiszta legyen, s állandóan elé tárják azokat a kívánságokat és ígéreteket, amelyek természetes módon fakadnak a teljes szeretetből. Ugyanis ezek a kívánságok - a szeretet igazi gyümölcsei - a legtökéletesebb imádságok, melyek abból fakadhatnak.
(6) Alig fogható fel, milyen egyenes úton vezeti Isten az őt követőket; és mennyire tőle kell függnünk, hacsak nem hiányos az iránta való hűségünk.
Alig lehet elhinni, milyen súlyos következményük van Isten előtt a legkisebb dolgoknak, s milyen komoly kellemetlenségek származnak néha azokból, amelyek jelentéktelen hibáknak tűnnek.
Amint egy csekély por elrontja az órát, s a legkisebb porszem elhomályosítja látásunkat, úgy a szívben levő szemernyi bűn is akadályozza annak Istenhez való helyes közeledését.
Olyanok legyünk a gyülekezetben, mint a szentek a mennyben, a házban pedig olyanok, mint a legszentebb emberek a gyülekezetben; úgy végezzük otthoni feladatainkat, ahogy a gyülekezetben imádkozunk - szívünk mélyéből imádva Istent.
Állandóan azon kell fáradoznunk, hogy megszabaduljunk a minket körülvevő haszontalan dolgoktól; s Isten általában ugyanolyan arányban távolítja el a fölösleges lelki terheinket, ahogy mi távolítjuk el a fölösleges testi terheinket.
Az ördögnek úgy állhatunk ellen a legjobban, hogy elpusztítjuk mindazt, ami a világból bennünk maradt, hogy annak romjain egy új épületet emelhessünk Istennek csupa szeretetből. Ekkor kezdjük úgy szeretni Istent ebben a mulandó életben, ahogy majd az örökkévalóságban szeretjük őt.
Ritkán fogjuk föl, milyen könnyű megfosztanunk Istent a járandóságától a legerényesebb emberekkel való barátságunk révén, amíg a halál el nem szakítja őket tőlünk. De ha ez a veszteség tartós szomorúságot okoz, az egyértelműen bizonyítja, hogy addig két kincsünk volt, melyek között megosztottuk a szívünket.
(7) Ha azután, hogy lemondtunk mindenről, nem vigyázunk szüntelenül, és nem könyörgünk Istenhez, hogy őrködésünket egészítse ki az övével, ismét belebonyolódunk valamibe, és vereséget szenvedünk.
Ahogy kicsiny nyílásokon a legveszélyesebb szelek jöhetnek be, úgy az ördög sem lép be soha veszélyesebb módon, mint apró, észrevétlen események révén, melyek jelentéktelennek tűnnek, ám nagy kísértések előtt nyitják meg a szívet anélkül, hogy észrevennénk.
Időnként jó megújulnunk oly módon, hogy figyelmesen megvizsgáljuk lelkünk állapotát, mintha még soha nem tettük volna; mivel semmi nem visz közelebb a hit teljes bizonyosságához, mint az, ha ezáltal megmaradunk az alázatban és minden jó cselekedet gyakorlásában.
Az állandó éberséghez és imádkozáshoz állandó tevékenységnek kell társulnia. Ugyanis mind a természet, mind a kegyelem menekül az ürességtől, és az ördög betölti mindazt, amit nem Isten tölt be.
Nincs párja annak a hűségnek, amely a lelki vezető és az általa vezetett személy között kell, hogy kialakuljon. Mindig Istenben tekintsenek egymásra, és gondosan vizsgálják meg magukat, hogy minden gondolatuk tiszta-e, és minden szavukat keresztény megfontoltság irányítja-e. Az egyéb ügyek emberi dolgok, de ezek kiváltképpen Isten dolgai.
(8) Pál szavai - senki sem mondhatja: "Jézus Úr", csakis a Szentlélek által [1Kor 12,3] - annak szükségességét jelzik, hogy jótetteinkben, sőt a legapróbb gondolatainkban is Istenre figyeljünk; tudva, hogy csak azok kedvesek előtte, amelyeket ő hoz létre bennünk és velünk. Ebből megtanuljuk, hogy csakis akkor szolgálhatjuk őt, ha ő használja a nyelvünket, kezünket és szívünket arra, hogy Lelkével együtt megtegye mindazt, amit akar, hogy cselekedjünk.
Ha nem volnánk teljesen tehetetlenek, a jótetteink a sajátjaink volnának, így azonban teljesen Istenéi, mivel tőle, az ő kegyelméből származnak: miközben létrehozza és egészen istenivé teszi őket, megdicsőíti magát bennünk általuk.
A vallás egyik legfőbb szabálya az, hogy Isten szolgálatának egyetlen alkalmát se szalasszuk el. S mivel ő a szemünk számára láthatatlan, felebarátunkban kell szolgálnunk őt, amit ő úgy fogad, mintha személyesen neki tennénk, miközben láthatóan előttünk állna.
Isten nem szereti az állhatatlan embereket, sem a félbehagyott jótetteket. Csakis az tetszik neki, ami az ő változhatatlanságához hasonlít.
Ha állandóan figyelünk az Isten által ránk bízott munkára, az a komoly kegyesség jele.
A szeretet amikor és amennyit csak tud, böjtöl. Elvezet Isten összes rendeléséhez, és megnyilvánul minden külső cselekedetben, amelyre képes. Úgyszólván repül, mint Illés a síkság fölött, hogy megtalálja Istent az ő szent hegyén.
Isten oly nagy, hogy nagyságában részesíti a legkisebb dolgot is, melyet az ő szolgálatában viszünk véghez.
Boldogok azok, akik betegek vagy elveszítik életüket azért, mert jó munkát végeztek.
Isten gyakran elrejti azt a szerepet, amelyet gyermekei játszanak más lelkek megtérésében. Mégis bátran kijelenthetjük, hogy az az ember, aki hosszú időn át fohászkodik Isten előtt valakinek a megtéréséért, az egyik fő oka e lélek megtérésének, amennyiben az bekövetkezik.
A szeretet csakis akkor gyakorolható helyesen, ha egyrészt abban a pillanatban gyakoroljuk, amikor Isten alkalmat ad rá, másrészt a következő pillanatban vissza is vonulunk, hogy alázattal és hálával Istennek ajánljuk fel. Ennek pedig három oka van: Először, hogy neki adjuk át, amit tőle kaptunk. Másodszor, hogy elkerüljük a veszélyes kísértést, amely éppen e cselekedetek jóságából fakad. Harmadszor, hogy egyesüljünk Istennel, akiben a lélek imádságban kitágul, az összes kegyelemmel együtt, amit kaptunk, valamint az általunk véghezvitt jótettekkel, hogy új erőt merítsünk őbelőle a rossz hatásokkal szemben, melyeket éppen ezek a tettek idézhetnek elő bennünk, ha nem élünk azokkal az ellenszerekkel, amelyeket Isten rendelt e mérgek ellen. A kegyelem gazdagságával való újbóli megtelés igazi módja az, hogy ily módon megfosztjuk magunkat tőle; s enélkül rendkívül nehezen kerülhetjük el, hogy bátortalanná váljunk a jó cselekedetek gyakorlásában.
A jótettek nem nyerik el végső tökéletességüket, amíg úgyszólván el nem veszítik magukat Istenben. Ez egyfajta halálukat jelenti, amely hasonlít a test halálához. Testünk sem éri el legmagasabb szintű életét, halhatatlanságát, amíg el nem veszíti magát a lelkünk, vagy inkább Isten dicsőségében, amellyel meg fog telni. A jótettek pedig csak azt veszítik el e lelki halál révén, ami földi és halandó volt bennük.
A tűz a szeretet jelképe; s minden jótettünk forrása és végcélja Isten szeretete. Az igazság azonban felülmúlja a jelképet, s az isteni szeretet tüze rendelkezik azzal az előnnyel a fizikai tűzhöz képest, hogy ismét fölemelkedhet a forrásához, és fölemelheti oda az általa előidézett összes jó cselekedetet. Ezáltal pedig megakadályozza, hogy megrontsa őket a büszkeség, a hiúság vagy bármilyen gonosz keverék. Ez azonban csakis úgy érhető el, ha ezek a jótettek lelki módon meghalnak Istenben a mély hála által, amely mint valami végtelen mélységbe, őbelé meríti a lelket mindenestül, az összes kegyelemmel és cselekedettel együtt, melyeket neki köszönhet. E hála révén a lélek mintegy megüresíti magát azoktól, hogy visszatérhessenek a forrásukhoz, ahogy a folyók is látszólag készek megüresíteni magukat, amint összes vizükkel beleömlenek a tengerbe.
Ha Isten kegyesen bánt velünk, vonuljunk vissza - ha nem is a belső szobánkba - a szívünkbe, és mondjuk: "Jövök, Uram, hogy visszaadjam neked, amit adtál; önként lemondok róla, hogy visszatérjek saját jelentéktelenségemhez. Mert mi más is lehetne a legtökéletesebb mennyei vagy földi teremtmény a te színed előtt, mint üres tér, mely veled és általad tölthető meg; mint ahogy a levegő, amely üres és sötét, megtelhet a nap fényével, melyet az naponként elvesz, hogy másnap visszaadja, és semmi nincs a levegőben, ami átvenné ezt a fényt, vagy ellenállna neki. Ó, add meg nekem is a te kegyelmed és jótetteid elfogadásának és visszaadásának ezt a képességét! A tieidnek mondom őket, mert elismerem, hogy a gyökér, melyből fakadnak, benned van, nem pedig bennem."
26. Wesley nézeteinek rövid összegzése
1764-ben ismét megvizsgáltam az egész kérdéskört, és az alábbi rövid állítások formájában összegeztem észrevételeimet:
(1) Létezik tökéletesség, mivel a Szentírás újra meg újra említést tesz róla.
(2) A megigazulás után következik be, mert a megigazult embereknek "törekedniük" kell "a tökéletességre" (Zsid 6,1).
(3) A halál előtt következik be, mert Pál élő embereket nevez tökéletesnek (Fil 3,15).
(4) A tökéletesség nem abszolút. Az abszolút tökéletesség nem az ember tulajdonsága, nem is az angyaloké, hanem egyedül Istené.
(5) A tökéletesség senkit sem tesz tévedhetetlenné; senki sem tévedhetetlen, amíg testben él.
(6) Bűntelenséget jelent-e? Nem érdemes egy szón vitatkozni. "A bűntől való szabadulást" jelenti.
(7) "Teljes szeretetet" jelent (1Jn 4,18). Ez a lényege; tulajdonságai vagy tőle elválaszthatatlan gyümölcsei az állandó öröm, a szüntelen imádkozás és a mindenben való hálaadás (1Thessz 5,16kk).
(8) A tökéletesség javítható. Oly távol áll az oszthatatlan pont fogalmától, a növekedésre való képtelenségtől, hogy a szeretetben teljessé lett ember sokkal gyorsabban növekedhet a kegyelemben, mint ahogy korábban növekedett.
(9) A tökéletesség elveszíthető, amire számos példát láttunk. Erről azonban csak öt-hat évvel ezelőtt győződtünk meg teljesen.
(10) A tökéletességet állandóan fokozatos munka előzi meg és követi.
(11) De maga a tökéletesség egy pillanat alatt következik-e be? E kérdés megvizsgálásakor haladjunk lépésről lépésre.
Egyes hívőkben azonnali változás ment végbe. Ezt senki sem tagadhatja.
E változás óta teljes szeretetet élveznek; ezt érzik, és csakis ezt; "mindenkor örülnek, szüntelenül imádkoznak, és mindenért hálát adnak". Ez minden, amit tökéletességen értek; ők tehát tanúi az általam hirdetett tökéletességnek.
"De egyesekben ez a változás nem volt azonnali." Nem vették észre azt a pillanatot, amikor bekövetkezett. Gyakran nehéz észrevenni azt a pillanatot, amikor valaki meghal, mégis van egy pillanat, amikor megszűnik az élet. S ha valamikor megszűnik a bűn, akkor kell, hogy legyen létezésének egy utolsó pillanata, valamint a tőle való megszabadulásunknak egy első pillanata.
"De ha most rendelkeznek is ezzel a szeretettel, el fogják veszíteni." Lehet, hogy elveszítik, de nem feltétlenül. S akár elveszítik, akár nem, most rendelkeznek vele; most tapasztalják azt, amit tanítunk. Most csupa szeretet az életük; most szüntelenül örülnek, imádkoznak és hálát adnak.
"Azonban a bűn csak szünetel bennük, nem semmisült meg." Ki-ki nevezze úgy, ahogy akarja. Ma csupa szeretet az életük, a holnappal pedig nem gondolnak.
"De ezzel a tannal sokan visszaéltek." Akárcsak a hit általi megigazulás tanával. Ez azonban nem ok arra, hogy lemondjunk akár erről, akár bármely más bibliai tanról. Ahogy mondani szokás, "a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is".
"De akik úgy vélik, hogy megszabadultak a bűntől, azok azt állítják, hogy nincs szükségük Krisztus érdemeire." Épp az ellenkezőjét állítják. Így beszélnek:
Minden percben, ó, Uram,
Halálod érdeme kell.
Sosem voltak oly mélyen, olyan kimondhatatlanul meggyőződve arról, hogy szükségük van Krisztusra minden minőségében, mint most.
Ezért minden prédikátorunk ügyeljen rá, hogy állandóan, erőteljesen és nyíltan hirdesse a hívőknek a tökéletességet; s minden hívő vésse jól az eszébe ezt, és állandóan viaskodjon érte.
27. Kéri, hogy elfogulatlanul ítéljék meg tanítását
Megtettem, amire vállalkoztam. Világosan és egyszerűen leírtam, hogyan kaptam meg először a tökéletesség tanát, milyen értelmű tant kaptam és kapok, s tanítok a mai napig. Teljes egészében és minden részletében elmondtam, mit értek ezen a bibliai kifejezésen. Teljes terjedelmében lefestettem, anélkül hogy bármit eltitkoltam vagy lepleztem volna.
S most megkérdezném minden elfogulatlan embertől: Mi olyan félelmetes ebben? Mi végre ez a nagy felzúdulás, amely az utóbbi több mint húsz évben az egész országban hallható - mintha az egész kereszténységet tönkretennénk, és a vallás egészét gyökerestül kiirtanánk? Mi az oka annak, hogy magát a tökéletesség szót is száműzték a keresztények szájából; sőt irtózva elvetették, mintha a legártalmasabb eretnekséget hordozná? Miért szórtak szitkokat hirdetőire, mint a veszett kutyákra, istenfélő emberek is, sőt néha a saját gyermekeik is, akiket Isten kegyelméből ők nemzettek az evangélium által? Milyen indok van erre, vagy milyen ürügy? Indok - helytálló indok - egy sincs. Lehetetlen, hogy legyen. Ürügy viszont van, méghozzá rengeteg. Csakugyan okkal tarthatunk attól, hogy azok egy része esetében, akik így bánnak velünk, ez csupán ürügy - teljes egészében pusztán színlelés. Ürügyet kerestek ellenem, és megtalálták, amit kerestek. "Ez Wesley tana! Ő a tökéletességet hirdeti!" Úgy van, de ez éppúgy nem az ő tana, mint ahogy nem az olvasóé vagy Krisztus bármelyik szolgájáé. Ugyanis ez az Ő tana, sajátságosan és hangsúlyosan az övé; Jézus Krisztus tanítása. Az ő szavai ezek, nem az enyémek: "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" [Mt 5,48]. S ki mondja, hogy nem leszünk azok, legalábbis amíg a lelkünk el nem válik a testünktől?
Pál tana ez, Jakab, Péter és János tana; s nem nagyobb mértékben Wesley Jánosé, mint mindenkié, aki a tiszta és teljes evangéliumot hirdeti. Amilyen világosan csak tudom, megmondom, hol és mikor találtam rá. Isten kijelentéseiben, az Ó- és Újszövetségben találtam rá, amikor azzal az egy szándékkal vagy vággyal olvastam őket, hogy megmentsem a saját lelkem. De bárkinek a tana is ez, könyörgök, milyen kár származik belőle?
Vegyük szemügyre ismét; vizsgáljuk meg minden oldalról a legnagyobb figyelemmel. Bizonyos szempontból a szándék tisztaságát, egész életünk Istennek szentelését jelenti. Azt jelenti, hogy Istennek adjuk egész szívünket; hogy egyetlen vágy és szándék uralja minden indulatunkat. Lelkünket, testünket és lényünket nemcsak részben, hanem teljes egészében odaszánjuk Istennek. Más szempontból azt a teljes lelkületet jelenti, amely Krisztusban is megvolt, s amely lehetővé teszi, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A szív körülmetélése ez, annak megtisztítása minden szennytől, minden külső és belső tisztátalanságtól. A szív megújulása Isten teljes képmására, egészen annak mintájára, aki teremtette. Ismét más szempontból azt jelenti, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent, és szeretjük felebarátunkat, mint magunkat. Vizsgáljuk abból a szempontból, amelyikből akarjuk (ugyanis nincs köztük lényeges különbség) - amint azt írások egész sora meggyőzően bizonyítja, ez a teljes és egyetlen tökéletesség, melyet az utóbbi negyven évben, 1725-től 1765-ig hittem és tanítottam.
Hadd jelenjen hát meg ez a tökéletesség eredeti formájában, s ki szólhat ellene egy szót is? Meri-e valaki ellenezni, hogy teljes szívünkből szeressük az Urat, a mi Istenünket, és szeressük felebarátunkat, mint magunkat; hogy megújuljon a szívünk - nemcsak részben, hanem Isten teljes képmására? Ki az, aki szót emel az ellen, hogy megtisztuljunk minden testi és lelki tisztátalanságtól; hogy egészen az a lelkület legyen bennünk, amely Krisztusban is megvolt, és mindenben úgy éljünk, ahogy ő élt? Melyik az a magát kereszténynek nevező ember, aki oly vakmerő, hogy ellenzi, ha lelkünket, testünket és lényünket nemcsak részben, hanem teljesen odaszánjuk Istennek? Melyik komoly ember ellenezné, hogy Istennek adjuk egész szívünket, és egyetlen vágy uralja minden indulatunkat? Ismétlem, hadd jelenjen meg ez a keresztény tökéletesség a saját alakjában, s ki száll szembe vele? Álruhába kell bújtatni, mielőtt ellenezni lehetne. Előbb medvebőrbe kell öltöztetni, különben még az emberek között levő vadállatok sem igen lesznek hajlandók marcangolni.
De bármit tesznek is azok, Isten gyermekei többé ne hadakozzanak Isten képmása ellen. Krisztus tagjai ne szóljanak a teljes lelkület ellen, amely Krisztusban volt. Akik Istennek élnek, azok ne ellenezzék egész életünk neki szentelését. Te, akinek szívébe áradt az ő szeretete, miért állnál ellen annak, hogy egész szíved neki add? Nem kiált-e így egész bensőd: "Eléggé mely szív szerethet?" Milyen kár, hogy azoknak, akiknek az a vágyuk és céljuk, hogy az ő tetszésére legyenek, más céljuk és vágyuk is van! De sokkal nagyobb kár, hogy úgy rettegnek attól, hogy ez az egy vágy és cél uralja minden indulatukat, mint valami végzetes téveszmétől, sőt úgy irtóznak tőle, mint Isten előtt utálatos dologtól!
Odaszánt emberek miért félnek odaszánni egész lelküket, testüket és lényüket Istennek? Akik Krisztust szeretik, miért tartják gyalázatos tévedésnek, ha úgy véljük, hogy meglehet bennünk a teljes lelkület, amely benne megvolt? Elismerjük, kijelentjük, hogy ingyen igazulunk meg Krisztus igazsága és vére által.
S miért támadtok minket oly bőszen azért, mert azt is reméljük, hogy teljesen megszentelődünk az ő Lelke által? Nem várunk jóindulatot a bűn nyílt szolgáitól, sem azoktól, akik a vallásnak csak a látszatával rendelkeznek. De ti, akik lélekben imádjátok Istent, akik "nem kézzel végzett körülmetéléssel... vagytok körülmetélve" [Kol 2,11], meddig szálltok harcba azokkal, akik a szív teljes körülmetélésére törekednek, akik arra vágynak, hogy megtisztuljanak "minden testi és lelki tisztátalanságtól", és "Isten félelmében teljessé tegyék megszentelődésüket" [vö. 2Kor 7,1]?
Talán az ellenségeitek vagyunk azért, mert várjuk, hogy teljesen megszabaduljunk "a test törekvésétől", amely "ellenségeskedés Istennel" [Róm 8,7]? Sőt inkább a testvéreitek vagyunk, munkatársaitok Urunk szőlőjében, "társaitok Jézussal a szenvedésben [és] a királyságban" [Jel 1,9]. Bár ezt valljuk (ha esztelenek vagyunk e tekintetben, esztelenként is viseljetek el minket), arra számítunk, hogy teljes szívünkből szerethetjük Istent, és szerethetjük felebarátunkat, mint magunkat. Valóban hisszük, hogy ő ebben a világban "Szentlelkének lehelete által megtisztítja szívünk gondolatait, hogy tökéletesen szeressük őt, és méltóképpen magasztaljuk szent nevét." [Egy imádság szavai, melyet az anglikánok az úrvacsora és az Úr imádsága ("Miatyánk") előtt mondanak el (ld. Anglican Book of Common Prayer, 117. o.).]
NÉHÁNY GONDOLAT A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉGRŐL
Ma délelőtt eszembe jutott néhány gondolat a keresztény tökéletességről, valamint elsajátításának módjáról és idejéről, melyeket talán hasznos leírnom.
1. Tökéletességen azt értem, hogy Isten és felebarátunk alázatos, szelíd, türelmes szeretete uralja indulatainkat, szavainkat és tetteinket.
Nem tartom lehetetlennek részleges vagy teljes elveszítését, ezért visszavonom himnuszaink több kifejezését, melyek nyíltan vagy burkoltan ennek lehetetlenségére utalnak.
Nem ragaszkodom a bűntelen szóhoz, bár nem is ellenzem.
2. Ami a módját illeti: meggyőződésem, hogy ezt a tökéletességet mindig a hit egyszerű cselekedete idézi elő a lélekben, következésképpen ez egy pillanat műve.
Azonban hiszem, hogy ezt a pillanatot fokozatos munka előzi meg és követi.
3. Ami az idejét illeti: meggyőződésem, hogy ez a pillanat általában a halál pillanata, mielőtt a lélek elhagyja a testet. De hiszem, hogy ez tíz, húsz vagy negyven évvel korábban is bekövetkezhet.
Szerintem ez általában hosszú évekkel a megigazulás után történik meg, de megtörténhet öt éven vagy öt hónapon belül is - nem ismerek ezzel ellentétes meggyőző bizonyítékot.
Ha hosszú évekkel a megigazulás után kell bekövetkeznie, szeretném tudni, hány évvel utána. "Pretium quotus arroget annus?" [Ezt a Horatiustól származó idézetet Boscawen így adja vissza: "Hány év szentesíti sorainkat?" - A szerk.]
S hány napot, hónapot vagy akár évet engedhetünk meg a tökéletesség és a halál közt? Milyen távol kell lennie a megigazulástól, és milyen közel a halálhoz?
LONDON, 1767. jan. 27.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.03-2007.12.
* * *
Néhány idézet Wesley Jánostól, 14 kötetes összes műveiből ("The WORKS of John Wesley", 1872)
Gondolatok Wesley Jánostól - magyarul meg nem jelent (54-141.) prédikációiból
Wesley tanításának megkülönböztető jegyei és néhány prédikációjának rövid kivonata - A keresztények egysége (38-39. p.), A rajongás természete (az isteni vezetés és az igazság téves és helyes keresése, 37. p.), Az önmegtagadás (és keresztünk felvétele, 48. p.), valamint az alábbiak, melyeket bővebben is kivonatoltam:
34-36. prédikáció: A hit által érvényre juttatott törvény - az Ó- és az Újszövetség viszonya
49. prédikáció: A megszólás ellenszere - az intés, a gyülekezeti fegyelem gyakorlása
50. prédikáció: A pénz hasznai - pénzünk helyes használata
51. prédikáció: A jó sáfár - hogyan használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott
Wesley János élete és tanítása - A metodisták atyja, minden idők egyik legnagyobb ébredésének és a mai értelemben vett missziónak az elindítója
A keresztény tökéletesség világos leírása - E műnek nemigen akad párja a keresztény irodalomban!
("The WORKS of John Wesley", Beacon Hill Press of Kansas City, 1979; az alábbi kiadás változatlan utánnyomása:
Wesleyan Conference Office / Wesleyan Methodist Book Room, London, 1872).
21. Ez minden keresztyén dicsőséges kiváltsága; igen az, még ha "Krisztusban kiskorú" is [1Kor 3,1]. De csak akik "erősek az Úrban" [Ef 6,10], és "legyőzték a gonoszt", vagy még inkább, akik "ismerik azt, aki kezdettől fogva van" [1Jn 2,13], azokról lehet állítani, hogy másodszor olyan értelemben is tökéletesek, hogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól és gonosz indulatoktól (40. prédikáció, II.20-21.; ford. Bedőné Kriszt Éva, ld. az Irodalmat; Works, VI:15-16). Ld. összefoglalva itt: A keresztény tökéletesség világos leírása, 12., továbbá 17., 26. pont (Works, XI:374, 387, 441).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
("The WORKS of John Wesley", Beacon Hill Press of Kansas City, 1979; az alábbi kiadás változatlan utánnyomása:
Wesleyan Conference Office / Wesleyan Methodist Book Room, London, 1872.
A félkövér kiemelések tőlem származnak.) Ld. http://new.gbgm-umc.org/umhistory/wesley/sermons.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
(az alcímek és a vázlatok zömmel a Beacon Hill Press of Kansas City 1966-os kiadásából származnak)
1. Az írás célja
2. A teljes odaszánás fontossága
3. A szándék egyszerűsége és a vágy tisztasága
4. Nincsenek félig keresztények
5. A Mesterhez való hasonlóság
6. A szív körülmetélése
7. "Csak a tiszta szereteted"
8. A hit teljes bizonyossága
9. "Dicséreted legyen egyetlen dolgom"
10. A metodista jelleme
11. A vallási vezetők ellenállása
12. Prédikáció a keresztény tökéletességről
13. A kegyelem két munkája
14. A ránk váró nyugalom
15. Félreértések a tökéletességgel kapcsolatban
16. Énekek a szentségről
17. Kérdések és válaszok a megszentelődés tanával kapcsolatban
18. Énekek és vallásos versek
19. Gondolatok a keresztény tökéletességről
20. A rajongók túlkapásai
21. Egy baráti levél kitartásra biztat
22. Néhány rajongó tévesen jósolja meg a világ végét
23. Kérdések azokhoz, akik tagadják, hogy a keresztény tökéletesség elérhető ebben az életben
24. Jane Cooper bizonyságtétele
25. További gondolatok a keresztény tökéletességről
26. Wesley nézeteinek rövid összegzése
27. Kéri, hogy elfogulatlanul ítéljék meg tanítását
28. A tan megvédése
NÉHÁNY GONDOLAT A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉGRŐL
Amint azt John Wesley tiszteletes hitte és tanította 1725-től 1777-ig.
Teljes szívéből, lelkéből, elméjéből és erejéből szereti Istent
Mindenben hálát ad
Mindig Istenhez emeli a szívét
Minden embert úgy szeret, mint a saját lelkét
Tiszta a szíve
Egyedül Isten uralkodik benne
Minden parancsolatot megtart
Mindent Isten dicsőségére tesz
Isten tanításának díszére válik mindenben}
Mikor kapjuk meg?
Igei alátámasztás
Az isteni parancs
A keresztény tökéletesség példái}
A szeretet gyümölcsei
Mit jelent a tökéletesség
A kísértés természete
Az elbukás lehetősége
A megigazultak és a megszenteltek közti különbségek
Hogyan maradjunk megszentelődve}
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
Fájlok száma: 9
A felhasználás feltételeit lásd az egyes cikkek végén.