A teljes angol nyelvű könyv (276 o.) letölthető innen

A Wesley első 52 prédikációjából vett idézetek a Názáreti Egyház Alapítvány kiadásában megjelent prédikációs kötetekből valók (ld. az Irodalmat).

TARTALOM

Bevezetés

I. A biblikus szentséget szeretet jellemzi

II. Az ember

III. Bűn és szentség

IV. Az ember erkölcsi lény

V. A szentség lélektana

VI. Isten és az ember együttműködése

VII. A hit szerepe

VIII. Tiszta szív, keresztény tökéletesség és perfekcionizmus

IX. A megszentelődés lényege

X. A megszentelődés módja

Bevezetés

1. Előzetes feltevéseink, előítéleteink gyakran meghatározzák bibliaértelmezésünket. A katolikus teológia a megszentelődést a megigazulás elé helyezve összekeverte a kettőt, s így a megigazulást a cselekedetek eredményévé tette. Luther helyreigazította ezt a tévedést, kimondva, hogy a megigazulás hit által történik, nem cselekedetek által, azonban a megszentelődést összekeverte a cselekedetekkel. Wesley visszaadta a megszentelődésnek az azt megillető szerepet, rávilágítva, hogy megkülönböztethető a megigazulástól, de szerves része annak. Luther és különösen Kálvin a megigazulást személytelen, jogi fogalomként fogta föl: Isten nem tekint a bűneinkre, hanem Krisztus igazságát tulajdonítja nekünk, miután szuverén módon eleve elrendelt minket az üdvösségre (másokat pedig a kárhozatra), s teljes romlottságunkban képtelenek vagyunk ezen változtatni, csupán passzívan elszenvedhetjük. Wesley viszont rámutatott, hogy itt személyek közötti kapcsolatról van szó, melynek lényegi, dinamikus összetevője a SZERETET, amely csak erkölcsi szabadságban létezhet: nem kényszeríthető ki. (Ld. az Egyházfegyelem a reformátoroknál és a protestáns hitvallási iratokban c. írást is.)

2. Posztmodern korunkban sokszor hajlamosak vagyunk elkenni az igazságot; Wesley azonban a világos gondolkodás és a megkülönböztetés mestere volt. Ő és kiváltképpen egyes követői helyenként talán túl sarkosan is foglaltak állást a teológia bizonyos tanait illetően, Wynkoop azonban sokkal árnyaltabban fogalmazva próbálja értelmezni a Szentírást és Wesleyt. Miközben számos mélyre ható kérdésre keresi a választ, több félreértést tisztáz, és a különböző felekezetek számára is járható utat épít a tárgyalt problémák bibliai szemléletmódja felé. Megvizsgálja például a következő kérdéseket: A hit megelőzi vagy követi a bűnbánatot? Szükséges-e az engedelmesség, és miért? A teológiai tanok és a tapasztalat közti "hihetőségi szakadékról" szóló fejezetben pedig ilyesféle kérdéseket tesz föl: Mi a jelentősége a keresztény élet sok különleges pillanata között a MÁSODIK áldásnak vagy krízisnek (fordulópontnak) - miért nem egy, három vagy 100 ilyen pont van? Hogyan különböztethető meg az egyik a másiktól? Ha a hívő elveszíti az egyik "áldást", melyik az, mi lesz a másikkal, és honnan tudhatja, mikor kapta vissza? Isten az első élménynél visszatart valamennyit a kegyelméből? Vagy "a kegyelem egyes munkái" során csak részben oldja meg a bűn problémáját? Az újjászületéskor teljesen megszabadulunk, vagy csupán részben? Utóbbi esetben Isten nem tudna-e teljesen megszabadítani, és ha igen, miért nem teszi meg rögtön? Ha viszont már az újjászületéskor teljesen megszabadultunk, miért kell egy másik különleges pillanatban felkészítenie minket a mennyre? Mi a krízis és a folyamat, s hogyan függnek össze? Mi a tökéletesség, a megtisztulás, a szeretet, a hit és a (teljes) megszentelődés?

3. Isten mindenkinek kínálja kegyelmét, és mindenkitől azt várja, hogy erkölcsi felelősségének tudatában személyes kapcsolatba lépjen vele, elkötelezett és engedelmes szeretettel viszonozva az ő szeretetét. Nincsenek külön "kegyelemfajtái" - pl. közönséges és üdvözítő, valamint megszentelő kegyelem -, hanem fenntartás nélkül minden kegyelmet felajánl az embernek egyetlen "egységcsomagban", és a megtéréskor a vele való élő szeretetkapcsolatban rendelkezésére is bocsátja mindezt; de az ember a maga lélektani és egyéb korlátai miatt általában nem tud élni a kegyelem teljes lehetőségével. Ezért elindul nála a megszentelődés egész életen át tartó folyamata, amely az ember lelki felépítése miatt egy (vagy több) krízisen vezet keresztül. Isten mindig azt várja az embertől, hogy a tőle telhető maximumot nyújtsa (ami személyenként igen eltérő lehet), és meg is adja ehhez a kegyelmet. A megszentelődés tehát erkölcsi döntések sorozatát foglalja magában, melyek során nem valamely külső törvényt igyekszünk betartani, hanem a Krisztus iránti szeretetünk belső "kényszere" sarkall minket arra, hogy neki tetszően tegyünk mindent.

4. Amint az alábbi néhány adat is jelzi, Wesley nem mindennapi ember volt - érdemes figyelmet szentelnünk neki. Több mint 400.000 km-t lovagolt, legalább 40.000-szer prédikált, fiúiskolát alapított és tankönyveket írt, 233 művet adott ki különféle témákról, összes művei 14 vaskos kötetben jelentek meg, összeállított egy keresztény könyvtárat, 4 kötetben megírta Anglia történetét, írt egy könyvet "Madarakról, vadakról és rovarokról", egy másikat pedig az orvostudományról, ingyenes gyógyszertárat nyitott, egy elektromos gép felhasználásával több mint 1000 embert meggyógyított, fonó- és kötőműhelyeket rendezett be a szegényeknek, könyvei után 40.000 fontot kapott, de ebből semmit sem tartott meg magának. Életét szinte végigkísérte az ébredés, amely átformálta az angol társadalmat. (Ld. még életrajzának 7. pontját).

I. A biblikus szentséget szeretet jellemzi

1. A Bibliában és Wesleynél Isten és ember vonatkozásában a szeretet jelenti azt a középpontot, ahova a gondolatok újra meg újra visszatérnek. Isten szeretete nyilvánult meg a világ megteremtésében és egyetlen Fiának föláldozásában (Jn 3,16). Jézus eljövetelének, életének és halálának végső célja nem csupán az volt, hogy megmentsen minket a bűneink büntetésétől, hanem az, "hogy megszentelje a népet" (Zsid 13,12), "az ige által megtisztítva megszentelje" egyházát (Ef 5,25-27), hogy "megszentelődjenek az igazsággal" (Jn 17,17-19). Minden parancsolat betöltése és végső célja Isten és felebarátaink szeretete (Mk 12,28kk; Róm 13,9k; 1Tim 1,5). Wesley így nyilatkozott erről: "Főbb tantételeinkből - melyek az összes többit is magukban foglalják - három van: a bűnbánat, a hit és a szentség tana. Ezekről azt tartjuk, hogy az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a második annak kapuja, a harmadik pedig maga a vallás" (Wesley: Works, VIII:472). A teljes szentség vagy keresztény tökéletesség pedig az ő megfogalmazásában "azt jelenti, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent, és szeretjük felebarátunkat, mint magunkat" (A keresztény tökéletesség világos leírása, 27. pont).

2. A szeretet sokkal mélyebb dolog, mint általában gondoljuk. Nem választható el erkölcsi összetevőitől. Nagyon személyes jellegű, kizárólag személyekre korlátozódik, és jelentős részben meg is határozza a személy fogalmát. Boldogságot jelent olyan értelemben, hogy az egész személyiség összhangjához és békességéhez vezet. Sosem felszínes, mindig a lényeges dolgokra koncentrál az igaz kapcsolat megőrzése érdekében. Megvéd az önzéstől és a jogainkhoz való túlzott ragaszkodástól. Bátorságot, erőt ad az embernek ahelyett, hogy gyengévé, pipogyává tenné. Nem csupán békében virul, hanem a személyes kapcsolatok feszültségekkel, konfliktusokkal terhelt világában is, megmutatva kreativitását, teremtő erejét. Nem vonul elefántcsonttoronyba, sőt a közönyt, elszigetelődést, büszkeséget lerontva igyekszik elérni másokat, bármilyenek is. A szentséggel egységet alkot, és kiegészíti azt: szentség nélkül érzelgősséghez, valamint a személyiség és az integritás feladásához vezet; a szentség szeretet nélkül pedig kemény ítélkezéshez, kritizáló lelkülethez és megosztottsághoz. A szeretet lélektani irányultságú: a személyes kapcsolatok, érzelmek szövevényes világában, a közösségben, a való életben nyilvánul meg mint Krisztus követőinek legfőbb ismertetőjele (Jn 13,34k).

3. A "szeretet" szót nagyon sokféle értelemben használjuk, és legalább négy görög szónak felel meg. Az erósz (a négy közül az egyetlen szó, amely nem fordul elő az Újszövetségben, jelentése viszont megtalálható benne) a testi vagy ösztönös szeretetet, vonzalmat jelenti, és nemcsak az érzékiségre utalhat, hanem például a heves hazaszeretetre is. A sztergein családias jellegű vonzódást, hűséget, odaadást fejez ki, és gyakran testvérszeretetnek fordítják (az Újszövetségben alighanem csak a Róm 12,10-ben fordul elő egy összetételben, és itt a "gyengéd" szóval adták vissza). A phileó szívélyes barátságot, mély vonzódást jelent - így szereti az Atya a Fiút (Jn 5,20), Jézus Lázárt (Jn 11) és "a szeretett tanítványt" (Jn 20,2), és a hívők így szeretik az Urat (1Kor 16,22). Az ellenség szeretetére Jézus nem utalt ezzel a szóval, de az őt megtagadó Péter szeretetére igen, amikor harmadszorra kérdőre vonta őt.

4. Míg a szeretet fenti három fajtája természetes emberi reakció, amely nemigen igényel erőfeszítést, az agapé inkább az ember jellemzője, életének és kapcsolatainak rendező elve; olyan beállítottság, amely mindenekelőtt Istenre, majd az összes emberre és dologra irányul. Ez a "keresztény szeretet" elsősorban nem érzelem, hanem szándékos életvezetés. Ez tartja egyensúlyban a másokkal való kapcsolatainkat azáltal, hogy szándékosan ügyelünk Istenre és önmagunk helyes értelemben vett tiszteletére, szeretetére. (Mivel az utóbbit sokan talán furcsállják, hadd utaljak itt röviden Gary R. Collins "Christian Counseling: A Comprehensive Guide" c. könyvének [Word Publishing, 1988] a kisebbrendűségi érzésről és önbecsülésről szóló fejezetére, melyben a szerző kifejti, hogy azért szerethetjük magunkat, mert Isten szeret és igen értékesnek tart minket mint teremtményeit és gyermekeit, akikért Fiát adta, s akiket tagadhatatlan képességekkel és lehetőségekkel ajándékozott meg. Bővebben ld. később.) Ezzel a szeretettel kell szeretnünk ellenségeinket, ahogyan Isten is személyválogatás nélkül szeret és áldásaiban részesít MINDENKIT - leginkább ilyen értelemben lehetünk "tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyánk tökéletes" (Mt 5,43-48). Ez a részrehajlás nélküli szeretet tehát minden ember iránti jóindulatot jelent, amely cselekedetekben nyilvánul meg. Az agapé magában foglalja, s így lehetővé teszi és megerősíti a szeret fenti három fajtáját. Isten ezt a szeretetet fejezte ki irántunk, amikor Krisztust halálra adta értünk (Róm 5,8; Jn 3,16): a "világért", MINDEN emberért, és nem csupán néhány kiválasztottért - az utóbbi esetben a fileót gyakorolta volna. Ez a szeretet megbocsát minden sértést, viseli a megbékélés költségeit, szeretetre méltó emberként kezeli és befogadja a bűnöst, hiába akar az kizárni másokat. A bűneink bocsánata nem Isten hajlandóságától vagy elrendelésétől függ, hanem attól, hogy mi hajlandóak vagyunk-e megbocsátani másoknak. Isten népére ez a nyitott közösség jellemző, melynek alapja a nyílt kommunikáció. (Hozzátartozik ehhez a gyülekezeti fegyelmezés is, melyet Wesley a vétkező és a közösség érdekében meglehetősen szigorúan gyakorolt, ld. a szándékos bűnről szóló írás 22.b. pontját.)

II. Az ember

1. Isten az embert befejezetlennek alkotta meg, és az ember részt vesz a befejezés folyamatában, melyhez Isten megadta az alapanyagot. Ez a befejezés nem valamiféle külső, az ember tevékenységétől független beavatkozás eredménye, amint azt a wesleyanizmus torz változatát vallók vélik, akik nem biblikus, hanem szinte mágikus vagy babonás módon hisznek a természetfelettiben. A szentség dinamikus dolog, s az isteni képmás helyreállításának és fejlesztésének útját és célját jelenti.

2. Wesley, aki elsősorban nem a szabad akaratot, hanem a szabad és ingyenes kegyelmet hangsúlyozta, alighanem egyetértene Dietrich Bonhoefferrel abban, hogy "vallás nélküli kereszténységre" van szükség: a helyes véleményeket, külsőségeket vagy cselekedeteket előtérbe helyező hamis vallás helyett olyan kereszténységre, amely a szív és az Úrral való személyes kapcsolat vallása, melynek Alfája és Omegája az az Isten, aki "Krisztusban megbékéltette a világot önmagával" (2Kor 5,19; ld. Wesley "Az Isteni Lény egysége" c. 114. prédikációjának 15. pontját, valamint "A szív körülmetélése" c. 17. prédikációjának I.12. pontját).

3. Lélektanilag károsak azok az érzelmi ingerek - függetlenül attól, hogy kiváltójuk egy könyv, film, felhívás vagy az istentisztelet, ill. dicsőítés valamely része -, amelyek nem eredményeznek megfelelő cselekvést. Az érzelmek nem önmagukért vagy az élvezet kedvéért léteznek, hanem azért, hogy tettekre indítsanak minket. Ha a nagy kihívások által kiváltott nagy érzelmek nem válnak cselekedetté, végül erkölcsi dualizmushoz vezetnek, melyben az eszmény elválik a cselekvéstől, egyre kevésbé lehetséges a személyiség mély egysége, és egyfajta romboló erkölcsi skizofrénia alakul ki. Azok a gyülekezetek, amelyek remek prédikációkat, kihívásokat és érzéseket tapasztalnak, de ezeket nem kamatoztatják a szolgálatban, közönyössé, hideggé, visszahúzódóvá és vélt felsőbbrendűségük következtében ítélkezővé válnak.

4. Ugyanakkor a "negatív" érzelmek is lehetnek hasznosak, ha nem elfojtani vagy kiirtani akarjuk őket (amit Isten sem tesz velük), hanem megfelelően bánunk velük. Wesley a nyolc boldogságról szóló 22. prédikációjának I.5. pontjában a következőket írja a szelídekről: "Nem kívánják kioltani azokat az indulatokat, amelyeket Isten bölcs célok végett a természetükben elhelyezett. Ellenben mindegyiket kézben tartják, uralmuk alá vonják, és csakis e célok szolgálatába állítva élnek velük. Így még a nyersebb és kellemetlenebb indulatokat is alkalmazni lehet a legnemesebb célokra. Ha a bűn elleni küzdelemben használjuk, ha a hit és a szeretet által szabályozzuk, még a gyűlölet, a harag és a félelem is olyan lehet a lélek számára, mint fal és bástya: a gonosz nem tud a közelébe férkőzni, hogy kárt tegyen benne." Wesley egyébként kitűnő lelkigondozó volt, és mai szemmel nézve is helyénvaló, bölcs tanácsokat adott az embereknek, s törékenységüket, testük és lelkük szoros kapcsolatát figyelembe véve bátorította őket (lásd pl. azt a levelét, amelyet 1771. október 28-án írt Mrs. Elisabeth Bennisnek, akit a gyülekezetben sérelem ért).

5. Wesley látta kora problémáit - amilyenek ma a mély kulturális egyenlőtlenségek, a társadalom mechanikussá, személytelenné válása, a zsúfolt nagyvárosok lakóinak szörnyű magánya, a túl nagy terhek hordozó emberek érzelmi egyensúlyának felbillenése, a drogkultúrába menekülés, a környezet pusztulása, valamint az általános hitetlenség, melynek okaihoz hozzátartozik, hogy egyrészt sokan úgy vélik, Isten semmit sem képes vagy hajlandó tenni a háború, szegénység, betegség és halál ellen, másrészt az egyház nem tudja szólni (és megélni) a prófétai és megváltó igét, hanem bűnbakokat és mentségeket keres. Wesley nemcsak az igét hirdette, hanem rendkívül sokoldalúan kereste a problémák megoldását is (ld. az életrajzát.) Az üdvösségen nem csupán a pokoltól való megszabadulást értette, hanem a bűntől való jelenlegi megszabadulást, a lélek eredeti egészségének és tisztaságának, az isteni természetnek a helyreállását, Isten képmására való megújulását igazság(osság)ban, valódi szentségben és irgalomban (Works, VII:47). Teológiáját az tette egyedivé, hogy a hit lényegét az Istennel való személyes, dinamikus kapcsolatban látta.

6. A teológusok sokat vitatkoztak annak jelentésén, hogy az ember Isten képmása. Ennek egyik jelentős oka lehet, hogy a görög nyelv egyes szavai megőrizték az anyagot (így a testet is) mindenestül rossznak, a szellemet pedig jónak tartó dualisztikus filozófia bizonyos fogalmait. Ennek következménye az is, hogy az embert gyakran testre, lélekre és szellemre osztják fel - ellentétben mind az Ó-, mind az Újszövetséggel, amelyben a "szív" vagy az "elme" mindig az egész embert jelenti. (A Zsid 4,12-ben a "szétválás" az ízületeken és a velőkön BELÜL történik, nem pedig a kettő KÖZÖTT, és ugyanez a helyzet a "pneuma" és a "psziché" esetében is). Emiatt tehát a teológusok gyakran "az emberben" keresték "Isten képmását", mint valami elkülöníthető dolgot. A katolikusok szerint ezt a képmást az értelem jelenti, amelyre a héberben nincs is külön szó, hiszen az értelem maga az ember, aki felelősségteljesen, józanul viszonyul az élethez. A teológusok később a képmást természetes és erkölcsi részekre osztották, melyekből szerintük csak az utóbbi veszett el a bűnbeeséskor. Ha viszont ebben az életben visszakaphatjuk ezt a képmást (a keresztség során, a megtéréskor vagy a megszentelődéskor), akkor nem világos, mit kapunk vissza - talán valamiféle pszichológiai mutáció történik bennünk?

7. Kálvin szerint "az Isten képe... Ádámnak azt a tökéletes állapotát (integritas) jelenti, amellyel Isten felruházta" a bűnbeesés előtt. Utána azonban ez a képmás "annyira megromlott, hogy ami megmaradt, az nem egyéb, mint ijesztő éktelenség" (Institutio, I.15.3-4., a rövidített kiadásból idézve). A Biblia viszont azt mondja, hogy "Isten a maga képmására alkotta az embert" (1Móz 9,6), aki csak az Istennel való kapcsolatának helyreállása révén újulhat meg "Teremtőjének képmására" (Kol 3,10). Az előbbi ószövetségi igében egyébként Isten a bűnbeesés UTÁN jelentette ki, hogy mivel az ember Isten képmására teremtetett, vérének kiontásáért a gyilkosnak saját vérével kell fizetnie.

8. Az embert tehát Isten a maga "képmására, hozzá hasonlóvá" teremtette (1Móz 1,26), és ez azóta sem változott. Mind az ó-, mind az újszövetségi szóhasználatban a KÉPMÁS az ember lényeges egyedi vonásait jelenti, erkölcsi tulajdonságait is beleértve - és Isten "nagyon jónak" találta az embert (1Móz 1,31) -, a HASONLÓSÁG pedig az erkölcsi és lelki kérdések felfogásának, eldöntésének képességét, melyet az ember a földi "próbaidő" alatt gyakorolhat. Az emberek abban is eltérnek az állatoktól, hogy noha vannak közös vonásaik, minden ember egyéniség is, aki sok szempontból egyedi, vagyis jelentősen eltér az átlagostól vagy "normálistól". Amint Sydney Harris írja: "Az úgynevezett 'normális' típusok megbízhatók lehetnek a másodrendű feladatok esetében, de az elsőrendű emberek nem igazodnak a szabványokhoz." Más szóval az embert éppen másoktól eltérő volta és kiszámíthatatlansága teszi értékessé (ami szorosan összefügg szabad döntési képességével).

9. Egyesek az önszeretetet tekintik a bűn lényegének, mivel félreértik a Jézus Mt 16,24-beli kijelentésében szereplő "én" fogalmát ("Ha valaki... utánam akar jönni, tagadja meg magát"), mintha az a személyiség elkülöníthető, önmagában gonosz része volna, melynek eltörlése vagy leigázása szentséget eredményez az emberben. Jézus kiigazítja ezt a félreértést, amikor azt mondja, hogy először is teljes szívből szeretnünk kell Istent, másodszor pedig felebarátainkat MINT MAGUNKAT. Ahhoz, hogy másokat szeressünk (Istent is beleértve), szükségünk van önmagunk bizonyos fokú elfogadására és becsülésére. Wesley is rámutat erre az Ef 5,28-hoz fűzött megjegyzésében, kijelentve, hogy "az önszeretet nem bűn, hanem vitathatatlan kötelesség". Ami bűn, az az önzés - a szeretet eltorzítása, melyben az én foglalja el a központi helyet, mindent a háta mögé utasítva. Optimális esetben a szeretetnek ezek a "fajtái" vagy összetevői kellően kiegyensúlyozzák egymást.

10. Isten már eltávolította a minket tőle elválasztó korlátokat, így az ember Isten szeretetének világába születik, és nem kell bűnbocsánatért könyörögnie Istennek - ő már gondoskodott arról, és Krisztus által mindenkinek felajánlja. Ugyanígy a Szentlélekért sem kell könyörögnünk - ő könyörög és jár közben értünk, igyekezve "megkörnyékezni" minket. Csak föl kell ismernünk hívását, ajtót nyitva őelőtte.

III. Bűn és szentség

1. A bűn nem más, mint rossz útra tévedt, torz szeretet, melynek az én a középpontja. Az embernek muszáj szeretnie. Szeretete tárgyának megválasztásában rendelkezik a legnagyobb szabadsággal és felelősséggel. Csak akkor válik szeretete rabjává, ha emberségét személytelen ösztönöknek rendeli alá. A szentség az igazi Középpontba, Jézus Krisztusba "zárt" elkötelezett szeretet, amely az egész élet összhangjához és egészségéhez vezet.

2. A bűn és a szentség lelki és erkölcsi, nem pedig mérhető matematikai fogalom. A kálvinizmus a bűnt mérhető, jogi keretek között értelmezve korlátozza az engesztelés mértékét, azt állítva, hogy Krisztus pontosan meghatározott mennyiségű bűnért halt meg, különben minden bűnért "megfizetett" volna, és így mindenki üdvözülne. A katolikusok szerint Krisztus érdeme csak az "eredendő bűnt" törli el, és a megkeresztelt ember maga ad elégtételt az életében elkövetett bűneiért. Sokan személytelen "dologgá" próbálják tenni az "eredendő bűnt", élesen megkülönböztetve a bűn princípiumát az elkövetett bűnöktől, és a megoldást ennek a dolognak az "eltávolításától" várják. Ez a gondolkodásmód egyfajta "teista mágia". (Azt nevezzük mágiának, amikor a megfelelő eszközök igénybevétele nélkül próbálunk célt érni, átugorva az álom és valóság közti szakadékot.) Az ember mindig igyekszik elkerülni, hogy személyesen felelősséget vállaljon a jelleméért és tetteiért, hogy meg kelljen vallania mindezt, és változtatnia kelljen rajtuk.

3. A máskor oly kimért Wesley "A gyökérre mért csapás - A barátainak házában leszúrt Krisztus" c. prédikációjában (melynek alapigéje a Lk 22,48: "Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?") igen szenvedélyes szavakkal illeti azokat, akik a bűnt igyekeznek a személyes felelősség köréből az ember személytelen, tudatalatti rétegeibe száműzni: "Szentség nélkül senki sem látja meg az Urat.... Senki sem fog Istennel élni, csak aki már most neki él. Senki sem fogja dicsőségét élvezni a mennyben, csak aki képmását hordozza a földön. Aki nem szabadul meg itt a bűntől, az nem szabadulhat meg odaát a pokoltól. Senki sem láthatja meg Isten országát odafent, ha nincs benne Isten országa idelent.... Bármennyire bizonyos is ez, és bármilyen világosan tanítja is a Szentírás minden része, alig akad Istennek olyan igazsága, melyet kevésbé fogadnának el az emberek" - hívők és hitetlenek egyaránt. Emiatt gyakran előfordul, hogy azok, akik Krisztus vére által megigazultak, "a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják" (Júd 4), és azt tanítják, hogy mivel "Krisztus mindent megtett és elszenvedett, és az ő igazsága nekünk tulajdoníttatik, semmi igazságra nincs szükségünk; mivel őbenne oly sok igazság és szentség volt, bennünk semennyinek sem kell lennie; s ha azt gondoljuk, hogy van bennünk valamennyi, illetve erre vágyunk vagy törekszünk, azzal megtagadjuk Krisztust, hiszen az üdvösséget illetően elejétől a végéig minden Krisztusban van, semmi sincs az emberben" (Works, X:364-366).

4. Wynkoop mintha ezen a ponton nem beszélne elég világosan. Egyszer arra utal, hogy nincs bűntelen tökéletesség (297. o., 6. pont), máskor a fentiekhez hasonló gondolatokat idéz Wesleytől, sőt kijelenti: "A szentség tehát sokkal több, mint a bűntől való mentesség" - vagyis nem kevesebb annál (359. o.). Hasonló kettősség figyelhető meg sok más embernél, akik részben éppen Wynkoopra hivatkoznak. Közéjük tartozik Thomas Jay Oord és Michael Lodahl, akik "Relational Holiness" (Kapcsolati szentség, Beacon Hill Press of Kansas City, 2005) c. művükben fejtik ki nézetüket, ld. az erről írt összegzést.

5. Wynkooptól függetlenül megjegyzem, hogy feltehetően másként értelmezi a bűnt a Westminsteri Nagykáté, melynek 149. kérdésére ez a válasz: "Senki sem tudja magától, vagy ebben az életben kapott bármilyen kegyelem révén tökéletesen megtartani Isten parancsolatait, hanem naponta megszegi őket gondolattal, szóval és cselekedettel." Ugyanitt viszont a 151. kérdésnél a következőket olvashatjuk: "Melyek azok a súlyosbító körülmények, amelyek következtében egyes bűnök förtelmesebbek a többinél? Válasz: A bűnök több oknál fogva lehetnek különösen súlyosak: Az elkövető személye [pl. idősebb korú, tapasztaltabb hívő]..., a sértett fél [pl. valamelyik isteni személy, felettesek vagy különösen gyönge testvérek], a vétség természete és jellege..., valamint az elkövetés ideje és helye [pl. vasárnap, nyilvánosan stb.] miatt".

IV. Az ember erkölcsi lény

1. Ortega y Gasset, a spanyol filozófus találóan jegyezte meg: "A mennyiségek világában a minimum a mértékegység, az értékek világában azonban a legnagyobb értékek a mértékegységek" - vagyis a minőségi értéket a tökéleteshez viszonyítjuk. Pl. a tökéletes házasság nem adott számú csókot és ajándékot jelent, hanem teljes szeretetet, hűséget és odaadást. A személytelen dolgokat számoljuk, a személyeseket pedig az elképzelhető legjobbal hasonlítjuk össze. Ha tehát a lelki fejlődést matematikai fogalmakkal mérjük (pl. túl nagy hangsúlyt fektetünk a kegyelem első, második stb. munkájára), összekeverjük a teológiát, a pszichológiát és a Szentírást - pedig az utóbbi sosem tesz ilyesmit.

2. A személyek rákényszeríthetik másokra az akaratukat, személytelenné téve ezáltal a kapcsolatukat. Az elgépiesedett társadalomban az egyének a technika rabszolgáivá válnak; az átlagosat, a középszerűt tartják ideálisnak, és a közfelfogást igaznak. A megszokás az úr, a ravasz reklámok helyettesítik a gondolkodást. Aki nem szeret döntéseket hozni, az többnyire el tudja kerülni őket; aki viszont gondolkodni szeretne, annak nagy árat kell fizetnie érte - ha nem is véresen komolyan, de valóságosan mártírrá válva. Az Istennel való kapcsolat csak akkor lesz valóban személyes, ha egymás erkölcsi autonómiáját és integritását tiszteletben tartó, értelmesen gondolkodó és felelősen döntő felek között jön létre, és nem jár az elme, test vagy psziché természetfeletti és tudatalatti módosítását igénylő lélektani mutációval, amely mélyen a személyes, tudatos felelősség szintje alatt történik, és érzéketlenebbé teszi az embert a kísértéssel szemben.

3. Wesley így írt erről az evangélium általános terjedéséről szóló 63. prédikációjának 12. pontjában: "Nem mintha tagadnám, hogy vannak ritka esetek, amikor az üdvözítő kegyelem lenyűgöző ereje egy ideig olyan ellenállhatatlanul működik, mint az égből lesújtó villám. De Isten munkálkodásának általános módjáról beszélek.... S még e kivételes eseteket tekintve is elmondható, hogy noha Isten ideiglenesen tényleg ellenállhatatlanul munkálkodik, nem hiszem, hogy van olyan emberi lélek, amelyben Isten mindig ellenállhatatlanul munkálkodik.... Oly igaz Szt. Ágoston [Austin, "az angolok apostola", első canterburyi érsek, meghalt 604-ben - a ford.] jól ismert mondása (az egyik legnemesebb, melyet valaha kijelentett): Qui fecit nos sine nobis, non salvabit nos sine nobis - 'Aki magunk nélkül alkotott minket, nem fog magunk nélkül üdvözíteni minket'."

4. A Szentírás sehol sem menti fel a vétkező embert a felelősség alól azzal, hogy nem tehet róla, mivel a bűn szolgaságában van, félrevezették, elméje elsötétedett, és akarata eltorzult - hiszen Isten (megelőző) kegyelme mindig rendelkezésére áll. Ez a wesleyánus álláspont nem pelagianizmus. Pelagius az 5. században azt tanította, hogy nincs eredendő bűn, az ember természeténél fogva erkölcsileg semleges, és teljesen szabad akarattal rendelkezik, mellyel elérheti a szentséget. Pelagius tehát az ember integritását vette védelmébe. Augustinus (Szent Ágoston) tagadta az ilyen értelemben vett szabad akaratot, Isten szuverenitását védelmezve minden vele ellentétes akarattal szemben. A két igazság összeegyeztethetetlen abban a logikai vagy filozófiai rendszerben, melyet mindkét fél elfogadott. A filozófia azt kérdezi: Hogyan védhetjük meg a szabadságot egy determinált világban? A teológia pedig így teszi fel a kérdést: Hogyan lehet valóságos az emberi szabadság Isten abszolút szuverenitásának összefüggésében? Más szóval: Mennyire szabad az ember?

5. A rendszeres teológia deduktív módon, vagyis bizonyos alapvető feltevésekből kiindulva logikus következtetések útján jut el a fontos kérdésekre adandó válaszokhoz - ezért különböznek egymástól annyira a rendszeres teológiák. A bibliai teológia viszont ideális esetben induktív módon működik: először a bibliatanulmányozás segítségével keresi a választ, és utána alakítja ki álláspontját, amelyet a későbbi értelmezés és vizsgálat mindig felülbírálhat. A wesleyánus álláspont a bibliai teológiához áll közelebb (ezért nem is tűnik mindig teljesen következetesnek). A bibliai írók gyakorlatias dolgokkal, személyes kapcsolatokkal foglalkoztak, nem pedig elvont okoskodással. Wesley ingyen kegyelemről beszélt - amin az ember Istentől kapott döntési képességét értette -, és ahol a Biblia hallgatott, ott ő is igyekezett vagy hallgatni, vagy tapasztalatai, egyéb ismeretei alapján nem túl dogmatikus válaszokat adni.

6. H. Orton Wiley megjegyzi: "A megelőző kegyelem... az ember egész lényére hat, s nem csupán lényének egy adott összetevőjére vagy képességére. A pelagianizmus úgy tekint a kegyelemre, mint ami csak az értelemre hat, az augustinianizmus pedig az ellenkező végletbe esve feltételezi, hogy a kegyelem a hatékony elhívás révén meghatározza az akaratot. Az arminianizmus igazabb lélektanhoz tartja magát. Azt vallja, hogy a kegyelem nem csupán az értelemre, az érzelmekre vagy az akaratra hat, hanem a személyre vagy a központi lényre, amely az összes érzelem és tulajdonság alatt és mögött van; tehát a személyiség egységébe vetett hitet védelmezi" ("Christian Theology", Beacon Hill Press of Kansas City, 1952, 2:356; ld. itt). [Wesley elfogadta a mások által ráragasztott arminiánus jelzőt, bár sok mindenben túllépett Arminius tanításán.]

7. Az erkölcs személyes dolog, a személyek, azaz én- és "te-tudattal" rendelkező, dönteni tudó "ének" világában létezik. Az ember akarattal rendelkezik, amely racionális, céltudatos és szerves része személyiségének; nem csupán hangulat, ösztön vagy múló kívánság. Az utóbbiaktól függetlenül, elvei alapján meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől. Erre épül felelőssége, amelytől a tudatosság legalacsonyabb fokain sem szabadulhat meg teljesen. Nem mindig tudjuk, melyik a legjobb választási lehetőség, és nem mindig akarunk helyesen cselekedni, de tudjuk, hogy van, ami helyes, és van, ami helytelen, és hogy az előbbit kell tennünk, kerülve az utóbbit. Amint Wesley kijelenti a Szentlélekről szóló 141. prédikációja I. pontjának végén: "A jó lelkiismeret meghozza az embernek azt a boldogságot, hogy következetes önmagához...; és végső soron mindenki rájön, hogy erre vágyik".

8. Minden ember alapvető szükséglete, hogy szeressen, és szeressék. Énünk csak akkor lehet egészséges, ha kapcsolatban vagyunk másokkal, máskülönben elmebeteggé válunk. Nem a teljesen független ember van ereje teljében, hanem az, aki éles és egyre növekvő önazonossága mellett felelősségteljes és kölcsönös kapcsolatokat tud ápolni. Mindenki szeret - csak az a kérdés, kit vagy mit. Az evangélium a szeretetközpont megváltoztatására és ezzel a teljes személyiség forradalmi átalakítására hívja az embert. Mindez segít hatástalanítani a keresztény erkölccsel szemben felhozott egyik komoly érvet, mely szerint ha az embernek meg kell tartania egy személytelen erkölcsi törvényt, az sérti integritását. Ha akaratáról és erkölcsi ítélőképességéről "lemond", és átengedi azt egy másik személy - vagy akár Isten - "uralmának", akkor már nem erkölcsi lény, csupán báb. Így érvelt többek között Kant, Nietzsche, Tillich és Erich Fromm. A Biblia azonban sosem azt kéri tőlünk, hogy átadjuk magunkat a törvénynek, az egyháznak, egy hitvallásnak vagy másoknak, hanem azt, hogy lépjünk kölcsönös szeretetre és összhangra épülő kapcsolatba Istennel, azt akarva, amit ő akar. Akkor vagyunk erkölcsösek, ha szeretetünk középpontja Isten - függetlenül a környezetünk normáitól. Az erkölcsi élet kríziseken és felelős döntéseken vezet keresztül. Olyan, mint egy lépcsősor; ha fölfelé akarunk haladni, ahhoz látásra, célra, elszántságra, erőfeszítésre, tudatosságra van szükség.

9. A megváltás célja az erkölcsi integritás. Sosem azért kell imádkoznunk, hogy Isten adjon nekünk olyan élményt, mint valaki másnak, hanem így: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" A Biblia tanítása szerint az ember értelmes és felelős lényként áll Isten előtt, és a Szentlélek teljesen tudatos, szándékos, személyes, önkéntes döntésre igyekszik rávenni őt a megtéréskor. A tudatosság és az erkölcsi felelősség később, a keresztény életben nem csökken, hanem egyre nő. Miközben egyre inkább képesek leszünk az engedelmességre, egyre nagyobb a felelősségünk: mindig a képességeink szerinti maximumot kell nyújtanunk. Azt a hitet kell gyakorolnunk, amivel RENDELKEZÜNK. A szentség nem csupán a jóakarat eredménye, és nem is valami, ami velünk történik, hanem Valaki, aki egyesül velünk - az az erkölcsi légkör és lelkület, amely létrejön bennünk, amikor engedjük, hogy a Szentlélek szolgálata gyümölcsöt teremjen bennünk. Ebben a légkörben, amíg a Szentlélek bennünk marad, létrejön és fennmarad a tisztaság, növekedünk a kegyelemben, szívünkbe árad Isten szeretete, mélyül a közösség, erősödik a jellemünk, fejlődik az erkölcsi képességünk, és egyre jobban tudatára ébredünk felelősségünknek. A szentség nem statikus dolog, hanem Isten élete a lélekben.

V. A szentség lélektana

1. H. Orton Wiley szerint a Szentírás az otthon, a bíróság és a templomi istentisztelet analógiájával és az ezeknek megfelelő kifejezésekkel, hasonlatokkal írja le Isten és az ember kapcsolatát. A megváltás megértéséhez mindháromra szükség van, s ha valamelyiket elhagyjuk, azzal eltorzítjuk az igazságot. Ugyanakkor túlbonyolítjuk a teológiai problémákat, ha nem teszünk különbséget a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés közt, melyek azonban nem különböző események, hanem ugyanannak az eseménynek a különféle összetevői. Az egyik nem helyettesíthető a másikkal, és egyik sem meríti ki mindazt, amit a Biblia tanít az üdvösségről, melynek fő célja a megszentelődés, a bűntől való megszabadulás.

2. A kegyelem "elsajátításával" kapcsolatban sokakban fölmerülnek ilyesféle kérdések: A hit megelőzi vagy követi a bűnbánatot? Szükséges-e az engedelmesség, és miért? Stb. A Szentírásban lehetetlen egymástól elkülöníteni és időrendbe állítani olyan fogalmakat, mint a hit és a szeretet. A hittől elválaszthatatlan bizonyos fokú bűnbánat; a bűn kellő tudata és gyűlölete nélkül értelmetlen a hit. A bibliai bűnbánatot ugyanakkor áthatja a hit és annak nélkülözhetetlen összetevője, az engedelmesség. A Szentírásban a hit mindig a teljes személyiséghez kötődik, nem csupán az értelemhez - mint ahogy az engedelmesség sem kizárólag az akarathoz. A tisztaság nem a lélekbe vésett misztikus tulajdonság, és a szeretet sem egy ellenőrizhetetlen érzelem. A kegyelemhez való eljutásnak és az abban való megmaradásnak a lelki élet minden szintjén EGYETLEN útja van: ha teljes lényünkkel megadjuk magunkat Istennek. Nem arról van szó, hogy az egyik szféra vagy kegyelmi állapot törvénye a hit, a másiké pedig az engedelmesség. A kegyelemmel kapcsolatban mindent az erkölcsi integritás jellemez. Pál nem Isten törvényének és parancsainak megtartását ellenezte, amikor olyan "cselekedetekről" beszélt, amelyek nem teszik igazzá az embert, hanem azt, amikor valaki a felszínes engedelmességben bízva akar megigazulni. Csakis az engedelmes ember válhat igazzá, és csak úgy, ha Isten irgalmára és kegyelmére hagyatkozva, szívből engedelmeskedik. Isten kegyelme elősegíti az erkölcsi megtapasztalást, és sosem helyettesíti azt.

3. Isten olyan személyes kapcsolatot akar létesíteni az emberrel, amelyben mindkét fél teljes személyként vesz részt. Cselekedeteiben nemcsak egy-egy tulajdonsága (irgalma vagy igazsága, kegyelme vagy haragja) nyilvánul meg, és az emberrel is úgy bánik, hogy figyelembe veszi egész lényét - státuszát, értelmét és erkölcsi természetét, akaratát és érzelmeit stb. Amikor kegyelemből üdvözülünk, potenciálisan teljesen megszabadulunk. A Szentlélek személy, és csakis személyes kapcsolatban fogadhatjuk be őt, nem pedig részekben vagy fokozatokban.

4. Amint korábban említettük, nem felel meg a Bibliának az embert testre, lélekre és szellemre osztó gnosztikus elképzelés, amely egyrészt klasszikus krisztológiai tévedésekhez vezetett, másrészt a keresztény életet békesség helyett konfliktusok forrásává teszi. E nézet szerint a megtérés rombolja az ember épségét és integritását, mivel a lelkét szembeállítja a testével. Így a zavart személyiség lesz a kereszténység jellemzője, a halál válik szabadítóvá. A wesleyánus és biblikus nézet szerint a tiszta szív osztatlan szívet, egységes személyiséget jelent; a megigazulás és az újjászületés egységbe vonja az egész személyt. Ez jellemző az életre, míg a halálra a szétesés. Az üdvösség az élet Lelke Krisztus Jézusban, aki megszabadít minket a bűn és a halál törvényétől (vö. Róm 8,2). Az újjászületéskor növekedésnek indul az EGÉSZ SZEMÉLY, aki a Szentlélek szolgálata által "Úrrá tette Krisztust".

5. A személyiség nem egy statikus anyag, melyre a katolikus tanításnak megfelelően kívülről ráhelyezhetők a kegyelem "jelei", hanem dinamikus lélek, amely általában nem egyenes vonalban fejlődik, hanem hol előrelép, hol visszaesik. A keresztény személy is erkölcsi szabadságban hozza meg döntéseit - Isten kegyelme ezt nem teszi meg helyette, csupán erőt ad hozzá. A megszentelődésben az egész személyiség összhangba kerül Isten akaratával. A megszentelődés a megigazulás "növekvő éle". Az embernek élethelyzetekben kell megvalósítania azt, amire megtérésekor elkötelezte magát.

6. Az emberek erkölcsi szabadságban léteznek, de nem egymagukban, hanem másokkal való felelősségteljes kapcsolatokban. A Szentlélek az Újszövetségben mindig emberek CSOPORTJAIRA szállt le, csoportokat töltött be. Testünk, amely a Szentlélek temploma, őrajta keresztül része Krisztus testének, a hívők közösségének, és egészséges kapcsolatban kell állnia annak minden tagjával.

7. A keresztény önátadás nem jelenti a személyiség egyediségének, éntudatának és életképességének gyengülését - sőt, csak az erős én képes arra, hogy Krisztusnak adja magát, és megfeleljen a szeretet követelményeinek. A lelki élet alapja az, hogy az én egésze egységben van a személyiség összes egyedi, erős és épen maradt vonásával, de a Krisztus iránti mindent átfogó szeretet uralma, irányítása alatt. Sokan nem engedik, hogy a Szentlélek megmutassa nekik igazi énjüket. Másokat majmolnak, külső szabályokat vagy hagyományokat követnek. Ködös, homályos, életlen ("fuzzy") az Istennek adott énjük, a bizonyságtételük, a szolgálatuk. Félnek feltárulkozni, ezért bizonytalanok, s unalmassá, egyhangúvá, türelmetlenné válnak. A félelem bezárja az elmét és a szívet, s kiszárítja a szeretet forrását.

8. Mindez szöges ellentétben áll a bibliai szentséggel, amely egészséges személyiséget jelent. Az újjászületéskor Isten megbocsátja a bűnt, amely megfosztotta az ént a tisztelettől és biztonságtól. A félelem helyét a kölcsönös szeretet foglalja el. A szabadulás örömteli pillanata az önazonosság csúcspontja is, és szeretnénk örökké ezen a "hegyen" maradni - de ez a statikus újszülött állapot a fejlődésben való visszamaradásunkat jelentené. Ehelyett rádöbbenünk, hogy a legmélyebb felelősség világába kerültünk: el kell köteleznünk magunkat Isten és mások odaadó szeretetére. A bűn uralma alól felszabadulva végre igazi személyként működhetünk.

9. Minden teológiai hagyomány hajlamos elszigetelni az első lépést a másodiktól, és csak az Istennel való kapcsolat rendbe jöttének "önérdekére" koncentrálni. Ez az énközpontúság a kisgyermek gondolkozásának sajátja. Pál azt írta az 1Kor 13,11-ben, hogy amikor férfivá lett, elhagyta a gyermeki (vagy gyerekes) dolgokat - és itt a szeretetről beszélt mint a korinthusi probléma megoldásáról. Az énnel való túlzott törődés azokat is fenyegeti, akik a wesleyánus hagyományban a szentségre törekedve túlhangsúlyozzák az önvizsgálatot, a fájó (nem pedig érzékeny) lelkiismeretet, az érzelmi állapotokat és az "áldásban" való részesülést.

10. A "második krízis" tehát nem azt jelenti, hogy "a kegyelem első munkája" félmunka volt, és csak részben tüntette el a bűnt. A "második" nem a fokát, hanem a jellegét tekintve különbözik az "elsőtől", a személyiség imént említett kétféle lélektani összetevőjének (az én szabadságának és felelősségének) megfelelően. A megigazulás egy "ajándékcsomag", melyet ki kell csomagolni, és használatba kell venni: amikor a gyermek felnő, és megért valamit az érte hozott áldozat árából, önként és személyesen el kell, hogy kötelezze magát, lemondva sok jogos vágyáról. Ekkor válik a gyermek férfivá, a szolga fiúvá.

11. A teljes megszentelődés "egybefonja a kötél két fő szálát". 1. Isten azt várja az embertől, hogy egész lényével szeresse őt, teljesen elvetve az énközpontú életet, és teljesen elkötelezve magát Istennek. 2. Isten elfogadja ezt az élő áldozatot, és betölti a "szívet" a Szentlélekkel. A vallás szempontjából ez azt jelenti, hogy teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből szeretjük Istent; lélektanilag egységes személyiséget, teológiailag pedig megtisztulást jelent. A döntő pillanatok előtt és után is rendkívül fontos a fejlődés folyamata.

VI. Isten és az ember együttműködése

1. Mennyit tesz Isten az üdvösségünk érdekében, és mit tesz az ember? A wesleyanizmus nem keni el az Isten és ember közti különbséget, nem mossa össze a kettőt, és nem is helyez az emberbe egy felizzításra váró isteni szikrát. Az ember itt nem csupán báb Isten kezében, nem pusztán egy értéktelen rongy, amelynek csak az Istentől kölcsönzött jelleg ad méltóságot. Ha a bibliai mintán túllépve lebecsüljük az embert, azzal nem dicsőítjük Istent, aki megteremtette és megváltotta őt.

2. Az ember szabadsága nem zárja-e ki a természetfelettit? Az erkölcsi integritás olyan világban létezik, ahol feszültség van a természet és a természetfeletti között, és a racionális gondolkodás otthon van a kettő közti kapcsolat terén. Ha oly módon hiszünk a természetfölötti vallásban, hogy annak elemeit a racionális vizsgálódás számára elérhetetlennek tartjuk, akkor közel járunk a miszticizmushoz, és talán nem árt felülvizsgálnunk előfeltevéseinket.

3. Wesley így reagált arra az állításra, hogy ha az embernek van szabad akarata, akkor nem lehet Istené az üdvösség teljes dicsősége: "Mit értesz azon, hogy Istené minden dicsőség? Azt érted rajta, hogy ő végzi az egész munkát, az ember együttműködése nélkül? ...Nem látod-e, hogy Istené lehet a teljes dicsőség, hiszen tőle kaptuk magát a 'vele együtt munkálkodás' [2Kor 6,1] képességét is? ...Ha azt mondod: 'De szerintünk Isten végzi el az egész munkát, anélkül hogy az ember bármit is tenne', bizonyos értelemben ezzel is egyetértünk. Elismerjük, hogy egyedül Isten végzi el a megigazítást, megszentelést és megdicsőítést, ami együtt az üdvösség egészét jelenti. Azt azonban nem ismerhetjük el, hogy az ember csak ellenállhat, és egyáltalán nem 'munkálkodhat együtt Istennel', vagy hogy annyira teljesen Isten munkálja üdvösségünket, hogy az egészében kizárja az ember munkálkodását. Ezt nem merem mondani, mivel nem tudom a Szentírással bizonyítani, sőt ez szöges ellentétben áll azzal; hiszen a Szentírás kifejezetten azt mondja, hogy (miután erőt kaptunk Istentől) 'munkáljuk üdvösségünket' [Fil 2,12], és hogy (miután Isten munkája kezdetét vette a lelkünkben) 'vele együtt munkálkodunk' [2Kor 6,1].... Hogyan szolgálja jobban Isten dicsőségét, ha ellenállhatatlanul üdvözíti az embert, mint ha szabad lényként üdvözíti őt, olyan kegyelemmel, amellyel együttműködhet, vagy amelynek ellenállhat? Attól félek, önnek zavaros, nem biblikus elképzelése van 'Isten dicsőségéről'" (Works, X:229-31).

4. Amikor tehát arra a kérdésre keressük a választ, hogy mennyit tesz Isten az üdvösségünkért, és mennyit kell nekünk megtennünk, akkor nem a tudományhoz vagy a filozófiához kell fordulnunk, hanem a Szentíráshoz, és azt nem filozófiailag, hanem tapasztalatilag, gyakorlatiasan kell értelmeznünk, hogy elkerüljük a nagyon is gyakori tévedéseket, amelyek a képtelen, irreális és erkölcsileg komolytalan bibliaértelmezésekből adódtak. A szentség szorosan összefügg az erkölcsi felelősséggel, és a megváltás egyik (talán a központi) összetevője. Az erkölcsi elem a gyakorlati élethez kapcsolja az üdvösséggel kapcsolatos igazságokat. A bűn nem olyan dolog, amin még Isten sem segíthet, legföljebb elítélheti, névlegesen eltörölheti, vagy Krisztusban újraértelmezheti. A szentségnek egyszerű emberek hétköznapi életében, tapasztalataiban kell megvalósulnia. Ha Isten az ő Igéjében azt mondja, hogy a vele közösségben levők minden bűntől megtisztulnak, akkor ezt az állítást a bűn bibliai értelmezése mellett kell elfogadnunk, figyelembe véve az ember erkölcsi esendőségét és földi próbaidejét.

VII. A hit szerepe

1. A hit élő, dinamikus gyakorlat; nem öncélú dolog, hanem a keresztény életet folyamatosan szolgáló eszköz. Wesley a következőket írja erről "A hit által érvényre juttatott törvény II." c. 36. prédikációjának II.1. és 3. pontjában: "a hit maga, a keresztyén hit, Isten választottainak hite, az Isten munkálkodásába vetett hit továbbra is csak szolgálóleánya marad a szeretetnek.... A szeretet az Isten minden parancsolatának végcélja [1Tim 1,5]. A szeretet végett, csakis avégett van Isten minden rendelkezése, a világ kezdetétől a dolgok megsemmisüléséig.... Akik oly szertelenül felmagasztalják a hitet, hogy az már mindent elnyel, és akik úgyannyira félreértik annak természetét, hogy azt képzelik róla: a szeretet helyébe léphet, vegyék figyelembe azt is, hogy amiképpen a szeretet létezik majd a hit után is, úgy létezett jóval előtte is" (1Kor 13). A II.6. pontban pedig hozzáteszi: "Isten eredetileg tehát avégett rendelte a hitet, hogy helyreállítsa a szeretet törvényét. Éppen ezért, amikor így szólunk, nem lebecsüljük, és nem megfosztjuk az azt megillető dicsérettől, hanem ellenkezőleg: felmutatjuk valódi értékét, a jogos mértékben magasztaljuk fel, és éppen azt a helyet adjuk át számára, amelyet Isten bölcsessége jelölt ki neki kezdettől fogva. Eme nagyszerű eszköz állítja helyre a szent szeretetet, amelyben az ember eredetileg teremtetett. Ebből következik, hogy habár a hitnek önmagában nincs értéke (mint ahogy egyetlen más eszköznek sincs), mivel eme célhoz elvezet - tehát újból érvényt szerez a szeretet törvényének szívünkben -, és mivel a dolgok jelenvaló állapota szerint ez az egyetlen eszköz az ég alatt ennek elérésére, ebből a szempontból felfoghatatlan áldás az ember számára, és kimondhatatlan értéke van Isten szemében."

2. Wesley a reformáció hagyományával együtt az egyedül hit általi üdvösséget hirdette mint a cselekedetek katolikusok általi túlhangsúlyozásának ellenszerét, de ugyanilyen fontosnak tartotta kiemelni a szeretetet mint a reformáció teológiájában tévesen tanított öncélú, cselekedetek nélküli hit ellenszerét. A reformátorok gondolkodásában a szeretet az üdvözítő hit "mellékterméke" (mivel e hit bátorítja a hívőt, hogy bizalommal és szeretettel forduljon az őt megmentő Istenhez), Wesleynél pedig a hit a szeretet egyik elválaszthatatlan összetevője: a hit vezet a szeretethez, amely az üdvösség célja és lényege.

3. Wesleynek egy "beszélgetésben" föltették a kérdést: "A hit vagy cselekedetek általi üdvösségről folyó egész vita nem csupán szóharc?" Válaszában kijelenti: "Hit általi üdvösségen a következőket értjük: (1) A bűnbocsánatot (az üdvözülés kezdetét) cselekedeteket eredményező hit által kapjuk meg. (2) A szentség (az üdvözülés folytatódása) szeretet által munkálkodó hit. (3) A menny (az üdvözülés vége) e hit jutalma. Ha ti, akik a cselekedetek általi vagy a hit és cselekedetek általi üdvösséget tanítjátok, ugyanezt értitek rajta (vagyis Krisztus bennünk való megnyilatkozását nevezitek hitnek, és a bűnbocsánatot, a szentséget meg a dicsőséget mondjátok üdvösségnek), akkor egyáltalán nem hadakozunk veletek. De ha nem, akkor ez nem szóharc, hanem a kereszténység velejéről, lényegéről van szó" (Works, VIII:290).

4. Isten és az ember kapcsolatában jó néhány összetevő játszik szerepet - pl. a bűntudatra ébredés, kegyelem, hit, újjászületés, bűnbánat, engedelmesség, megszentelődés, bűnbocsánat, megtisztulás, szeretet, megigazulás, örökbefogadás stb. Ezeket a rendszeres teológiában valamilyen filozófiai meggondolás alapján logikai, időrendi vagy lélektani sorrendbe szokták állítani, ami sokat elárul az adott teológia jellegzetességeiről. A reformátorok pl. általában a bűnbánat elé helyezik az újjászületést, míg a wesleyánus teológusok fordított sorrendet követnek - ami elég eltérő teológiához vezet. Ha viszont induktív módon közelítjük meg a Szentírást, nemigen állapítható meg időbeli sorrend, bár a hit alapvetőnek és elsődlegesnek tűnik.

5. De amíg a hitet csupán értelmi jóváhagyásnak tekintjük, amely áthidalja a kegyelem és az egyén üdvössége közti szakadékot, és amíg úgy véljük, hogy a cselekedetek minden emberi tevékenységet magukban foglalnak, a "hűséget" is beleértve, addig megmarad az antinomizmus (törvényellenesség) problémája. A minden emberi közreműködéstől függetlenül "belénk ültetett" üdvözítő hit nélkülözi az erkölcsi integritás gondolatát.

6. Oswald Chambers szerint ("Krisztus mindenekfelett", nov. 15.) az igazi szent sosem tudatosan szent. Csak annak van tudatában, hogy alapvetően és egyre jobban Istentől függ. S ez a függés az engedelmességet is magában foglalja, máskülönben nem nevezhető függésnek. Ha egy teológia arra biztatja az embert, hogy elégedetten és kényelmesen hátradőljön anélkül, hogy "helyzete", "állapota", megtisztulása és ereje tekintetében minden pillanatban Istentől függne, és erkölcsileg részese lenne Isten akaratának, akkor az nem biblikus teológia.

7. A cselekedetek általi üdvösség gondolata arra a feltevésre épül, hogy az ember jogilag idegenedett el Istentől, nem pedig erkölcsileg. A bűn azonban az erkölcsi integritás torzulása, amely akadályozza a lelki vonzódást, az Istennel való személyes kapcsolatot és megtisztító közösséget. Pál vagy Jézus sosem mondta, hogy az erkölcsi törvény rossz vagy mellőzhető - hiszen a törvény az ismeret és az igazság formája, szerkezete, mintája (Róm 2,20; vö. Mt 23,23). Csak annyit mondtak, hogy pusztán a törvény megtartása nem teszi igazzá az embert, és nem juttatja el Istenhez.

8. A bibliai hittől nagyon távol áll az olyan hit, amely egy állítás vagy gondolat értelmi elfogadásában merül ki. Ábrahám, "a hívők atyja" esetében nem volt ilyen állítás, sem kijelentett törvény. Ő bízott Istenben, és ezt engedelmességével fejezte ki. A hit és az engedelmesség elválaszthatatlan volt számára. Tévedés minden emberi erőfeszítést és együttműködést "cselekedetnek" nevezni, és a hitet ezekkel szembeállítva a tevékenység megszűnésének vagy passzív "elfogadásnak" mondani. Valójában a Róm 2-4 sem erről szól, és épp az ellenkezőjét állítja Ábrahámról a Zsid 11,8 és a Jak 2,22k. Amint Wesley megjegyzi, az utóbbi igehelyen másféle megigazulásról és cselekedetekről van szó, mint a Róm 4-ben (Works, VIII:277). Ha a hitet elszigeteljük összetevőitől, öncélúvá válhat, úgyhogy szinte már a hitben hiszünk: a saját hitünkre építjük megigazulásunkat, vagyis észrevétlenül a "cselekedetekre" hagyatkozunk a hit terén is. Ilyenkor mondják egyesek: "Nincs elég hitem, hogy helyesen éljek, vagy hogy üdvözüljek." Ehelyett Istenben kell hinnünk; és a hit nem bizonyos mennyiségű valami - inkább minőséget jelent.

9. Az Újszövetség sehol nem mondja, hogy (pusztán értelmileg) "el kell fogadnunk" Krisztust vagy azt, amit értünk tett - nem ezt jelenti a hit. Ha ugyanis az ő "elfogadása" döntő tényezője lehetne üdvözülésünknek, akkor az cselekedetekre épülne. Ha Isten rám tekintve Isten Bárányát látja, és ezért tekint igaznak, akkor miért szegez az Újszövetség a hívőknek erkölcsileg olyan sokat követelő parancsokat és intéseket? Az "elfogadás teológiája" veszélyesen közel áll a perfekcionizmushoz, s ha nem vigyázunk, azzá is válhat (és néha válik is).

10. Az engedelmesség olyan szorosan összefügg a hittel, hogy sokszor mintha szinonim fogalomként helyettesítené azt. A Zsid 5,8k-ban pl. azt olvassuk: "Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki" (vö. Zsid 3,18-4,11; Jn 3,36). A hit nem valamiféle erkölcstől független, mágikus módszer az üdvösség biztosítására. A mágia szavak, gondolatok vagy tettek által kíván elérni megfelelő ok nélküli okozatokat. Aki azt mondja, hogy "a jövőben nem érheti kárhoztató ítélet azt, aki üdvözítő hittel elfogadta Krisztusnak a kereszten véghezvitt munkáját, mert az ő esetében már megtörtént a jövőbeli ítélet", az mágiának tekinti a hitet, mivel ezáltal erkölcsi lények kibújhatnak az erkölcsi felelősség alól. E felfogás szerint a hívő egyfajta korai mennyországba kerül, ahol a kísértés erejét elveszi a bűn átértékelése. Wesley épp az efféle perfekcionizmus ellen lépett föl.

11. A törvénynek nem a hit tesz eleget, hanem a szeretet - amely "a törvény betöltése" (Róm 13,10). Nem mintha hit nélkül lehetne szeretni, de a hit a szeretetben nyeri el erkölcsi jelentőségét. A hit nem az erkölcsi felelősség feladását jelenti, hanem az igazi erkölcsi érés kezdetét. Nem feltétlenül változtatja meg a cselekedeteket, de megváltoztatja az erkölcsi légkört, az ember szeretetének tárgyát. Már nem önmagunknak élünk, nem másoknak igyekszünk tetszeni, és nem a törvény betűjének betartására vagyunk büszkék, hanem Istenre nézünk, az ő tetszését keressük, neki engedelmeskedünk, anélkül hogy kihasználnánk a külső korlátoktól való látszólagos megszabadulásunkat. Mindez nem szabadít fel minket társadalmi kötelességeink, a bibliai tanítás megtartása és a megszokott emberi feladatok és kötelékek alól. A hit szükségessége lehetetlenné teszi a lelki gőgöt, s arra készteti az embert, hogy állandóan és egyre jobban tudatában legyen Isten Lelkének és útmutatásának. Krisztus uralmának egyetlen alternatívája a bálványimádás valamilyen formája, ami a bűn lényege. A megigazulás hamissá válik, ha egy bálványimádónak tulajdonítják. A bálványimádó nem mondhatja: "Elfogadom Krisztust mint Megváltómat és Uramat". Az üdvözítő Krisztus nem egy elfogadandó állítás, hanem egy Személy, akihez szeretettel és engedelmességgel kell közelednünk.

VIII. Tiszta szív, keresztény tökéletesség és perfekcionizmus

1. "Mindenható Isten, aki előtt minden szív nyitva áll, minden vágy ismert, és aki elől egy titok sincs elrejtve: tisztítsd meg szívünk gondolatait Szentlelked ösztönzése révén, hogy tökéletesen szerethessünk téged, és méltón magasztaljuk szent neved Krisztus, a mi Urunk által. Ámen" (Anglican Book of Common Prayer, 117. o.). Wesley az anglikán gyakorlatnak megfelelően mindig elmondta ezt az imádságot, mielőtt úrvacsorához járult, amit hetente 4-5 alkalommal is megtett. Ő és követői a szentség fontos részeként törekedtek a tisztaságra, melyet nem statikus állapotnak tartottak, hanem fenntartott kapcsolatnak, percről percre megvalósuló engedelmességnek és bizalomnak. Wesleyre nagy hatást gyakorolt Kempis Tamás kijelentése: "Az egyszerűség és a tisztaság az a két szárny, amely a mennybe emeli a lelket: az egyszerűség a szándékot jellemzi, a tisztaság pedig az érzelmeket" (ld. a szétszórtságról szóló 79. prédikációjának 17. pontját). A tisztaság nem egy tudatalatti, személytelen "valami", ami a lélek lényegével történik, hanem helyes erkölcsi kapcsolat, melynek légköre az igazság és a szívből jövő engedelmesség. A tisztaság a világosságban való járástól és a bűn megvallásától függ.

2. Wesley úgy tartotta, hogy minél komolyabban törekszünk a tökéletességre, annál egységesebb és erősebb lesz a keresztény élet, annál kevésbé különül el önálló, saját törvényeket és célokat követő részekre - pl. a társas kapcsolatok, üzleti tevékenység, vallásos gyakorlat, erkölcsi élet területére, ahol a tanulás ellentétben áll az áhítattal, vagy a nemi érdeklődés a lelki élettel, és az üzleti vagy iskolai csalást szentesítik, másként ítélve meg, mintha az otthoni kapcsolatokban történne meg. A szentség a belső életet és a külső normákat egyesítő egyetlen szeretet. Krisztus vagy mindennek Ura, vagy egyáltalán nem mondható Úrnak.

3. A hellenisztikus filozófiák dualista felfogása szerint az anyag (az árnyék) lényegileg rossz, a lélek/szellem (a valóság) lényegileg jó. Ebből táplálkozott egyrészt a gnoszticizmus - melyben a tudást (gnózis) egyenlővé tették a jósággal (az ismeretet többre becsülve az erénynél), a tudatlanságot pedig a gonoszsággal, s így a vallásból filozófia lett -, másrészt a szerzetesmozgalom, melyben aszkézissel, a "gonosz" test sanyargatásával vagy pusztításával törekedtek a szentségre, a közösségről az önközpontú individualizmusra helyezve a hangsúlyt.

4. A bibliai tökéletességet gyakran összekeverik a perfekcionizmussal, amely filozófiai jellegű, statikus, abszolút tökéletességet jelent. A vallási életben ez az emberi természet megsértését és/vagy az erkölcsi integritás feláldozását követeli meg, és önteltséghez, gőghöz, törvényellenességhez és erkölcsi érzéketlenséghez vezethet. Perfekcionizmus rejlik minden olyan nézet mélyén, amelyből hiányzik a személyes, erkölcsi összetevő. E téren a következő hibákat követik el a leggyakrabban:

a. Az isteni Lelket összekeverik az emberi lélekkel. Így a Lélekkel való megtelés azt jelenti, hogy a Lélek akarata egyesül az emberi akarattal. Amit tehát az illető kíván, az a helyes. Minden benyomás a Lélektől van, ezért nem szabad megvizsgálni ("kioltva a Lelket"), hanem azonnal teljesíteni kell. Ez a futó érzelmek rabságához vezet, ami képtelen, sőt erkölcstelen tetteket eredményezhet. Ez a hozzáállás (miként a következő is) gyakran jellemző a karizmatikus csoportokra, amelyek szintén tökéletességre törekednek, de misztikus és individualista módon, mellőzve a Szentíráshoz, a keresztény történelemhez és élethez fűződő alapvető kapcsolatokat.

b. A lelki értékek anyagi felfogása következtében a tökéletességet a természetes bajoktól való megszabadulásként értelmezik, feltételezve, hogy a megszentelt környezet megszenteli az egyént. Eszerint a megtért ember nem lehet beteg, szegény vagy bármilyen szempontból szűkölködő. Szélsőséges esetben elhanyagolják vagy mellőzik az emberi test gondozását, a családi kötelességeket, a tanulást és az erkölcsi fejlődés eszközeit.

c. Elsődleges jelentőséget tulajdonítanak a törvény külső megtartásának. Az egyéni és közösségi élet minden részletét törvényekkel szabályozzák, és ezek megtartásával mérik a szentséget, ami gyakran vezet kíméletlenül szigorú, ítélkező lelkülethez.

d. Úgy vélik, hogy a teljes megszentelődéskor szó szerint távozik a hívőből valami, ami helytelen vágyakra indította őt, vagy megszűnik a személyes felelőssége. Fennáll ennek veszélye, ha "a megszentelődés élményét" nem kapcsolják össze szorosan a mindennapi, gyakorlati szent élettel, továbbá ha az erkölcsi mércét alacsonyabbra teszik, mint az élmény előtt vagy mint mások esetében. Ha az indítékoknak nincs értelmesen megvizsgálható próbájuk, akkor a magatartást az érzelmek alapján ítélik meg, ami szélsőséges torzulásokhoz vezethet.

e. Szintén a dualizmus rejlik annak a felfogásnak a mélyén, amely különbséget tesz a jogi státusz ideális tökéletessége és az emberi tökéletesség gyakorlati lehetősége között. Eszerint a jellem átvihető egyik személyről a másikra - Krisztusról az emberre. Vagyis az ember megmaradhat a bűnben, miközben magáénak vallja Krisztus igazságát; a lélek a bűnben éléstől függetlenül örök biztonságban van, mert az ember jogi helyzete Krisztus miatt megváltozott Isten szemében. A megtérés tehát véget vet a próbaidőnek. E nézet képviselői általában erkölcsös életre biztatják híveiket, de azt nem tekintik az üdvösség feltételének. A bűn "komolyan vétele" nevében a tökéletességtől való bármilyen eltérést bűnnek mondják. Az akarat teljesen tehetetlen, a megtérés pedig nem erkölcsi jellegű, mivel a Szentlélek mozgósítja az akaratot, és az embert megszabadítja a bűn következményeitől, úgyhogy bűnös tetteire többé nem vonatkozik a bűn ítélete. Isten csak tökéletes munkát végezhet, s mivel az ember nem tökéletes, igazságát Krisztuséval kell helyettesíteni, hatályon kívül helyezve a törvényt. Ez logikailag (és sokszor a gyakorlatban is) törvényellenességhez és a lelkiismeret érzéketlenebbé válásához vezet. Amit tehát a bűnös tesz, az névleg tökéletes egyéni szentségnek számít, mert az Krisztus tökéletes szentsége. A Bibliát főként eszkatológiai szempontból, a végső dolgokkal kapcsolatos információk gyűjteményeként olvassák; nincs szükség erkölcsi törvényre - az embernek valójában nincsenek Istennel és másokkal szemben kötelességei, mivel a megváltást csupán kiváltságnak és szabadságnak tekintik, nem pedig erkölcsi felelősségnek.

5. Megkérdőjelezhető a kegyelem minden olyan "bizonyítéka", amely emberi erőfeszítéssel reprodukálható. A perfekcionizmus minden fajtájának feltételei emberi módon is teljesíthetők. A keresztény tökéletesség semelyik összetevője sem hamisítható. A perfekcionista vagy semmilyen cselekedetet nem tekint bűnnek, vagy minden tettet bűnösnek tekint, és Krisztus helyettes engedelmessége mögé bújik. Mindkét fajta figyelmen kívül hagyja a bűn erkölcsi súlyát, és gyakorlati perfekcionizmust képvisel. Az egyik a bűntelenségével, egyéni igazságával dicsekszik, a másik pedig alázatával és bűnével.

6. John Fletcher így figyelmeztet: "Kerüljük el mindkét szélsőséget. Egyrészt ne essünk a farizeusi tévedésbe, amely semmibe veszi Krisztust, és a tökéletlen engedelmesség állítólagos érdemének tulajdonítja az örök élet elnyerését, másrészt ne kövessük el a törvényellenesség hibáját sem, amely Krisztus felmagasztalása ürügyén megvetően szól az engedelmességről, és 'érvénytelenné teszi a törvényt olyan hit által, amely nem szeretet által munkálkodik.' ...A keresztény tapasztalatban járatlanok között sokan Krisztusban befejezett üdvösségről beszélnek..., miközben keveset tudnak magukról, és még kevesebbet Krisztusról" (Checks to Antinomianism, 22. o.).

7. A keresztény tökéletesség ezzel szemben lényegileg erkölcsi jellegű, s úgy tekint a szentségre, mint ami az élet minden területével alapvetően összefügg, és nem ellentétes a krisztusközpontú emberi természet lehetőségeivel. Szívből jövő engedelmességet és személyes kötelezettséget jelent Isten teljes akaratával szemben, s a legmagasabb fokú erkölcsi integritást és racionális felelősséget követeli meg a lelkiismeret eltompítása, a bűn átértelmezése, a vak benyomások követése és a felelőtlen individualizmus helyett.

8. Miután Wynkoop részletesen megvizsgálja, hogyan használja a Biblia a tökéletesség fogalmát, többek között az alábbi következtetéseket vonja le. A tökéletesség nem filozófiai, hanem teológiai fogalom: nem abszolút a szó elvont értelmében, hanem mindig adott célra és mércére vonatkozik. Olyan értelemben viszont abszolút követelmény, hogy aki keresztény, annak törekednie kell rá. Két összetevője van: lelki értelemben érettséget, tapasztaltságot jelent, jogi értelemben pedig azt, hogy a növekedés során az ember eléri a nagykorúságot, a vele járó összes joggal és kötelességgel együtt, szövetségre lépve Istennel. Nem az évekhez kötődik, inkább a teljes odaadással Istenen csüggő szívhez, amely végleg szakított a bűnnel. Az evangéliumi tökéletesség abszolút erkölcsi minőség, teljesen kielégítő kapcsolat Istennel, amelynek mélysége és az életben való megnyilvánulása relatív, vagyis az egyén képességeitől függ. Nem teszi szükségtelenné az engesztelést: "az engesztelő vér tartja fenn a tisztaság állapotát annak lelkében, aki a világosságban jár" (H. Orton Wiley, The Epistle to the Hebrews, 205. o.). Nem az érettség egy bizonyos foka, és sosem zárja ki a további növekedést. Nem jelent semmiféle abnormális, képtelen, lehetetlen vagy embertelen dolgot, stagnálást, eltorzult étvágyat, egészségtelen lelkületet, betegségtől vagy nélkülözéstől való mentességet, valamint az isteni útmutatáshoz való tévedhetetlen hozzáférést akár közvetlen vezetés által, akár a megfelelő eszközök (pl. az egyház és a Szentírás) mellőzésével. Az evangéliumi tökéletesség nem csupán a túlvilágra, hanem mindig erre az életre is vonatkozik. A legfontosabb jellemzője az, hogy pozitív jellegű: elsősorban nem minden tökéletlenség hiányát jelenti, hanem a szeretet jelenlétét, annak összes dinamikus jelentésével együtt. Nem válik el az emberek megszokott, bonyolult közösségétől, sőt csak abban válhat "tökéletessé", teljessé. Bibliai tartalma mindig a kommunikáció és a közösség keretei között határozható meg. Pontatlanság egyenlővé tenni a keresztény tökéletességet a teljes megszentelődéssel. Az utóbbi a teljes szeretet minőségi jellegének felel meg, míg a tökéletesedés a halálig tartó folyamat. A Biblia sehol sem szól hit által tökéletessé váló emberről.

IX. A megszentelődés lényege

1. Wesley másokkal folytatott "beszélgetéseiben" (1744-1789; ld. Works, VIII:328-9) az 56. kérdés így hangzik: "Mit tehetünk azért, hogy Isten munkája megelevenedjen ott, ahol hanyatlásnak indult?" Válaszának 7. pontjában a következőket mondja: "Erőteljesen és határozottan buzdítsunk minden hívőt, hogy 'törekedjen a tökéletességre' [Zsid 6,1]. Annak érdekében, hogy 'mindnyájan egyféleképpen szóljunk' [1Kor 1,10], egyszer s mindenkorra kérdem, védelmezzük ezt a tökéletességet, vagy lemondjunk róla? Egyetértünk abban, hogy védelmezzük, azt értve rajta (miként kezdettől fogva tesszük), hogy minden bűntől megszabadulunk azáltal, hogy Isten és az emberek szeretete tölti be a szívünket. A pápisták szerint ez nem érhető el addig, amíg a tisztítótűzben meg nem tisztultunk. A kálvinisták szerint akkor érjük el, amikor a lélek elválik a testtől. A régi metodisták szerint a halálunk előtt elérhetjük: egy pillanattal a halál után már késő. Így van-e, vagy sem? Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a halálunk előtt megszabadulhatunk minden bűntől; vagyis minden bűnös indulattól és kívánságtól. A lényeg kérdése tehát eldőlt; de ami a módot illeti, a változás fokozatos vagy azonnali? Mindkettő. A megigazulásunk pillanatától kezdve fokozatosan megszentelődhetünk, növekedhetünk a kegyelemben, naponta előrehaladhatunk Isten ismeretében és szeretetében. S ha a bűn megszűnik a halál előtt, akkor a dolog természetéből adódóan lennie kell egy azonnali változásnak: kell, hogy legyen egy utolsó pillanat, amikor még létezik, és egy első pillanat, amikor már nem létezik.

De az igehirdetésben mindkettőt hangsúlyozzuk-e? Kétségkívül hangsúlyoznunk kell a fokozatos változást, méghozzá buzgón és állandóan. S nincs-e okunk arra, hogy az azonnali változást is hangsúlyozzuk? Ha van ilyen áldott változás a halál előtt, nem kell-e minden hívőt arra biztatnunk, hogy számítson rá? Annál inkább kell, mivel az állandó tapasztalat azt mutatja, hogy minél buzgóbban várja ezt valaki, annál gyorsabban és kitartóbban halad a lelkében Isten munkája, annál jobban óvakodik minden bűntől, annál buzgóbb a jó cselekvésében, és annál pontosabban megtartja Isten összes rendelését. De éppen ellentétes hatásokat figyelhetünk meg, ha ez a várakozás megszűnik. 'Reménység által szabadulunk meg' [Róm 8,24; vö. Károli], a teljes változás reménysége által, fokozatosan növekvő szabadulással. Öljük meg ezt a reménységet, és a szabadulás abbamarad, sőt napról napra csökken. Aki tehát a hívők fokozatos változását szorgalmazza, annak erőteljesen hangsúlyoznia kell az azonnali változást." (A vastagon szedett szavak csak Wynkoopnál szerepelnek [307. o.], aki a következő helyről idézi őket: A Plain Account of Christian Perfection, Kansas City: Beacon Hill Press, 1950, 3. o.)

2. Amikor a megszentelődésről beszélünk, fontos hangsúlyozni, hogy az már a megigazulás pillanatában elkezdődik, és az újonnan megtért keresztény is az ördög képéről Isten képére átalakult új teremtmény Krisztusban, aki megtisztítja, és megőrzi a tevőleges bűnöktől, amint azt Wesley oly határozottan hangoztatta (ld. a Wesley tanításának megkülönböztető jegyeiről szóló írás I.2. pontját, valamint a megigazult hívő jellemzőit illetően naplójának 1939.09.13-i bejegyzését: Works, I:225). A megigazult kapcsolatban benne rejlik a megszentelődés teljes lehetősége. A megigazulás és a megszentelődés tehát nem a kegyelem két fajtája, hanem az isteni szeretet és kegyelem megtapasztalásának két dimenziója. A kálvinizmus különbséget tesz közönséges és üdvözítő kegyelem között, de a helyesen felfogott wesleyanizmusban csak egyféle kegyelem van: Isten önátadása ez, amely bűnbánathoz, hithez és üdvösséghez vezet.

3. Wynkoop igen részletesen megvizsgálja a János 17-et, ahol Jézus a tanítványaiért és későbbi követőiért imádkozik, s alapvetően három dolgot kér velük kapcsolatban: (1) egységben legyenek egymással és vele, (2) megszentelődjenek az Ige által, és (3) Isten szeretete legyen bennük. Ez a három dolog nagyon szorosan összefügg, kölcsönösen következnek egymásból, és az a céljuk, hogy a világ higgyen a hívők bizonyságtétele által (21. v.). Tehát nem csupán névleges, hanem nagyon is valóságos, e világi, erkölcsi jellegű, engedelmes szentségre kell szert tenniük. Éppen az hátráltatja a legjobban a világ hitét, ha a keresztények szentnek és kiválasztottnak mondják magukat, de ez a gyakorlatukban nemigen nyilvánul meg. Jézus itt nem marasztalja el őket, mintha alkalmatlanok lennének erre a nagy küldetésre, sőt végig kifejezetten dicsérően beszél róluk. Az általa említett szentség személyes és teljes elkötelezettséget jelent Isten és az ő akarata mellett, melyben az ember szeretetközösségben eggyé válik Krisztussal, azonosulva az ő céljaival - mint ahogyan ő is egy az Atyával. Az újszövetségi levelek hasonlóan gyakorlati értelemben buzdítanak szent, feddhetetlen, hibátlan életre (pl. 1Pt 1,15k; Jak 1,4; Kol 1,22; Ef 5,27).

4. A megszentelődés nem annyira állapot, mint inkább élő, eleven kapcsolat Krisztussal mint Urunkkal. Ő persze attól függetlenül Úr, hogy elismerjük-e annak; nem mi tesszük Úrrá, hanem belépünk az országba, melynek ő az Ura. Ez az uralom jó esetben ösztönzi a Krisztussal való kapcsolatunkat, el nem ismerése pedig kizár minket az ő országából. Ennek fényében Pálnak a Róm 12,1k-beli, teljes odaszánásra való felhívását tehát nem úgy kell értenünk, mint a keresztény elkötelezettség maximumát, hanem mint annak minimumát. A kegyelemnek és a keresztény életnek az Újszövetség szerint nincsenek különböző (választható) szintjei - mint pl. a megigazulás és a (teljes) megszentelődés. Isten a megtéréskor minden kegyelmet megad, ami elég a teljes szabaduláshoz és üdvösséghez, noha a keresztények általában nem élnek azonnal a rendelkezésükre álló összes kegyelemmel, hanem lélektani képességeiknek és odaszánásuknak megfelelő mértékben veszik igénybe azt. Pál tudta, hogy a szívbeli mély, lelki ellentétek veszélyeztetik a keresztény státuszt, és amíg nincs teljes és szilárd elkötelezettség, addig bármikor bekövetkezhet a hithagyás. Az isteni kegyelemre mindig a képességeink szerinti maximális elkötelezettséggel kell reagálnunk.

5. A keresztény tapasztalatban nem azért különböztethetünk meg két jellegzetes pontot (krízist), mert Isten ilyen szerkezetet határozott meg az üdvre jutás folyamatában, hanem mert az embert erkölcsi lénynek teremtette. Az első erkölcsi tett a bűnünk elismerése és a bocsánatkérés, amikor egész lényünkkel Istenhez fordulunk. Ő ekkor teljes kegyelmét rendelkezésünkre bocsátja, mert önmagát adja nekünk - semmit sem tart vissza. Egyesek gyengék, szokásaik rabságában élnek, és rengeteg isteni segítségre van szükségük; mások jóval gazdagabb lelki életet kezdenek meg. Azonban mindenkinek el kell fogadnia a próbaidővel járó felelősséget. Elvileg lehetséges, hogy valaki a lelki adottságai, képességei révén a megtéréskor azonnal eljut a teljes megszentelődéshez. Wesley is így gondolta, bár nem tudott ilyen esetről. Ez a folyamat mindenesetre általában lassabb és fájdalmasabb, mivel a kegyelem és a hit mélyen személyes jellegű dolog. Bárhol is tartunk a lelki fejlődésben, nem ülhetünk kényelmesen a babérjainkon "Krisztusban" vagy "a Lélekben", hanem JÁRNUNK kell őbenne, ami teljes és állandó elkötelezettséget, erkölcsi igazodást jelent - erre utal a Biblia számtalan parancsa, buzdítása, felhívása.

6. Ha a teljes megszentelődést kegyelmi ÁLLAPOTNAK tartjuk, az azzal a veszéllyel jár, hogy a tulajdonunknak tekintjük, elfeledkezve róla, hogy állandóan törekednünk is kell az elérésére, illetve a benne való fejlődésre. Wesley így beszélt erről: "Cselekedeteinktől függően, aktuális belső indulataink és külső magatartásunk egészétől függően minden órában és pillanatban tetszünk vagy nem tetszünk Istennek" (Works, VIII:338). John Fletcher pedig a következőket mondta: "Mr. Wesley társaságaiban sok olyan ember van, aki azt vallja, hogy egy pillanat alatt megigazult vagy megszentelődött, de ahelyett, hogy az élő Istenben bízna, annyira abban bízik, ami ama pillanatban történt, hogy abbahagyja 'keresztjének naponkénti felvételét és a teljes állhatatossággal való imádkozást'. A következmények siralmasak" (Checks to Antinomianism, 61. o.). Hannah Whitall Smith pedig azt írja "A boldog keresztény élet titka" c. könyvében: "Nem egy állapotot hirdetünk, hanem egy járást. A szentség országútja nem egy hely, hanem egy út. A megszentelődés nem olyan dolog, amit tapasztalatunk valamely szakaszában fölszedhetünk, hogy azután örökre birtokoljuk, hanem egy élet, melyet napról napra és óráról órára megélhetünk" (The Christian's Secret of a Happy Life, 130. o.).

7. Figyelemre méltó, hogy az Újszövetség nem szól közvetlenül arról, hogy mikor kell teljesen megszentelődnünk - legfeljebb következtethetünk erre. Inkább azt tanítja, hogy mindig teljes mértékben igazodnunk kell Isten akaratához. Nem bújhatunk módszerek, időbeli sorrend, kegyelmi szintek stb. mögé. Nincs kettős mérce a keresztények számára, sőt bizonyos szempontból minden emberre ugyanaz a mérce vonatkozik. A fiatal és az érett kereszténynek ugyanakkora az erkölcsi felelőssége - a képességeik talán különbözők, de mindkettőnek élnie KELL mindazzal, amije van. Az Istennel való közösség nem az érettség következménye (bár az utóbbira is szükség van), hanem a felelősségteljes döntésé. Nem az idő a kérdés: mindig a jelenben kell dönteni.

X. A megszentelődés módja

1. Az életben megvalósuló tan olyan, mint a vízbe dugott rúd: görbének, hullámzónak és a nézőponttól függően változónak látszik. Wesley tudta, hogy az emberi léleknek a kegyelemre adott válaszáról nem beszélhet olyan dogmatikusan, mint magáról a kegyelemről. Az erkölcsi tapasztalat nem statikus, hanem olyan eleven és dinamikus, mint maga az élet. A különféle keresztények között minden teológiai hagyományban bőséges tapasztalat támasztja alá azt a megtérés utáni lelki élményt - bárhogy is nevezik -, amely felrázza és megeleveníti, állhatatossá teszi az elfásult hívőt. Ezt az élményt általában lelki feszültség, kudarcok előzik meg, amikor az ember vonakodik teljesíteni Isten akaratát, majd elérkezik a mély személyes engedelmesség és önátadás pillanata, ami súlyos csapást mér a büszkeségre és az önző függetlenségre. Időnként ez együtt jár valamilyen szolgálatra való elhívással, a mindennapos feladatok tisztábban látásával, az eszmények konkrét tettekre váltásával. Mindig megerősödik, megszilárdul az ember hite, és sokszor apró, jelentéktelennek tűnő dolgok válnak szívügyévé. Ez nem mindig vezet jelentős külső sikerhez, de általában megszűnik az ember erejét elszívó belső harc; az egységes cél és a tiszta szív energiával tölti meg a lelket. Kimondhatatlan szeretet támad az illetőben Isten és emberek iránt, s új, a korábbiaknál sokkal magasabb fokú állhatatosság, céltudatosság, alázat és Krisztus iránti odaadás jellemzi őt, akár szokatlanul nehéz körülmények közepette is. Az emberi lélek végtelenül képes változni, ugyanakkor esendő, tökéletlen és gyenge, ezért sosem érheti el a filozófiai tökéletességet. A Szentlélek mindig nélkülözhetetlen szerepet játszik a kegyelem és a lélek kapcsolatában.

2. A protestáns gondolkozásban a megszentelődést illetően két szélsőséges elmélet alakult ki. Az egyik szerint a bűntől való hatékony szabadulás nem következik be a halál előtt (így valójában a halál szabadít meg a bűntől), vagy "a bűn testét" fokozatosan váltja fel ebben az életben a megszentelődött "új ember", vagyis belenövünk a szentségbe (így kérdés marad, mikor tekinthető teljesnek a megszentelődés, hiszen a halál nem szabadíthat meg, és utána már nincs változás). A másik szélsőséges nézet szerint egy krízisélményben az ember teljesen megszabadul a kísérthetőségtől, s azonnal tökéletes szentséget és befejezett jellemet kap. Mindkét nézet figyelmen kívül hagyja a megváltás erkölcsi jellegét. Az egyik a folyamatot hangsúlyozza krízis nélkül, a másik eltúlozza a krízis jelentőségét, mellőzve a folyamat szerepét. Mindkettő túlzottan leegyszerűsíti a problémát, és valójában perfekcionizmust jelent. A wesleyanizmus köztes álláspontot képvisel, mind a folyamatot, mind a krízist hangsúlyozva. Gyakran az okoz itt félreértést, hogy összekeverik a teológiai és a lélektani összetevőket, fogalmakat.

3. Az igazság mindig igaz marad, az egész Biblia minden embernek szól. Sosem nőjük ki a bibliai igazságok egy részét, a fejlődés sosem teszi szükségtelenné a korábbi erkölcsi igazságok szem előtt tartását. A bibliai szerzők is tudták, hogy az engesztelés áldásai elfogadásának van egy lélektani szerkezete, de a Biblia nem engedi, hogy a módszerek vagy egyebek elhomályosítsák a központi erkölcsi összetevőt. Más szóval a Róma 8 nem helyettesíti a Róma 7-et, a megszentelődés nem magasabb rendű a megigazulásnál, a hit nem száműzi a bűnbánatot, sem a Lélek bizonyságtétele a hitet. Az az elmélet sem igaz persze, hogy a Róm 7 és 8, vagyis mind a test és a lélek harca, mind a békesség mindig minden keresztényre jellemző. Inkább arról van szó, hogy a Róm 7 figyelmeztetésül szolgál minden hívőnek, és senkinek sem engedi meg az öntelt lanyhulást: mindnyájunknak "a lélek újságában" kell járnunk (Róm 7,6; vö. 6,4; Károli).

4. Az erkölcsi életben mindig szükség van az alábbi három összetevőre. (1) Bűnbánat , ami nem pillanatnyi érzelmi felindulást jelent, hanem állandó Isten szerinti hozzáállást a bűnt - saját és mások múltbeli és jelenlegi bűneit - illetően. Ha ez ellankad, az egész erkölcsi váz összeomlik. A bűnbánat fokozza az erkölcsi érzékenységet, az alázatot és annak tudatát, hogy minden pillanatban Krisztusra vagyunk utalva. (2) Hit, ami szintén állandó (ellenben pozitív) hozzáállás, a szeretet új iránya. A bűnbánat és a hit együttese jelenti azt az alapot, amelyre a kegyelem minden egyéb összetevője épül - mindig szükség van rájuk. (3) Személyes felelősség. Az Újszövetség sosem enged meg időbeli hézagot a hit és az engedelmesség között. A hit csak akkor igazi, ha engedelmességgel jár. A megváltásnak nem csupán a bűnbocsánat volt a célja, hanem az egyház megszentelődése és küldetése.

5. Miért van szükség két pillanatra? A "második áldás" valójában egy másfajta minőségű lépést jelent a megváltás folyamatában: a mélyen elkötelezett személyes kapcsolat kialakulását. Isten ezt nem teheti meg az ember helyett, meghagyva annak felelősségét. Talán máshogy is megszabadíthatta volna az embert a bűn rabságából, de ő olyan lelket adott nekünk, ami csak ezt teszi lehetővé, mivel az egész embert felelősségteljes kapcsolatba akarta hozni Teremtőjével. Az üdvre jutás nem csupán Isten értünk véghezvitt tette, amely fölment minket minden további kötelesség alól, és nem is az erényes tetteinkből, érdemeinkből saját kezünkkel emelt épület, hanem Isten és ember találkozása, melyben az ember felelősségteljes természetének egésze teljesen rá kell, hogy hangolódjon Isten személyére és akaratára. A bűnbocsánat új pályára állítja az embert, a második "pillanat" pedig egy döntő jelentőségű korrekció, amely maradandóan a Hajnalcsillagra állítja az iránytűt. Az egyik elsősorban kiváltságot, a másik felelősséget jelent.

6. A "teljes megszentelődés" nem befejezett megszentelődést jelent, hanem szívbeli tisztaságot, osztatlan szívet, egyedül Istenre irányuló szeretetet. A "teljes" szó csak egyszer szerepel a Bibliában a megszentelődéssel kapcsolatban (1Thessz 5,23), és itt is a thesszalonikai gyülekezetre vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy az ember egész lényével Isten felé fordul, ami teljesen erkölcsi jellegű, önkéntes, szándékos, határozott és gyakran nehéz cselekedet. Egyetlen felelősségteljes keresztény sem elégedett, amíg ez meg nem történik. Ehhez kétségkívül isteni segítségre van szükség, de ez nem egy "magasabb szint" vagy igazság, mint a megtérés, csupán teljesebb, melyet már a megtérés is megelőlegez. A Biblia nem ismer olyan helyet az "első" és a "második" között, amely "normálisnak" tekinthető. A kettő szorosan összetartozik, az életben nem választhatók szét. A kettő közti időbeli távolság csak az ember erkölcsi gyengeségét és lélektani felépítését mutatja. A Szentlélek meggyógyítja a lelki skizofréniát, teljessé téve a személyiséget. Amikor lehetőséget kap erre, ő szenteli meg az embert, és elvezeti Isten szeretetének mélységeibe. Ennek az élménynek a valódisága objektív és gyakorlati módon lemérhető az élet minőségén. A bűntől való megszabadulás erkölcsi egység Istennel; olyan közösség, amely eltörli a bűn lényegét, az Istentől való elidegenedést. Nem egy "dolgot" jelent, hanem azt, hogy percről percre Krisztus érdemeiben bízunk, és folyamatosan hitben járunk. A szentség tehát sokkal több, mint a bűntől való mentesség. A szentség nem a problémák vége, hanem azok kezdete.

7. Dr. Ralph Earle írja "A Szentség Hírnöke" c. folyóiratban (Herald of Holiness, 1958. aug. 6.): "Azok közül, akik 'átkeltek a Jordánon', és gyorsan legyőzték Jerikót - az őket korábban oly könnyen 'megkörnyékező bűnt' [Zsid 12,1] -, igen sokan nem vitték véghez Kánaán meghódítását. Az első győzelmes roham vereségnek adta át a helyét. A hiba részint abban rejlik, ahogy gyakran bemutatják a szentséget, azt a benyomást keltve az emberben, hogy ha teljesen Krisztusnak szenteli magát, minden problémája örökre megoldódik. Az emberek hajlamosak célként kezelni a teljes megszentelődést, nem pedig úgy, mint egy nagyon jelentős mérföldkövet a mennybe vezető úton. Az az igazság, hogy a szentséggel nem elég a jelenben rendelkeznünk; egész életünkben törekednünk is kell rá."

8. Wesley pedig megjegyezte: "Tökéletességünk nem olyan, mint a fáé, melyet a saját gyökeréből fölszívott nedv éltet, hanem... mint a szőlővesszőé, amely a szőlőtőn maradva gyümölcsöt terem, de attól elválasztva kiszárad és elhervad" (Works, XI:380). "A hívők bűnbánata" c. 14. précikációja II.5. pontjában így beszélt erről: "Krisztus ereje minden percben bennünk lakozik [2Kor 12,9]; egyedül általa vagyunk, amik vagyunk, általa vagyunk képesek megmaradni a lelki életben, és nélküle minden jelenlegi szentségünk ellenére a következő percben már ördögök lennénk". Mrs. Pawsonnak 1789. nov. 16-án azt írta a keresztény tökéletességről: "Jól teszi, ha erőteljesen hangoztatja, hogy akik már élvezik, azok semmiképpen sem vesztegelhetnek benne. Ha nem folytatják a virrasztást, az imádkozást és a szentség magasabb fokára való törekvést, akkor nem tudom felfogni, hogyan haladhatnak tovább, sőt azt sem, hogyan tarthatják meg azt, amit már megkaptak" (Wynkoop, 354. o.). Amint Thomas Cook mondta: "Nem a tisztaság állapotát tanítjuk, hanem a tisztaság fenntartott kondícióját - percről percre megvalósuló szabadulást. Jézus Krisztus vére mindig megtisztít minket minden bűntől úgy, hogy mindig most tisztít meg."

9. A szentség dinamikus és egészséges élet Istenben. Nem az ő egyik tulajdonsága, hanem az ő természete, melyben lényének minden eleme tökéletes egyensúlyban van. A szentség nem egy kívülről átadott dolog (mint a katolikus teológiában a hozzáadott kegyelem), a Szentlélek hozzáadott jelenléte, amely erkölcsi dualizmust teremt a személyiségben, és nem is a lélek lényegének irracionális, nem erkölcsi jellegű megváltozása, hanem a lélek erkölcsi egészsége, integritása, a részek megfelelő kapcsolata egymással és középpontjukkal: Istennel. A szentség a kapcsolat minősége, melynek a mennyiség mindig csupán velejárója, amely másodlagos dolgoktól függ. A szentség nem pusztán az Isten által egyoldalúan nekünk tulajdonított igazság (megigazultság) vagy jóság statikus állapota, hanem egy kölcsönös és dinamikus kapcsolat - egy út, a megváltás folyamata, melyben szükségszerű krízisek is vannak. Isten kezdeményezi, de az ember megfelelő válasza is szükséges hozzá.

10. A kereszténység tehát nem az élet tagadása. Épp ellenkezőleg: Isten meg akar szabadítani minket a bűntől, kudarctól, hamis és kicsinyes eszményektől, individualizmustól. Azt akarja, hogy teljes és kreatív életet éljünk. A jóság nem csupán azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk, hanem azt, hogy megvalósítjuk Isten ránk vonatkozó céljait. Ezért oly fontos a tiszta szív, mely nélkül a keresztény élete az élet ösztönzéseinek elfojtásából áll, és a kegyelem a normális személyiség ellenségévé válik. Önmagunk kifejezése nélkül nincs egészséges személyiség. Isten nem nyomja el az erre irányuló késztetést, hanem megtisztítja szívünket a kettős indítékoktól, hátsó szándékoktól. A kereszt nem az énnek vet véget, hanem az azt megbéklyózó és a jóságot akadályozó bűnnek. A kereszt az igazi élet kezdete. A keresztény hit nem menedékhely, hanem haladásra késztető erkölcsi kötelesség. Krisztus nem hagyja lustálkodni az embert: mindig a legjobb teljesítményt várja tőle, amire MA képes. Egyre nagyobb feladatokat bíz rá, melyek túl nehezek neki (egymagában). Ha már a mennyre vágyik, megmutatja neki azt a pokolt, amelyben mások élnek. Még nincs itt a menny ideje. A tisztaság nem öncélú dolog: lehetővé teszi, hogy az ember teljesen kifejezze szeretetét Isten és mások iránt.

11. Úgy vélem, teljesen időszerű ma is a Jn 17,15 ("Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól"), de ugyanúgy a 2Kor 6,14-18 is ("Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában... Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket..."). Mindenki alkatának megfelelően hajlamos az egyik vagy a másik végletbe esni. Ma a legtöbben inkább a túlzott elvegyülés, a "szent tolerancia" irányába húznak. Azonban ha nagyon igyekszem az "emberek barátja" lenni, könnyen ellenségévé válok Istennek (Jak 4,4). S megfordítva, aki ma nagyon közel van Istenhez, az könnyen barátok (esetleg rokonok, család) nélkül maradhat, mert ezt az egyet végképp nem tolerálják a világi(as) emberek. Például, Wesley és a puritánok idején (akiknek a Wesley-féle ébredés alighanem sokat köszönhetett) a komolyság számított erénynek; ma inkább az népszerű, aki mindenből viccet tud csinálni (Isten dolgait is beleértve), és semmit sem vesz "túl komolyan" - kiváltképp a vallást nem. Az sem számíthat túl sok barátra, aki igazán szigorúan fogja föl a gyülekezeti fegyelmet vagy az áldozatvállalást, a szegénységet. Wynkoop könyve mindenesetre számtalan remek gondolatot tartalmaz, és nekem személy szerint nagyon jól jött az emlékeztetés és iránymutatás, melyet találtam benne.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.12.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

* * *

A puritánok és evangéliumhirdetésük - a lelki élet odaszánt óriásai és a puritán ébredés jellemzői

James I. Packer "A megújulás teológiája - Bevezetés az angol puritanizmus világába"
(Koinónia, Kolozsvár, 2000, fordította Pásztor Péter) c. könyve alapján
("Among God's Giants: the Puritan Vision of the Christian Life", Kingsway Publications, Eastbourne, 1997)
Ez a könyv és néhány benne említett mű teljes egészében olvasható magyarul a pardi.ro honlap Koinónia-könyvsorozatában.

TARTALOM
I. A puritánok
II. Jonathan Edwards és a munkája nyomán elindult ébredés jellemzői
III. A puritánok Magyarországon

Bevezetés

1. Akárcsak a százméteres magasságot, húszméteres törzskerületet és ezeréves kort is elérő kaliforniai vörösfenyők, a XVII. században - pontosabban 1550 és 1700 között - működő angol puritánok is szikár életet éltek, melyben az erőteljes lelki növekedés és ellenálló-képesség számított. E kiemelkedő hívők érett szentsége, harcedzett állhatatossága világítótoronyként elhomályosítja a keresztények többségének formátumát, különösen a mai nyugatiakét, akik e nyomasztó városi tömegkorszakban gyakran bolybeli hangyákhoz vagy madzagon rángatott bábukhoz hasonlítanak. "Angliában és Amerikában, a világnak általam legjobban ismert fertályán az utóbbi emberöltőben a jómód mintha törpévé és pipogyává tett volna mindnyájunkat. A puritán óriások példájából és tanításából így alighanem van mit tanulnunk" - írja Packer a Bevezetés elején (7. o.). "Az elvek sokkal nagyobb hatással vannak ránk, ha azt látjuk, hogy csodálni való személyekben testesülnek meg" - teszi hozzá később (18. fej. 4. pont, 397. o.). Az alábbiakban megvizsgáljuk néhány vonásukat, melyek naggyá és hatékonnyá tették őket és evangéliumhirdetésüket.

I. A puritánok

1. Packer a puritánok négy jellemzőjét emeli ki az utószóban adott összegzésében: "Az első az alázat, a nagy és szent Istennek mindig színe előtt álló bűnös teremtmény tudatosan művelt szerénysége: a puritán csak akkor állhat meg Isten előtt, ha folyvást elnyeri bűnei bocsánatát. A második a fogékonyság, abban az értelemben, hogy az egyén a Szentírásból nyert felismeréseiből tanul, azok szerint javítja meg és vezeti életét, hajlandó a csalódás és a belső elhagyatottság homályát fegyelmezésként, a gondviselés áldásait pedig bátorításként elfogadni, illetve készségesen elhiszi, hogy a hűséges és kegyelmes, gyermekeit az eljövendő dicsőségre felkészítő Isten jóságos keze munkál minden akár zord, akár örvendetes dolgot. A harmadik a doxológia, az a szenvedélye a puritánoknak, hogy mindent istentiszteletté formáljanak, és így minden szavukban és tettükben Istent dicsőítsék. A negyedik pedig az erő volt, a lelki ereje amaz igaz protestáns munkaetikának, amely minden restséget és tétlenséget vallástalannak ítélt, mert még annyi teendő van addig, amíg a világ valóban megszenteli Isten nevét."

2. "A puritánok szemében... a szent Isten szolgálatának élethelyzeteit négy valóság határozta meg... Az első Isten szuverenitása és szentsége: Isten szemei előtt élünk, a kezében vagyunk, és az a szándéka magyarázza velünk való tetteit, hogy mi is olyan szentek legyünk, mint ő maga; a második az emberek méltósága és romlottsága: az emberek Istenért teremtettek, de a bűn pusztítása miatt teljes megújításra szorulnak a kegyelem által; a harmadik Krisztusnak, a Közbenjárónak, a keresztyén ember Megváltó-Királyának szeretete és Úr volta; a negyedik pedig a bűntudatra ébresztő, megelevenítő, megújító, bizonyságot tevő, irányító és megszentelő Szentlélek világossága és hatalma". Ők egész életüket a gonosz elleni ádáz harcnak tekintették, és harcoltak is keményen. Nagyok voltak az imádságban is: "legalábbis böjti napokon, amikor az idő megengedte, a lelkipásztorok akár egy órán keresztül is rögtönözve imádkoztak az istentisztelet keretében. A keresztyénség történetének ténye, hogy akik tudatosan imádják az Istent, nem érzik hosszúnak a két-három órás istentiszteletet sem. Ezzel szemben modern nyugati szenvedélyünk, hogy az istentisztelet véletlenül se nyúljon hoszszabbra egy óránál, azt a gyanút kelti, hogy elsatnyult lelkiségünkben Istenünket lekicsinyeljük" (20. fej., 437-441. o.).

3. A puritánok odaadó, megindító, gyakorlatias igehirdetők voltak; nem csupán az elméletet ismerték, hanem igyekeztek "gyakorlattá egyszerűsíteni" mindazt, amit Istentől tanultak, minden tettüket a Szentírás mérlegére téve és teológiailag igazolva. "Az Isten szándékairól kialakított felfogásukat az élet minden területére alkalmazták; az egyházban, az államban, a művészetekben és tudományokban, a kereskedelem és az ipar világában, akárcsak az egyéni áhítatosságban, mindenben olyan szférát láttak, ahol Istent kell szolgálni és tisztelni. Teljességnek gondolták az életet, mert annak minden egyes részterületét Isten teremtette, és céljuknak azt tartották, hogy az egészre rá lehessen írni: 'Szentség az Úrnak'" (Károli-ford.; az új fordítás szerint: "Az Úrnak szentelt", ld. 2Móz 28,36; vö. Zak 14,20). (2. fej. 4. pont, 30. o.)

4. Nemcsak prédikálták Isten Igéjét, hanem maguk is sűrűn táplálkoztak vele; belőle és szerinte éltek - hiszen amint John Owen írja, "ha az Ige erőtlenül lakozik bennünk, erőtlenül távozik belőlünk". Ránk maradt írásaikból (zömmel prédikációikból) kitűnik máig érezhető lelki tekintélyük, amely a következőkből tevődik össze: "lelkiismeretes hűség a Bibliához; Isten valóságának és hatalmának eleven felismerése; hajthatatlan vágy Isten tiszteletére és a kedvében járásra; mély önvizsgálat és gyökeres önmegtagadás; Krisztussal való imádatteljes bensőségesség; nagylelkű könyörületesség az emberek iránt, valamint Isten tanította és Isten formálta őszinte, tudatosságában felnőtthöz méltó, közvetlenségében pedig gyermeki egyenesség. Az Isten emberének tekintélye van, midőn meghajol az isteni tekintély előtt, és az Isten hatalmának benne lévő mintája a keresztség mintájának felel meg, mely természetfeletti módon szabadít fel a halálosnak érzett terhek alól.

5. A nagy puritánok e mintának megfelelően éltek, miközben betegségekkel, bosszantó vagy elkeserítő körülményekkel, de mindenekelőtt tulajdon szívbéli restségükkel hadakoztak, hogy evangéliumhirdetésükben legyen 'élet, világosság', hogy 'szavuknak súlya' legyen.... A reformátorok mesteri magyarázatokat hagytak az egyházra arról, hogy mit tesz értünk Isten, a puritánok hasonlóképpen mérvadó nyilatkozatokat hagytak örökül arról, hogy mit tesz bennünk Isten." Ahogy Kálvin is nyersen kijelentette: "Jobb a szószék lépcsőjén kitörnie a nyakát annak [a lelkipásztornak], ki nem buzgólkodik, hogy az első legyen Isten követésében" (4.4., 97-98. o.).

6. A puritán lelkipásztorok élen jártak a családlátogatásban. A nagy John Howe például, aki Richard Faircough kérésére annak temetésén prédikált, többek között elmondta barátjáról, aki 1647 és 1662 között volt a somerseti Mells esperese: "Mindig talált időt rá, hogy meglátogassa, de nemcsak a betegeket (mely szolgálatot a legkomolyabban végezte), hanem a hozzá tartozó családokat, mégpedig rendszeresen; hogy aki hajlandó és igyekszik megérteni lelkének jelenlegi állapotát, azzal személyesen és ismételten társalkodjék, azt kellőképpen eligazítsa, megdorgálja, megfeddje, megintse és bátorítsa; mindezt az elgondolható legnagyobb odaadással és örömmel teljesítette, szíve legnagyobb ügyének tartotta munkáját. Hosszú éveken át naponta hajnali háromkor vagy még korábban kelt, hogy (legkedvesebb gyönyörűségére) Istennel lehessen, midőn mások alszanak" (3.2., 49-50. o.).

7. Richard Baxter pedig Kidderminster mintegy 2000 lakosának mindegyikéért felelősnek érezte magát, és többségük szilárd keresztény hitre is jutott a szolgálata alatt. Gyülekezete minden családját évente egyszer meglátogatta. Mindezt így indokolja A megújult lelkipásztor (The Reformed Pastor) lapjain (10.d.2.): "ha ti is mindnyájan annyiszor társalkodtatok volna Halál szomszéddal, ahányszor nekem kellett, és annyiszor megkaptátok volna a belső ítéletet, bizony háborogna lelkiismeretetek a szolgálati serénység és hűség miatt, ha életeteket meg nem reformáljátok: valami bennetek szakadatlanul nektek szegezné a kérdést: "Hát ennyi könyörület van bennetek az elveszett bűnösök iránt? Hát ennyit tesztek megkeresésükért és üdvösségükért? ...Hagynátok őket meghalni és a pokolra jutni, mielőtt egy komoly szót is szólnátok velük, hogy ennek útját álljátok? Lelkiismeretem naponta zúg így fülemben, és az Úr tudja, mely igen kevéssé engedelmeskedtem parancsolatának... Mi mást tehetnél, midőn holtat temetsz, hanem hogy meggondold magadban: 'Itt nyugszik a teste, de hol a lelke? Mit tettem érte távozása előtt? Tisztemhez hozzátartozott ez, s hogyan tudok róla számot adni?' Ó, uraim, vajon csekélységszámba veszitek, hogy e kérdéseket megválaszoljátok? Most talán semmiségnek tetszik mindez, de az óra közeleg, midőn már nem lesz az" (18.4., 402-3. o.).

8. A puritánok gyakran szót emeltek a megsokasodott névleges keresztények, "az evangélium szerinti képmutatók" ellen, figyelmeztetve őket a megújító kegyelem szükségességére - lásd pl. Daniel Dyke "Az öncsalás titka" (The Mystery of Selfe-Deceiving, 1614), Thomas Shepard "A tíz szűz példázata" (Parable of the Ten Virgins, 1659) és Matthew Meade "A majdnem keresztény - avagy a hamis hitvalló vád és ítélet alatt" (The Almost Christian: or the False-Professor Tried and Cast, 1662) c. művét. A törvényeskedést elkerülve páratlan alapossággal tárták fel a Szentírás teljes tartalmát, a törvényt és az evangéliumot, a megtérés "felkészítő munkáját", a töredelmet és a megalázkodást hangsúlyozva. "Ezzel csupán azt akarták mondani (illetve olykor, az olvasók szükségleteinek megfelelően erőltetni), hogy a bűnbeesett ember természeténél fogva szerelmese a bűnnek, és ezért képtelen őszintén elfogadni Krisztust, aki megváltja őt, nemcsak a bűn büntetésétől, hanem a bűn elkövetésétől is, mindaddig, amíg meg nem gyűlöli a bűnt, és nem vágyódik a szabadulásra belőle" (3.2., 44-45. o.).

9. A puritánok a "lélektől átitatott, erőteljes" prédikátor egyik jellemzőjének tartották, hogy a Bibliának a gyakorlati életre való pontos és hűséges alkalmazásával "feltépi" a lelkiismeretet, és szembesíti az embereket azzal, ahogy Isten látja őket. "A puritánok tudták, hogy a bűnös ember vonakodik magára alkalmazni az igazságot, bármilyen sietősen alkalmazza is másokra. Ezért nem sok hasznot hajthatnak az evangéliumi igazságról szóló általános, alkalmazást nélkülöző megfogalmazások. Következésképpen (mondták a puritánok) a prédikátor munkájának döntő részét képezi a részletesen kidolgozott alkalmazás, mely a gyakorlati szillogizmusok útján lépésről lépésre eljuttatja hallgatóinak szívébe az Igét, hogy az elvégezhesse ítélő, sebet ejtő, gyógyító, vigasztaló és iránymutató munkáját". A "prédikátoroknak a bűnök aprólékos részletezésében az volt a legfőbb törekvésük, hogy hallgatóikat a hívő élethez és tiszta lelkiismerethez elvezessék, melyet az e világon elérhető legboldogabb életnek mondtak....

10. Ez óriási etikai erővel töltötte meg tanításukat. Ők valóban sói voltak a társadalomnak, és számos tekintetben ők alakították ki a nemzeti lelkiismeretet, mely csak újabban rendült meg. A szombatnap megszentelésének követelménye; a demoralizáló mulatságok (szemérmetlen színi előadások, feslett táncok, mohóság és részegség, érzékcsiklandó regények) elleni egyenes beszéd; a káromkodás gyűlölete; a hivatás és a táradalmi állás hűséges betöltése - mindezekre ma is mint 'puritán' tulajdonságokra emlékeznek (hol ünnepelve, hol gúnyolódva)." Etikai tanításukban mindig az egyénre bízták a döntést és a konkrét esetekben való alkalmazást. Munkásságuk emlékei többek között a tízparancsolat magyarázatai, valamint az alábbi művek: Richard Rogers: "Hét értekezés... a kereszténység gyakorlása" (Seven Treatises... the Practice of Christianity, 1603), William Perkins és William Ames lelkiismeretről és kazuisztikáról szóló kötetei, Richard Baxter "Keresztény kalauza" (Christian Directory, 1670), továbbá Arthur Dent, Thomas Gouge, Thomas Goodwin és Thomas Watson művei (7.3-4., 150-53. o.). Közéjük tartozik John Bunyan, "A zarándok útja" híres szerzője is.

11. "Ahhoz kétség nem férhet, hogy a mai evangelikalizmus a zavar és rendezetlenség állapotában leledzik - írja Packer. - Az evangelizációs gyakorlat, a szentségre való nevelés, a gyülekezeti élet kialakítása, a pásztori munka és a fegyelem kérdéseiben, magyarán szólva a dolgok jelenlegi állásával kapcsolatban általános elégedetlenség tapasztalható, de legalább ilyen általánosnak tűnik a bizonytalanság a kiút tekintetében is" (8.1., 161. o.). Packer a maga szigorú, következetes kálvinista meggyőződéséből kiindulva abban látja az alapvető problémát, hogy az evangelikál (vagy "evangéliumi") hívők elszakadtak ettől a kálvinista tanítástól és evangéliumhirdetéstől, amely általában a puritánoknak is sajátjuk volt. (Én éppen ebben keresném annak [egyik] okát, hogy idővel elhalványult a jelentőségük, bár sok más tekintetben egyetértek Packerrel.) Packer egyúttal Wesley-t is következetlen kálvinistának nevezi, mint ahogy nézőpontjából következetlen kálvinizmus a ma elterjedt evangéliumi meggyőződés is (bárki szabadon dönthet Krisztus mellett, de onnantól kezdve lehetetlen visszalépnie és elvesznie). A kérdés csak az, mi az igazság. A téma bővebb elemzését ld. a Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által? c. írásban.

12. A Westminsteri Hitvallás, amely Packer szerint híven tükrözi a (kálvinista) puritánok nézeteit (beleértve a fenti írásomban bemutatott 5 pontot is [" TULIP "]), így fogalmazza meg ezt 3. fejezetének 2-4. pontjaiban: "2. Habár Isten tudja mindazt, ami az összes elképzelhető feltétel mellett bekövetkezhetne, semmit sem azért rendelt el, mert látta azt vagy annak következményeit az adott feltételek mellett a jövőben. 3. Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predestináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek. 4. Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk oly bizonyos és meghatározott, hogy az se nem növelhető, se nem csökkenthető." (De vö. Róm 8,29; Károli-ford.! A nevesebb nem kálvinista puritánok közé tartozott a sajátos, "négypontos kálvinista" [a korlátlan engesztelést hirdető] vagy "neonomista" nézeteket valló Richard Baxter, ld. 9.3., 204-209. o.)

13. Ebből a szigorú kálvinista álláspontból könnyen (és elég logikusan) adódó következtetés az antinomizmus (törvényellenesség), amellyel szemben Packer így összegzi a puritánok nézetét (összhangban az imént idézett Westminsteri Hitvallással): Az antinomisták "nem látták és nem mondták ki elég világosan, hogy az erkölcsi törvény még mindig köti a hívőket, kifejezésre juttatja Istennek az örökbefogadott gyermekeivel szemben támasztott akaratát, és hogy a közte és köztük lévő Atya-fiú kapcsolat megromlik, ha Isten akaratától az emberek eltekintenek vagy azzal szembeszállnak" (9.2., 203. o.).

14. Bár a puritánok egyetértettek Kálvinnal abban, hogy az Újszövetségben említett evangélisták kihaltak, és sem a "misszó", sem a "missziói kampány" fogalmát nem ismerték, az evangelizáció egyike volt fő törekvéseiknek. Az evangélium rájuk jellemző felfogásából következően elfogadhatatlannak, sőt károsnak tartották a "döntéseket" kiváltó lélektani nyomásgyakorlást, mint a Szentlélek felségterületének önhitt megsértését. Ezzel semmit sem érhetünk el, mivel csak Isten - vagyis Igéje által a Szentlélek - vezetheti hitre a bűnösöket; ráadásul így az áldöntést hozók igazi újjászületés hiányában valójában csak megkeményednek. Ezek a módszerek különösen Charles Finney-re vezethetők vissza, aki sajátos teológiája alapján igyekezett felfokozott érzelmeket, izgalmat kelteni a felébredt lelkiismeretű "nyugtalanokban", s az első padsorba híva azonnali megtérésre ösztönözni őket; saját akaratával, lehengerlő stílusával legyőzve akaratukat. Ennek finomított változata a ma talán leggyakoribb "modern evangelizáció".

15. A puritánok felfogása viszont a gyors evangelizáció helyett Isten üzenetének hosszú távú oktatását, tanítását, az ember életére való alkalmazását tette szükségessé, Istenre bízva az emberek hitre juttatását. Ők a "megtérés" és az "újjászületés" helyett, azok szinonimájaként inkább a hathatós v. hatékony elhívás fogalmát használták, amit a Westminsteri Hitvallás a 10. fejezet 1. pontjában így fogalmaz meg, a Róm 8,30-at magyarázva [de vö. a 29. verssel, Károli-ford.!]: "Mindazokat, és csak azokat, akiket Isten eleve elrendelt az életre, neki úgy volt kedves, hogy az őáltala kijelölt és elfogadható időpontban elhívja Igéje és Lelke által a bűn és a halál állapotából - melyben természet szerint vannak - a Jézus Krisztus által való kegyelemre és üdvösségre." Ebből a meggondolásból következett az a nézet, hogy az evangélium terjedését Isten szuverenitása nemcsak személyek, hanem népek és földrajzi térségek esetében is korlátozza, ahogy Pált sem engedte Ázsiába és Bitíniába (ApCsel 16,6-7). Isten szuverén joga meghatározni a megtérés idejét és módját, s az embernek erre kellően fel kell készülnie töredelmes bűnbánattal. A puritánok szerint "a lehető legrosszabb tanács lenne azt mondani a zaklatott léleknek, hogy ne aggodalmaskodjék bűnei miatt, és bizalmát vesse azonnal Krisztusba, miközben még nem szembesült sajátos bűneivel, és nem jutott el arra a pontra, hogy tiszta fejjel óhajtsa bűnös útjait elhagyni és a szentséget elérni. Ezt a tanácsot adni - vélték a puritánok -, mielőtt a szív valóban elszakad a bűntől, annyi, mint hamis békességet szerezni és hamis reményekkel kecsegtetni, azaz "evangéliumi képmutatásra" sarkallni, amit keresztény tanácsadó aligha akarhat" (10.1. és 18.Bev-2., 215-16. és 384-93. o.). Lásd még a Szabad akaratunkból megszerezhetjük és elveszíthetjük-e az üdvösségünket? c. írás bevezetését.

16. A rövidített, felhígított "pótevangélium" oly erőteljes modern kori terjedését több dolog is elősegíti. Ezek egyike a tanítást minimalizáló törekvés, ami részben abból táplálkozik, hogy az igehirdetők hallgatósága nem szívesen tanul. Ugyanakkor "némelyek váltig állítják, hogy merő időpocsékolás modern hallgatóságnak a törvényről vagy a bűnről prédikálni, mert (mint mondják) az ilyesmi nem mond a mai embereknek semmit. Ehelyett (mint javasolják) jobb hivatkozni a hallgatók által már érzett szükségekre, és olyannak bemutatni Krisztust, mint aki békességet, erőt és célt ad idegbajos és csalódott embereknek. Ez a Krisztus tehát valójában nem más, mint valami szuperpszichológus" (10.1., 215-16. o.).

17. A puritánok felfogásában az evangélium gyakorlatilag mindent magában foglalt, beleértve a kegyelmi szövetség teljes tanát, a bűnről és az ítéletről szóló üzenetet, az üdvösség teljes rendjét és a Szentháromság minden személyének üdvözítő munkáját. Ezért nem ismerték az evangelizáló igehirdetést, hiszen végső soron minden prédikációnak Krisztust kell hirdetnie. Thomas Manton így foglalta össze az evangéliumot: "mindazok, akik igaz bűnbánattal és hittel megtagadják a testet, a világot, az ördögöt, és meghódolnak az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten előtt mint teremtőjük, Megváltójuk és megszentelőjük előtt, megtalálják Istent mint Atyjukat, ki őket megbékélt gyermekeiül fogadja, a Krisztusért megbocsátja bűnüket, a Szentlélek által kegyelmében részesíti őket; és ha ők ez útjukban kitartanak, megdicsőíti és örök boldogságban részesíti őket; de örökkévaló büntetésre ítéli a hitetleneket, a bűnbánatot nem tartókat és az istenteleneket [vö. Mk 16,15-16]" (10.2., 220. o.). Matthew Henry híres bibliamagyarázatának nagy részét először chesteri híveinek mondta el prédikációiban (17.3., 376. o.).

18. Sajnos, a bűnről és az emberi természetről vallott puritán felfogás ahhoz a nézethez vezetett, hogy a keresztény életnek "az önutálaton és az önmagunk iránti bizalmatlanságon kell alapulnia". Amint John Owen írja: "Önmagunk szakadatlan lealacsonyítása, elítélése és gyűlölete jelenti ama másik kötelmet, amely szöges ellentétben áll... a bűnnek a lélekben való uralmával. E kedélyállapotnál nincsen a bűn mérge ellen való jobb orvosság" (12.3., 259. o.). (Vö. Wesley és mások egészségesebb nézetével, ld. A szeretet teológiája c. írást, különösen annak a szentség lélektanáról szóló részét.)

19. Kálvin és a legtöbb reformátor a tízparancsolat Úr napjára vonatkozó rendelkezésének ugyan isteni tekintélyt és kötelező érvényt tulajdonított, de úgy látta, hogy az nem tiltja az úrnapi istentisztelet utáni munkát vagy szórakozást. A puritánok e következetlenséget megszüntetve úgy vélték, hogy "a zsidó szombattisztelet elítélésének (Kol 2,16) semmi köze nincsen az Úr napjának megtartásához". [De vö. Róm 14,5-6.] Az Úr napja (vasárnap, vagy régiesen "szombatnap") megszentelésének puritán elvét jól összefoglalja a Westminsteri Hitvallás 21.7-8. pontja: "...A világ teremtésétől Krisztus feltámadásáig a nyugalom elrendelt napja a hét utolsó napja volt. Krisztus feltámadásával kezdődően a nyugalom napja a hét utolsó napjáról a hét első napjára tevődött, amelyet a Szentírás az Úr napjának nevez, egy nap, amelyet mint keresztyén nyugalom napot gyakorolni kell e korszak végéig. 8. A nyugalom napját az embereknek oda kell szentelni az Úrnak a szív megfelelő felkészítésével és a hétköznapi dolgok azelőtti elrendezésével. Ugyanakkor, nem elég a világi elfoglaltság és felüdülés cselekedeteitől, szavaitól és gondolataitól való szent pihenés a teljes napon át, hanem szükséges a teljes idő rászánása a nyilvános és személyes istentiszteletre, a szükséges és irgalmas kötelességek cselekvésére" (14.3., 316., 318. o.). A puritánok vasárnap két istentiszteletet tartottak, melyekre lelkipásztoraik szombaton készültek föl.

20. A házasságot a reformátorokhoz hasonlóan a puritánok is dicsőítették, "tudatosan ellentmondva ama középkori gondolkodóknak, akik a papok, szerzetesek és apácák gyakorolta cölibátust jobbnak, erényesebbnek, Krisztus-szerűbbnek, Isten előtt kedvesebbnek tartották a házasságnál, a nemzésnél és családi életnél". Így volt ezzel Aquinói Tamás is, aki egyenesen azt tanította, "hogy leány akkor születik, ha egy hímnemű magzat megromlik, hogy egy férjnek a feleség igen alkalmas eszköz a nemzésre és a bujaság (a gerjedelem, nemi szabadosság) elkerülésére, de egy másik férfi minden más tekintetben sokkal jobb társa és segítője lehet feleségénél. Mi több, mondta Aquinói Tamás, a nők szellemileg és testileg egyaránt gyengébbek, hajlamosabbak a bűnre, és természetüknél foga mindig alá vannak vetve valamely férfinak. A férj, ha a szükség úgy kívánja, testileg is megfenyítheti feleségét, és a gyerekeknek jobban kell szeretniük apjukat, mint az anyjukat". Aqinói e téren az egyházatyák tanítását követte, akik közül Aranyszájú (Szent) János tagadta, hogy Ádámnak és Évának a bűneset előtt volt nemi kapcsolata, Augustinus (Ágoston) bűnnek tartotta a közösülés szenvedélyét, Origenész, Nüsszai Gergely és mások pedig biztosra vették, hogy a bűnbeesés nélkül az emberiség valamiféle angyali módon, nem pedig nemi úton szaporodott volna (16.1., 344-45. o.).

21. A puritánok is vallották a férfiuralom, vagyis a feleség engedelmessége elvét, melyet John Milton így fogalmazott meg az Elveszett Paradicsomban: "A férfi Istené, a nőnek ő az Istene" (Jánosy István elég szabadon fordította a "He for God only, she for God in him" szavakat, amelyek kicsit pontosabban így adhatók vissza: "A férfi Istené, s férjében v. férje által Istené a nő"). Ugyanakkor a puritánok a nő funkcionális alávetettsége mellett azt is tanították, hogy a férfi és a nő Isten előtt egyenlő. Baxter például többek között az alábbiakat írja: "Segítsenek egymásnak elhordozni a terheket (ne pedig türelmetlenségükkel növeljék azokat). Legyenek egymásnak támaszai a szegénységben, a keresztek alatt, betegségben, veszedelmekben, vigasztalván egymást. Legyenek egymásnak gyönyörűséges társai a szent szeretetben, a mennyei reményekben és kötelességekben, midőn minden más külső öröm elmarad" (16.1-2., 348., 352. o.).

22. A szószéken az üdvösségre vonatkozó legmélyebb teológiai fejtegetéseket is megengedték maguknak, azok elsajátítását pedig megkövetelték hallgatóiktól, esetleges vonakodásukat őszintétlenségnek bélyegezve. A bibliai szövegeket a hittételekkel összekapcsoló, dogmatikai igehirdetés untathatja a képmutatókat, de csak ez mentheti meg Krisztus juhait. A prédikátor feladata a hitet prédikálni, nem pedig a hitetleneket szórakoztatni - más szóval a juhokat legeltetni, és nem a kecskéket mulattatni. Ugyanakkor a puritán igehirdetők rendezetten tagolták Krisztus-központú prédikációikat, melyek vázlata általában jól követhető volt. A legnagyobb mélységekig hatoló tartalmat is népszerű stílusban adták elő; alkalmazásaik elevenbe vágtak. "Minden munkánkat lelkiképpen kell végeznünk - írja Baxter -, mint akik beteltek Szentlélekkel.... Beteg szívre vall, ha valaki nem leli örömét a Szentírás tökéletességében. Mert a lelki szív valamiképpen egytermészetű az Isten Igéjével, mert az Ige magja vezetett újjászületéséhez."

23. William Perkins az alábbi osztályokba sorolta azokat, akiket a prédikációnak meg kell szólítania: "a taníthatatlan tudatlanok, akiknek mintegy bombát kell a székük alá tenni; a tanítható tudatlanok, akikkel módszeresen meg kell ismertetni a keresztyénséget; az alázat nélküli tájékozottak, akiket bűntudatra kell ébreszteni; az alázatos szívű, de kétségbeesettek, akiket az evangélium fundamentumára kell állítani; az Isten útjain járó hívek, akiket meg kell erősíteni, és azok a hívek, akik intellektuálisan vagy morálisan vétkeztek, és akik ezért eligazításra szorulnak", valamint az ún. "vegyes nép". Utóbbiak közé sorolhatók például az "elcsüggedtek, sérültek, depressziósok (melankóliások, ahogy a puritánok mondták)." A Westminsteri istentiszteleti rendtartás mindezt hat alkalmazásfajtával egészíti ki: "(1.) a tanítás némely következményeiről... való eligazítás és ismertetés; (2.) a hamis tanítások cáfolata; (3.) a kötelességekre való buzdítás; (4.) óvás, feddés és nyilvános dorgálás; (5.) a vigasztalás alkalmazása; (6.) próbatétel (ez igen hasznos...), mely által a hallgatók önvizsgálatot tarthatnak..., hogy ennek megfelelően megelevenedjenek és felserkenjenek kötelességeik teljesítésére, magukat megalázzák fogyatékosságaik és bűneik veszedelmét felismervén, és vigasztalás által bátorítást nyerjenek, amiképpen megvizsgált állapotuk megkívánja". Charles Simeon prédikációinak 3 céljuk volt: "alázatra inteni a bűnöst, felmagasztalni Krisztust és előmozdítani a szentséget" (17.3., 377-82. o.).

II. Jonathan Edwards és a munkája nyomán elindult ébredés jellemzői

1. Hadd szóljunk még egy késői, amerikai puritánról, Jonathan Edwardsról (1703-1758), aki "szent, tudós, prédikátor, lelkipásztor, metafizikus, teológus, kálvinista és megújulási vezető" volt egy személyben. Miután nagyapja, Solomon Stoddard 1729-ben meghalt, egyedüli lelkészként szolgált Northamptonben, ahol Új-Anglia Boston utáni második legbefolyásosabb gyülekezete működött. 1734-35-ben és 1740-42-ben a Szentlélek rendkívüli tevékenysége ébredést idézett elő a gyülekezetben, ami aztán egész Új-Angliára átterjedt. Sorozatos összetűzések után 1750-ben végül távoznia kellett a gyülekezetből, mivel ragaszkodott a személyes hitvalláshoz mint az úrvacsorában való részvétel feltételéhez. 1757-ben kinevezték a Princeton College elnökévé. Odautazásakor beoltatta magát himlő ellen, de maga az oltás fertőzte meg halálosan (19.1., 410. o.).

2. Életrajzírója, Samuel Hopkins így jellemezte igehirdetését: "Szavai gyakorta hatalmas benső izzásra vallottak, de zajtalanul és külső érzelmek nélkül, és megdöbbentő erővel hatoltak hallgatói elméjébe; úgy beszélt, hogy szíve erős érzelmeit feltárja, ami rendszerint a legtermészetesebb és leghathatósabb módon indított és hatott meg másokat." Egyik hallgatója pedig kijelentette: "ha ékesszóláson azt érti, hogy valaki képes hallgatóságának valamely fontos igazságot elsöprő erejű érveléssel és lelke teljességét a gondolatba és az előadásba beleadó érzelmi feszültséggel bemutatni úgy, hogy az egész közönség ünnepélyes figyelmét az első pillanattól az utolsóig magával ragadja és kitörölhetetlen benyomásokat hagyjon, akkor Mr. Edwardsnál ékesebben szóló embert én soha nem hallottam beszélni" (19.2., 416. o.). Lásd pl. "Sinners in the Hands of on Angry God" (Bűnösök a haragvó Isten kezében) c. híres prédikációját, melynek hatására 500-an tértek meg.

3. Edwards a megújulás, ébredés elveit és sajátosságait behatóan tanulmányozta, és kutatásainak eredményeit számos írásában tette közzé. Ezek egyike az Ébredés az egyházban (Thoughts on the Revival of Religion in New England) c. műve. A megújulásokkal kapcsolatban megállapított két gyakori hibát. Az egyik a régiség tévedése, amikor valamely történelmi ébredést tekintünk a megújulásról alkotott felfogásunk zsinórmértékének; a másik az ábrándozás tévedése, "amikor azt képzeljük, hogy a megújulás, ha egyszer eljön, úgy működik, mint a krimik utolsó fejezete - megoldja minden bajunkat, rendbe teszi minden zavarunkat, és végül idilli békességben és elégedettségben, lélekzaklató gondok nélkül hagy minket". "Az igaz, hogy a megújulás megszabadítja az egyházat a közöny és az egykedvűség nyavalyáitól, de legalább ennyire igaz az is, hogy a megújulás a lelki erők rendezetlenül és fegyelmezetlenül hömpölygő kiáradása folytán temérdek új bajt zúdít az egyházra. Megújuláskor a szentek a fásultság és a közöny állapotából hirtelenében a lelki és isteni dolgok valóságának mindent elsöprő tudatára ébrednek. Olyanok ilyenkor, akár az alvók, kiket legmélyebb álmukból ráznak föl: elkápráztatja őket a világosság ragyogása, és alig látnak. Azt sem tudják, hol vannak: bizonyos értelemben mindent látnak, ahogy azelőtt soha, de más értelemben nem látnak semmit, mert elvakítja őket a ragyogás. Lábuk alól kicsúszik a talaj, elveszítik arányérzéküket. A büszkeség bűnébe esnek, érzékcsalódásaik vannak, megbomlik lelki egyensúlyuk, okvetetlenkednek, különcködnek. Az eseményektől elragadott megtéretlenek hirtelenében megérzik az igazság erejét, jóllehet szívük nem újult meg, ezért aztán öncsaló és magabízó, kíméletlen és keserű, félelmetes és kérkedő, hóbortos és fanatikus, civakodó és bomlasztó 'enthuziasztákká' válnak. Ezután esetleg látványos bűnökbe esnek.... A Sátán (aki, mint Edwards egy helyütt megjegyzi, 'a mindenség legjobb hittudományi karán tanult') lépést tart Istennel, a Teremtő tetteit szakadatlanul kiforgatja eredeti mivoltukból, azok gúnyképét mutatja fel. Ennek megfelelően a megújulás soha nem más, mint Isten torzult munkája, és minél erőteljesebb a megújulás, annál inkább számíthatunk megbotránkoztató torzulásokra." Ennek köszönhető, hogy a lelkileg korlátozottabb látású, tiszteletre méltó egyháztagok és lelkipásztorok a túlzások miatt gyakran elzárkóznak a megújulás elől, sőt akár nyíltan is ellenzik azt. Mindezzel nemcsak Edwardsnak, hanem már az apostoloknak is szembesülniük kellett (19.3., 420-21. o.).

4. A megújulás természetét illetően Edwards megállapította, hogy az ébredés a Szentlélek Isten rendkívüli, valamely közösség keresztény kegyességét megelevenítő és terjesztő munkája. "Azt várni, hogy Isten megújítsa egyházát, annyi, mint azt feltételezni, hogy az egyház halódik, elszunnyadt." Edwards az 1János 4,1kk alapján felsorolja a Szentlélek munkájának ismertetőjegyeit: 1) a megfeszített Jézusnak mint Isten Fiának és az emberiség Megváltójának nagyobb megbecsülésére sarkallja az embereket; 2) a Sátán szándékaival szemben tevékenykedve csökkenti az emberekben a világi élvezetek, nyereség és dicsőség becsületét, eljövendő állapotukkal és örök boldogságukkal való mélységes törődésre indítja őket, s meggyőzi őket a bűn szörnyűségéről, büntethetőségéről és nyomorúságos következményeiről; 3) a Szentírás nagyobb tiszteletére ösztönöz minket; 4) meggyőzi az embereket a láthatatlan, lelki igazságokról; 5) Isten és emberek iránti nagyobb szeretetben nyilvánul meg (19.4., 422-24. o.).

5. A megújulásoknak központi helyük van Isten kijelentett céljaiban. "Az ember bűnbeesésétől fogva mind a mai napig Isten Lelkének voltaképpen a rendkívüli közlései teljesítették az üdvösség munkáját. Jóllehet a Szentlélek folyamatosabb hatása valamelyes mértékben mindig kíséri az istentiszteleti rendeléseket, e munka folytatása végett a legnagyobb dolgokat a rendkívüli kiáradások tették a kegyelem különleges időszakaiban" - írja Edwards. Később hozzáteszi: "Bátorkodom Isten egyetlenegy lélek megtérítéséért végzett munkáját az egész materiális mindenség teremtésénél dicsőségesebb munkának állítani" (19.4., 427-28. o.).

6. Ami az ébredés külső formáit illeti, "Isten megengedi, hogy az emberi gyengeség és bűn betolakodjék megújulás idején, éspedig azért, hogy minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá tegye, hogy a mozgalom lelki gyümölcsei nem az érintettek bárminő jóságából, hanem kizárólag az ő saját kegyelmi munkájából származnak". Ezért ilyenkor a Sátán nem ütközik akadályba, és jellegzetes stratégiát alkalmaz. "Midőn már nem bírja csendben és biztonságban tartani az embereket, szertelenségbe és különcködésbe hajszolja őket. Visszafogja őket, amíg csak tudja, de midőn már nem győzi, előre taszítja őket, és ha lehet, gáncsot vet nekik" - így Edwards. "Azaz érzéseik erejét kihasználva igyekszik elragadni a megújult hívőket, megkísértve őket gőggel, akadékoskodással, az egyház bevett rendjével szembeni türelmetlenséggel és azzal a makacsul visszatérő hiedelemmel, hogy a Lélek szabadabban munkálkodik, ha a keresztyének a szervezetlenség állapotában maradnak, ha a papok készüléssel nem bajlódva prédikálnak, mintha a rögtönző önkéntelenség volna a lelkiség legmagasabb rendű formája. A Sátán továbbá közvetlen hitetéssel és sugalmazással igyekszik őket rászedni, és így arra a következtetésre juttatni, hogy minden önkéntelenül eszükbe jutó gondolat vagy szöveg nem lehet más, csak Isten üzenete. Ilyen s hasonló eszközökkel hajszolja buzgalmuk hevében a híveket mindenféle elővigyázatlanságba. Rendszerint ezt az eljárást alkalmazza megújulások idején.... Éppen ezért, hangsúlyozza Edwards, életbe vágóan fontos, hogy a lelkiségi mozgalmakat ne közvetlen megnyilvánulásaik vagy melléktermékeik, hanem a résztvevőkre gyakorolt végső hatásuk alapján ítéljük meg" (19.4., 429-30. o.).

7. A megújulásra, ébredésre vágyó keresztények erős ösztönzést kapnak, hogy imádkozzanak is érte, sőt ez kötelességük is, mivel "kijelentetett, hogy midőn Isten nagy dolgokat készül cselekedni egyházával, ehhez úgy lát hozzá, hogy rendkívüli módon kitölti a kegyelemnek és a könyörgésnek lelkét: Zak 12,10." Edwards így folytatja: "Ha végignézzük az egész Bibliát, és megfigyeljük az imádságnak benne feljegyzett eseteit, azt találjuk, hogy semmilyen más kegyelemért nem hangzott el annyi imádság, mint az egyház szabadulásáért, helyreállításáért és virágzásáért, valamint Isten dicsőségének és kegyelmi országának a világban való előmeneteléért.... A Zsoltárok könyve nagyobbrészt e kegyelemért esedező imádságokból, róla mondott próféciákból és prófétai dicséretekből áll.... Mert kétségtelen, hogy amit Isten bőségesen ígéreteibe foglal, azt Isten népének bőségesen kell imádságaiba foglalnia". Végül hozzáteszi: "Remélem, hogy mindazok, akik meggyőződésük szerinti kötelességüknek tartják eme szándékot megtartani és előmozdítani, nem feledik el, hogy nemcsak sietve, hanem szakadatlan kell menniök, hogy az Úr előtt imádkozzanak és kérjék eme kegyelmét. Áhítatunkban tehát egyesítsük e két dolgot, miképpen előírásában a Megváltó egyesítette, de IMÁDKOZZUNK, ne pedig ÁJULDOZZUNK! Ha néhány éven át ebben kitartunk, de a gondviselésben semmi rendkívüli dolog nem láttatja, hogy imádságainkat Isten meghallgatta, méltatlan hívek lennénk, ha elcsüggednénk, és ezért restek és hanyagok lennénk Isten eme nagy kegyelmét kérni. Igéjéből világosan kitetszik, hogy Isten gyakorta szokta népének hitét és türelmét próbára tenni.... Végül azonban maradéktalanul sikerre viszi azokat, akik az imádkozásban állhatatosan megmaradnak, mert ezt mondják: 'Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet'" (1Móz 32,26).

8. Nem tudjuk biztosan, milyen buzgón imádkozott Isten népe Jonathan Edwards idejében. Először nem történt semmi megrendítő. Az első, nagy ébredés, amely Angliában főként George Whitefield és a Wesley fivérek (John és Charles), Amerikában pedig Whitefield és Jonathan Edwards munkássága nyomán 1735-től 1745-ig zajlott a legintenzívebben, mindkét területen alábbhagyott 1745 után. "Az 1770-es évektől azonban a metodista prédikátorok Angliában és Észak-Amerikában egyaránt hatalmas növekedésnek és alkalmanként ismételt megújulási feltételeknek lehettek a tanúi, az 1790-es években pedig kibontakozott a második nagy ébredés [melyben később Charles Finney (1792-1875) is szerepet játszott], ugyanekkor Hauge vezetésével Norvégiában, Routsalainen vezetésével pedig Finnországban indult virágzásnak a megújulás, és nem utolsó sorban ekkor indult útjára a protestáns missziói mozgalom, amelynek során az evangelikál keresztyénség egy nemzedék alatt a világ minden ismert táján megvetette a lábát" (19.4., 431-33. o.).

III. A puritánok Magyarországon

1. Margit István írja a Biblia és Gyülekezet 1998/1. számában (7-8. o.): "Az Angliában tanuló Tolnai Dali Jánost és társait megragadta a puritánok egyszerű bizonyságtevő hite és tiszta élete, s maguk is rádöbbentek, mennyire távol élnek Istentől. Ez a felismerés arra indította őket, hogy fogadalmat tegyenek és szövetséget kössenek, miszerint közösségben maradva vigyáznak, imádkoznak egymásért. Mozgalmuk alapokmányát, amely egyben hitvallásuk is volt, 1638. február 9-én szövegezték meg angol és skót mintára FORMULA SINGULARITATIS címmel." A szöveget aláírta még Mohácsi István, Ujházi Mátyás, Ungvári Mihály, Kolosi P. Dániel, Szikszai Benedek, Szenczi Molnár János, Kuthi János, Keserüi Dajka Pál, Kecskeméti Miklós. E kis társaság ("Londoni Liga") tagjai elsősorban egymás lelkének építésére és vigyázására törekedtek, de szívügyük volt a magyar református egyház megújulása is. Bár legtöbbjük nemigen terjesztette a puritán eszméket, itthon ellenszenvesen fogadták és koholt vádakkal illették őket. Tolnai Dali János azonban kitartott, új társakra talált, akikkel házi istentiszteleteket és imaórákat tartottak, s ők kezdték először énekelni Szenczi Molnár Albert zsoltárait, az akkori ébredési énekeket. Bővebben ld. a cikket, amely a Biblia Szövetség Biblia és Gyülekezet c. újságjának néhány más, ébredéssel kapcsolatos cikkével együtt megjelent az "Ad ébredést az ÚR" c. könyvben (Ébredés Alapítvány, 2004, 57-59. o.).

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.12.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

* * *

Eleve elrendelés a reformátoroknál és a protestáns hitvallási iratokban

TARTALOM
I. Reformátusok (presbiteriánusok, kálvinisták)
II. Evangélikusok (lutheránusok)
III. Kálvinista puritánok

Régi vita tárgya, hogy az emberi szabad akarat, illetve felelősség hogyan egyeztethető össze Isten szuverenitásával, vagyis korlátlan (mindenható) uralmával. Míg a hagyományos protestáns nézet szerint az utóbbi kizárja az ember szabad akaratát (de elvben - sőt a jobb protestánsoknál a gyakorlatban is - meghagyja felelősségét), a wesleyánus (arminiánus) álláspont szerint Isten előrelátása (mindentudása, konkrétabban a jövő ismerete) alapján "dönti el" előre az emberek örök sorsát, meghagyva szabad akaratukat, és megadva a segítséget (megelőző kegyelem) a helyes választáshoz. Ezek a nehéz, sőt emberi ésszel teljesen föl sem fogható kérdések összefüggnek pl. a meg nem tért bűnösöket pokolba küldő gyilkosok halálbüntetésének problémájával és sok más izgalmas témával is, melyeket a Keresztény ember vétkezhet-e szándékosan (tudatosan)? c. cikk (különösen a 2. pont), valamint a Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által? és a Szabad akaratunkból megszerezhetjük és elveszíthetjük-e az üdvösségünket? c. írások tárgyalnak részletesebben.

I. Reformátusok (presbiteriánusok, kálvinisták)

1. Kálvin a következőket írja "A keresztyén vallás rendszere" c. művében: "Az eleve elrendelést, amellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig az örök halálra szán, egyszerűen tagadni nem meri senki, aki azt akarja, hogy őt istenfélő embernek tartsák, de sokféle álokoskodásba keverik különösen azok, akik Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának.... Eleve elrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát a szerint, amint ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre, vagy a halálra van elválasztva." (Institutio Christianae Religionis, 3.21.5.)

2. A református "kis káté", vagyis a Heidelbergi Káté nem foglal túl mereven állást, de az 54. kérdésére ("Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?") így szól a válasz: "Hogy Istennek Fia az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által, az igazi hitnek egységében magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe a világ kezdetétől fogva annak végéig: Azt oltalmazza és fenntartja. És hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok."

3. A Második Helvét Hitvallás az eleve elrendelésről szóló X. fejezetében ennél részletesebben fogalmaz. Nem beszél ugyan kifejezetten a "kettős" predesztinációról, de világosan elmondja, hogy "Isten öröktől fogva, szabadon és ingyen kegyelemből, személyválogatás nélkül eleve rendelte vagyis elválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban idvezíteni akar" (1. pont). Majd hozzáteszi: "És ámbár Isten ismeri azokat, akik az övéi, (2 Tim. 2,19) és valahol említés van téve a választottak kevés számáról: (Máté 20,16) mindazáltal mindenek felől jót kell remélnünk és senkit sem kell meggondolatlanul az elvetettek közé számlálni" (4. pont).

II. Evangélikusok (lutheránusok)

1. Luther írja az evangélikus egyház hivatalos hitvallási iratainak gyűjteményébe (Konkordiakönyv) is felvett Schmalkaldeni cikkek III. részének a bűnbánatról (megtérésről) szóló 3. szakasza végén: "Különben, ha holmi szektáskodók támadnának, aminők talán vannak is, s amilyenekkel a parasztlázadás alkalmával nekem is volt dolgom[25. jegyzet: Luther a zwickaui prófétákra s egyéb rajongókra gondol, akik azt tanították, hogy a megtért és újjászületett keresztyén soha többé nem eshetik bűnbe, vagy ha vétkezik is, az nála már nem vétek. Ma is fel-felbukkannak ilyesféle hiedelmek.] , akik azt mondták, hogy mindazok, kik már egyszer a Szent Lelket vagy a bűnök bocsánatát vették, vagyis hívőkké lettek, ha utóbb újra vétkeznének is, mégis megmaradnak a hitben, s a bűn nekik éppen semmit sem árt, mert ha hiszel, úgysincs baj, hiszen a hit minden bűnt eltöröl; ráadásul: aki a hit és Lélek vétele után vétkezik, sohasem bírta az a Lelket és hitet igazán. Sok ilyen dőre emberrel akadtam már össze s félek, hogy még egyikben-másikban ez az ördög most is bujkál.

2. Annakokáért igen szükséges azt tudni és hirdetni, hogy ha a szent emberek, akik érzik, hogy az eredendő bűn még mindig bennük lappang, azt naponként megbánják és ostromolják, s azonkívűl nyilvánvaló bűnökbe is esnek, mint például Dávid házasságtörésbe, gyilkosságba és istenkáromlásba, mondom, hogy ez esetben hitről és Lélekről szó se lehet náluk. Mert a Szent Lélek nem tűri, hogy a bűn uralkodjék, elharapózzék, mi több, teljességre jusson, hanem rátámad és megfékezi, hogy ne vihesse véghez azt, amit akar. S ha, amit akar, mégis véghez vinné, úgy nincs is ott jelen se a Szent Lélek, se a hit. Mert szent igaz, amit János apostol mond (I. Levél 3,9): Aki Istentől született, nem vétkezik és nem is vétkezhetik, mivelhogy Istentől született. És az is színigazság, amit ugyanaz János apostol mond (I. lev. 1,8): Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, nyilvánvaló hazugságot szólunk, és Isten igazsága nincsen mibennünk." (Luther természetesen úgy vélte, hogy az "eredendő bűnös természet" a hívőben is haláláig megmarad, s mindvégig harcolnia kell vele.) Az idézett szöveg újabb fordításban olvasható a "Luther Márton négy hitvallása" c. műben (A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1983, 298-9. o.). A különféle hitvallási iratok több nyelven is olvashatók az aradi evangélikus egyház webhelyén.

3. Ezzel szemben "A szolgai akaratról" (De Servo Arbitrio, The Bondage of the Will) című híres művében ezt írja a Konklúzió elején (167. szakasz): "Mert ha igaznak tartjuk, hogy Isten mindent előre tud és előre elrendel, hogy nem csalatkozhat és nem gátolható előzetes ismeretében és eleve elrendelésében, és hogy semmi sem történhet másként, mint az ő akarata szerint (amit maga az értelem is kénytelen elismerni), akkor maga az értelem is tanúsítja, hogy sem embernek, sem angyalnak, sem semmilyen más teremtménynek nem lehet szabad akarata".

III. Kálvinista puritánok

1. A Westminsteri Hitvallás, amely a (kálvinista) puritánok nézeteit tükrözi, 3. fejezetének 2-4. pontjaiban azt írja: "2. Habár Isten tudja mindazt, ami az összes elképzelhető feltétel mellett bekövetkezhetne, semmit sem azért rendelt el, mert látta azt vagy annak következményeit az adott feltételek mellett a jövőben. 3. Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predestináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek. 4. Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk oly bizonyos és meghatározott, hogy az se nem növelhető, se nem csökkenthető." Bővebben ld. A puritánok és evangéliumhirdetésük - a lelki élet odaszánt óriásai és a puritán ébredés jellemzői c. írásban, különösen az I.12. pontban.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.12-2011.12.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

* * *

Teljes megszentelődés Luther és Kálvin írásaiban

Forrás: Paul M. Bassett és William M. Greathouse: Exploring Christian Holiness, Volume 2: The Historical Development (A keresztény szentség feltárása, 2. kötet: A történelmi kibontakozás; Beacon Hill Press of Kansas City, 1985)

Tartalom
I. Luther
II. Kálvin

Luther és Kálvin egyaránt szembeszállt azzal a római katolikus nézettel, mely szerint az embernek meg kell szentelődnie, mintegy szentté kell tennie magát a cselekedetei által, mielőtt megigazulhatna. Ugyanakkor a kiválasztás tana (ahogy Kálvin szerette nevezni), vagy az eleve elrendelés lutheri tanítása nem metafizikai tan, hanem annak kifejezése, hogy Isten hűséges, és megtartja ígéreteit. A predesztináció egy "csomag", amely a választottak részéről a jó cselekedeteket is magában foglalja. Tehát a jótettek nem feltétlenül jelzik az ember kiválasztottságát, de hiányuk esetén biztosra vehető, hogy az illető nincs kiválasztva az üdvösségre.

I. Luther

1. Luther írja (és ezzel bizonyára Kálvin is egyetértene): "Igaz tehát ez a két mondat: 'A jócselekedetek nem teszik az embert jóvá, hanem a jó ember tesz jócselekedeteket. A rossz cselekedetek nem teszik az embert rosszá, hanem a rossz ember tesz rossz cselekedeteket.' Ezért mindig magának a lényegnek vagy a személynek kell jónak lennie minden jócselekedet előtt, és a jócselekedetek maguktól erednek és jönnek elő a jó személyből, ahogyan Krisztus mondja: 'A rossz fa nem terem jó gyümölcsöt, a jó fa nem terem rossz gyümölcsöt' (Mt 7,18)." (Értekezés a keresztyén ember szabadságáról, "A szolgálat cselekedetei". Forrás: Luther Márton négy hitvallása, ford. D. Dr. Prőhle Károly [Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1983], 53. o.)

2. Másutt a következőket írja: "Krisztuson kívül minden kárhozatos és elveszett, Krisztusban viszont minden jó és üdvösséges, úgyhogy nem árthat vagy kárhoztathat még a bűn sem, amely Ádám örökségeképpen a húsban-vérben bizony benne maradt! Ezt azonban nem szabad úgy értenünk, hogy ezáltal engedélyt kapunk arra, hogy szabadon vétkezzünk és rosszat tegyünk. Mivel ugyanis a hit bűnbocsánatot eredményez, és Krisztus azért jött, hogy a bűnt lerontsa és elvegye, nem lehet keresztény és hívő az az ember, aki nyíltan, bűnbánat nélkül és kitartóan bűnben él, gonosz kívánságai szerint. Mert ahol ilyen bűnös élet van, ott nincs bűnbánat; de ahol nincs bűnbánat, ott nincs bűnbocsánat, és ezért hit sincs, amely a bűnbocsánatot elfogadná. Aki viszont valóban hisz ebben a bűnbocsánatban, az ellenáll a bűnnek, nem követi kívánságait, inkább küzd a bűn ellen, míg végül teljesen meg nem szabadul tőle. Ráadásul, noha ebben az életben nem szabadulhatunk meg teljesen a bűntől, és valami mindig marad belőle még a legszentebb emberekben is, a hívők abból is vigaszt meríthetnek, hogy e bűneik Krisztus bűnbocsánata révén elfedeztetnek, és nem számíttatnak be kárhozatukra, amíg megmaradnak a Krisztusba vetett hitben" (D. Martin Luthers Werke, Weimar Ausgabe, 1883- [WA], 46:39. A fordítás alapja: Ewald M. Plass [szerk.]: "What Luther Says: An Anthology" [3 kötet, St. Louis: Concordia, 1959], II.723 [2256. sz.]).

3. "Ez az első alapvető pont: hogy az ember elhagyja önmagát és maga fölé emelkedjen Krisztusba. Ezután a fölülről lefelé való haladás így kezdődik: mivel Krisztusban vagyok, Krisztus is bennem van. Magamra öltöttem őt, és őbelé kerültem, kiléptem a bűnből, a halálból és az ördög hatalmából. Úgyhogy most már ő nyilvánul meg bennem, és mondja: Menj utadra, hirdesd az igét, vigasztalj, keresztelj, szolgáld felebarátodat, légy engedelmes, türelmes és így tovább. Én leszek benned és teszek meg mindent; amit teszel, azt én akarom elvégeztetni. Csak légy bizakodó, bátor és rettenthetetlen énbennem, s ügyelj rá, hogy bennem maradj; akkor én is biztosan benned leszek" (uo., WA, 45:591; Plass, II.722 [2253. sz.]).

4. "Ugyanolyan abszurd és ostoba dolog azt mondani, hogy az igazaknak jót kell cselekedniük, mint azt mondani, hogy Istennek jót kell tennie, a napnak sütnie kell, a körtefának körtét kell teremnie, vagy három meg hét eredménye tíz kell, hogy legyen. Mindezek ugyanis szükségszerűen következnek az okból és az okozatból.... Mindez bármilyen törvény előírása vagy parancsa nélkül, természetesen és készségesen, kényszer és korlátozás nélkül adódik.... A nap természeténél fogva, magától süt; a körtefa magától, kényszer nélkül terem körtéket; három meg hét nem tíz kell, hogy legyen, hanem már eleve tíz. Nem szükséges azt mondani Urunknak, Istenünknek, hogy jót kell tennie, hiszen magától is szüntelenül azt teszi önként és örömmel. Ugyanígy nem kell azt mondanunk az igaz embernek, hogy jót kell cselekednie, mivel anélkül is azt teszi minden parancs vagy kényszer nélkül, mert új teremtmény és jó fa" (WA-TR, II:355. Az angol fordítás alapja: W. Hazlitt: "The Table Talk of Martin Luther [London, 1848]).

II. Kálvin

1. Míg Luther írásai elsősorban teológiai vitákból, konkrét helyzetekre adott válaszokból adódtak, Kálvin kidolgozhatta a protestantizmus rendszeres teológiáját, mely "A keresztyén vallás rendszere" (Institutio religionis christianae, ford. Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv, 1909) c. művében jelent meg (ez a 4 könyvből álló ún. "Nagy Institutio", melyből a továbbiakban idézek; a régies helyesírású szavakat általában javítottam). (Ez a mű megtalálható az Arcanum Adatbázis Kft. BiblioTéka nevű CD-jén, valamint nagyobb részben a palheidfogel.gportal.hu helyen.) Kálvin ebben a következőket írja a keresztény élet céljáról: "Mivel Isten a mi Atyánknak tüntette fel magát, a legnagyobb hálátlansággal kellene magunkat vádolni, ha mi viszont az ő fiainak nem mutatnók magunkat (Mal 1,6; Ef 5,1; 1Jn 3,1); mivel Krisztus az ő vérének fürdőjével megtisztított bennünket, s ezt a megtisztítást a keresztség által közölte, nem szabad új mocsokkal beszennyezni magunkat (Ef 5,26; Zsid 10,10; 1Kor 6,11.15; 1Pt 1,15.19); mivel minket a saját testébe oltott, gondosan kell óvakodnunk, hogy bennünket, kik az ő tagjai vagyunk, semmiféle szenny, vagy mocsok ne érjen (Jn 15,3; Ef 5,23); amióta ő, aki a mi fejünk, a mennybe szállott, illik, hogy lemondva földi indulatainkról, teljes szívvel oda kívánkozzunk (Kol 3,1); mivel a Szentlélek minket Isten templomaivá szentelt, arra kell törekednünk, hogy Isten dicsősége általunk megvilágíttassék és ne engedjük meg, hogy a bűn mocska megszentségtelenítsen bennünket (1Kor 3,16; 6,19; 2Kor 6,16); mivel lelkünkre is, testünkre is a mennyei romolhatatlanság és a hervadhatatlan koszorú várakozik, kitartóan kell törekednünk arra, hogy azokat tisztán és romlatlanul őrizzük meg az Úr napjáig (1Thessz 5,23). Ezek - mondom - az élet helyes berendezésének legerősebb alapjai, melyekhez hasonlókat hiába keresünk a bölcsészeknél, akik az erény ajánlása alkalmával sohasem emelkednek az ember természetes méltósága fölé." (Inst. III.6.3.)

2. Kálvin szerint súlyos tévedés az üdvösségre való kiválasztást a bűnös életvitel mentségeként értelmezni: "Mert [a Szentírás] nem azért említi fel az eleve elrendelést, hogy mi szemtelenekké legyünk, és istentelen vakmerőséggel kísértsük meg Isten megközelíthetetlen titkait kikutatni, hanem inkább azért, hogy megalázkodva és elcsüggedve megtanuljuk az ő ítéletét félni, könyörületességét pedig csodálni. E felé a cél felé igyekezzenek a hívők! Ezeknek a disznóknak utálatos röfögését pedig alaposan megfékezi Pál apostol. Azt mondják ugyanis, hogy ők egész bátran vétkezhetnek, mert ha a választottak közé tartoznak, akkor semmiféle bűn meg nem akadályozza azt, hogy végre is az örök életre ne jussanak. Pál azonban arra int bennünket (Ef 1,4), miszerint azért választott ki minket az Isten, hogy szent és feddhetetlen életet éljünk. Ha tehát az elválasztásnak a szent élet a célja, akkor inkább ennek az életnek serény gyakorlására kell bennünket serkentenie, és buzdítania, s nem a tétlenségre kell ürügyül szolgálnia. Mily távol áll pedig egymástól az a két dolog, hogy t. i., elhanyagoljuk a helyes életet, mivel az elválasztás úgyis elégséges az üdvösségre, és hogy az elválasztásnak kitűzött célja az, hogy a jó életre való törekvésre adjuk magunkat! Szűnjenek meg hát az ilyfajta istentelenségek, amelyek az elválasztásnak egész rendjét oly fonákul felforgatják!" (Inst. III.23.12.)

3. Ugyanakkor nem kell azt várnunk, hogy a választottak tökéletes szentségben fognak élni. A Szentírás ígéretei sokszor a teljes engedelmességtől függnek, amely viszont nem érhető el: "Erre azt felelem, hogy jóllehet a törvény ígéretei, amennyiben feltételesek, a törvény iránt való tökéletes engedelmességtől függenek (ami egyáltalán sehol sem található), mindamellett nem hiába adattak. Mert habár megtanultuk is, hogy a törvény ígéretei ránk nézve mindaddig hiábavalók és hatástalanok, míg minket Isten ingyenvaló jóságából cselekedeteinkre való tekintet nélkül kegyelmébe nem vesz s ezért azt a jóságot, melyet számunkra az evangélium nyújt, hittel fel nem karoltuk: mégis a törvénynek is meg van a maga hathatós ereje, dacára a hozzácsatolt feltételeknek.... Minden kétségen felül áll tehát, hogy ebben a testben a törvény betöltése lehetetlen, ha természetünk tehetetlenségét tekintetbe vesszük, amint ezt Pál tanításából egyebütt is ki fogjuk még mutatni" (Róm 8,3; Inst. II.7.4-5.)

4. Ennek ellenére a szentségre folyton törekednünk kell: "A hívőknek t. i. kötelességük testeiket élő, szent és kedves áldozatul adni Istennek és ebben áll Istennek törvényes tisztelete (Róm 12,1). Ebből van véve annak az intésnek anyaga, hogy ne alkalmazkodjanak a hívők ennek a világnak képéhez, hanem értelmük megújhodása folytán alakuljanak át, hogy kitapasztalhassák, mi az Úr akarata. Már az is nagy dolog, hogy mi Istennek vagyunk szentelve és ajánlva, hogy ezentúl mindent csak az ő dicsőségére gondoljunk, beszéljünk, tervezzünk és tegyünk. Szent dolgot ugyanis nem lehet az Isten ellenében elkövetett különös sérelem nélkül istentelen célokra használni. Ha mi nem önmagunkéi, hanem az Istenéi vagyunk [vö. 1Kor 6,19], az is világos, hogy minő hibától kell tartózkodnunk és mire kell irányítani életünknek összes cselekedeteit." (Inst. III.7.1.) "Haladjon mindegyikünk a maga tehetségéhez mérten és a megkezdett utunkat folytassuk. Hiszen senki sem lesz oly szerencsétlen haladásában, hogy ennek az útnak legalább egy kis részecskéjét meg ne tegye naponként. Ne szűnjünk meg tehát azon lenni, hogy folytonosan valami kis előhaladást tegyünk az Úr útján..." (Inst. III.6.5.)

5. Ahogy másutt is írja: "De senki se csalja meg magát, senki se tetszelegjen magának bűnében, mikor azt hallja, hogy a bűn mindig bennünk lakozik. Mert e szavak nem azért hangzanak, hogy bűneikben nyugton aludjanak azok, akik egyébként a kelleténél hajlandóbbak a vétkezésre, hanem csupán azért, hogy ne csüggedjenek el és kétségbe ne essenek azok, akiket a test ingerel és sarkal. Inkább gondolják meg, hogy még útközben vannak és higgyék el, hogy sokra mennek, ha tapasztalják, hogy e gonosz kívánságuk napról-napra valamicskét fogy, míg végre odajutnak, ahová iparkodnak, nevezetesen testük teljes megsemmisülésére, amely e halandó élet bevégződésével megy végbe. Azonközben bátran harcolni, a haladásra magukat lelkesíteni s a teljes győzelemre ösztökélni ne szűnjenek meg. Mert annak is még erősebbé kell tennie igyekezetüket, hogy miután soká harcoltak, még mindig úgy látják, hogy nem csekély feladat várakozik rájuk. Úgy kell tehát felfognunk a dolgot, hogy: megkeresztelkedünk testünk megöldöklésére, ami a keresztséggel kezdődik meg bennünk s amit napról-napra tovább viszünk; teljessé pedig akkor válik, mikor ez életből elköltözünk az Úrhoz." (Inst. IV.15.11.)

6. Ugyanitt azonban azt is mondja: "A keresztség ugyan a mi Fáraónk elsüllyesztését és a bűn megöldöklését ígéri nekünk, mindamellett nem úgy, hogy tovább is az lenne, vagy nekünk nyugtot hagyna, hanem csak úgy, hogy minket le ne győzzön. Mert mindaddig, míg testünk e börtönébe zárva élünk, lakozni fognak bennünk a bűnnek maradványai, de ha arra az ígéretre, amelyet Isten nekünk a keresztségben adott, hittel támaszkodunk, nem fognak uralkodni felettünk, sem le nem igáznak." (Inst. IV.15.11.)

7. Kálvin szerint a keresztényeket Krisztus megszabadítja a büntethetőségtől, de nem magától a bűntől, melynek nyomai bennünk maradnak, azonban Isten nem tulajdonítja azokat nekünk - vagyis teljes szentséget tulajdonít nekünk (Róm 7). Megmaradó bűnösségünk tudata így épp annak jele, hogy választottak vagyunk (Inst. III.3.11.). "Ily módon megengedjük, hogy a cselekedetekben nemcsak részleges igazság van (amit épp ellenfeleink akarnak), hanem éppúgy tetszenek Istennek, mintha teljesek és tökéletesek volnának. De ha meggondoljuk, hogy min alapszik ez a dolog, akkor minden nehézség meg van fejtve. A cselekedet ugyanis akkor kezd csak kedvessé lenni, amikor az Isten bocsánattal fogadja. De honnan van a bocsánat, ha nem onnan, hogy Isten a Krisztusban tekintett mi ránk és minden mi dolgainkra? Amiképpen tehát mi magunk is, mikor a Krisztusba beoltattunk, azért tűnünk fel igazaknak az Isten előtt, mivel a Krisztus ártatlansága a mi bűneinket eltakarja, úgy a mi cselekedeteink is azért igazak és azért tartatnak igazaknak, mert különben bármiféle bűn legyen is azokban, mivel ez a Krisztus tisztaságával el van takarva, be nem számíttatik. Így tehát joggal elmondhatjuk, hogy nemcsak mi, hanem cselekedeteink is egyedül a hit által igazulnak meg." (Inst. III.17.10.)

8. Luther tehát a megszentelődést "idegen szentségnek" tartotta; prédikációiban erkölcsi átalakulást sürgetett, de értekezéseiben nem sok esélyt adott ennek. Kálvin ellenben úgy vélte, hogy az Isten által nekünk tulajdonított isteni szentség a saját valóságos szentségünk forrásává is válik, és valódi erkölcsi átalakulást eredményez - amely azonban ebben az életben sosem lesz teljes.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2009.08.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

* * *

Kálvin János teológiája - rövid elemzés "János evangéliumának magyarázata" c. műve alapján
(Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2009)

(A mű különböző angol fordításokban olvasható itt és részben itt, valamint eredeti latin nyelven itt.)

1. Kálvin János (1509-1564) életéről viszonylag részletes áttekintés található a Wikipédiában. Mint minden más gondolkodó, Kálvin is korának gyermeke volt, s írásain mély nyomokat hagyott a római (katolikus) egyházzal folytatott harc, mely meghatározó jegye volt életének, és végigkísérte alkotó éveit. Jogi tanulmányainak hatása művein és teológiáján is érezhető. Nézetei azonban megítélésem szerint általában közelebb állnak a biblikus evangéliumi teológiához, mint azt követőinek írásai és eltolódott hangsúlyai alapján gondolhatnánk. Mindenesetre rendkívül erősen hatott a nyugati világra nemcsak a teológia, de a kultúra és a gazdaság terén is. A fent említett Wikipédia-cikk írja róla az alábbiakat: "Philip Schaff [történész] szerint 'nagyobb hatást gyakorolt és gyakorol ma is a latin és angolszász nemzetek protestáns egyházaira, mint bármely más reformátor. [...] A történelemben nincs szembeütközőbb példa olyan férfira, aki ennyire kevés személyes népszerűséggel ilyen nagy hatással lett volna az emberekre.' A Catholic Encyclopedia szintén a legnagyobbnak tartja a protestánsok között, és megállapítja, hogy Szent Ágoston után talán ő volt az a nyugati teológiai író, akit a tanítványai a legkitartóbban követtek." "Az emberek, áldott következetlenségből, gyakran kedvesebbek, mint hitvallásuk. Kálvin mindenesetre ilyen volt" (New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge). Az utóbbi idézet feltehetően a kettős predesztináció tanára is céloz, amely Kálvin teológiájának még nem volt központi eleme, csak egyes követői esetében vált azzá. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az eretnek Servetus (Servét Mihály) máglyára juttatásáról sem, melyben Kálvin szerepét általában vitatják, de felelősségét elismerik.

2. A Jn 5,29-hez az alábbi megjegyzéseket fűzi: "[Krisztus] a jócselekedetekkel mutatja ki a hívőket, amint máshol is azt tanítja, hogy gyümölcseiről lehet megismerni a fát (Mt 7,16; Lk 6,44). Dicséri a jó cselekedeteiket, melyekre elhívásuk óta odaszánták magukat.... Azokat a személyeket nevezi tehát itt jót cselekvőknek, akiket Pál őszintén jót tenni vágyóknak vagy jó cselekedetekre igyekvőknek nevez (Tit 2,14). Ez az értékelés azonban Isten atyai jóindulatán múlik, Aki ingyenes kegyelemből elfogadja azt, ami rászolgál az elvettetésre. Az a következtetés, amit a pápisták vonnak le ebből az igeszakaszból - miszerint az örök élet a cselekedetek érdemeitől függ -, minden nehézség nélkül cáfolható. Krisztus ugyanis itt nem az üdvösség okával foglalkozik, hanem egyszerűen csak különbséget tesz a választottak és az elkárhozók között a saját jellemzőik alapján, s teszi ezt avégett, hogy a saját népét szent és feddhetetlen életre hívja és buzdítsa."

3. Nyilván sajátos helyzetének is köszönhetően kiemelt jelentőséget tulajdonított a helyes tanításnak és meggyőződésnek, amelyet "Krisztus iskolájában" (illetve Istenében) kell elsajátítanunk, és amelyet jóval fontosabbnak tartott az életszentségnél. A Jn 8,47 magyarázatában írja: "Emellett azt is megtanuljuk ebből az igeversből, hogy nincs nyilvánvalóbb jele az elkárhozó elmének [vö. Róm 1,28], mint mikor valaki nem képes elviselni Krisztus tanítását, még ha más vonatkozásokban angyali szentséggel is tündököl. S megfordítva: ha lelkesen befogadjuk ezt a tanítást, az kiválasztásunk látható pecsétjének nevezhető." Meg kell azonban jegyeznem, hogy a Biblia hangsúlya más - lásd pl. Pál kijelentéseit, aki a szeretetet messze az ismeret fölé helyezi: "tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít" (1Kor 8,1; vö. a szeretethimnusszal: 1Kor 13, kül. 8-12. v.). Lásd még Róm 2,17-24. Jézus szintén az Isten és emberek iránti szeretetet nevezte a két legfőbb parancsolatnak (Mt 22,36-40), és kijelentette: "Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap" (Lk 12,47).

4. Kálvin a Jn 13,10-et így magyarázza: "Először is kimondja, hogy a hívők egészen tiszták, nem mintha minden vonatkozásban tiszták lennének úgy, hogy nem marad már bennük semmiféle folt, hanem mert fő részüket tekintve megtisztíttattak, azaz a bűn megfosztatott királyi hatalmától, s Isten igazságossága veszi át az uralmat.... Az életünk újságával kell tehát tanúsítanunk, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, mert Ő kijelenti, hogy Ő a tisztaság forrása minden követőjében.... Itt nem a bűnbocsánatról van szó, hanem a megújulásról, mely által Krisztus fokozatosan és lépések szakadatlan során át teljesen megszabadítja követőit a test bűnös vágyaitól."

5. A Jn 17,19-hez fűzött magyarázatában pedig hangsúlyozza, hogy a megszentelődésünk nem csupán nekünk tulajdonított, hanem valóságos szentséget eredményez: "Azért nyerhetjük el az Ő szentségét, mert Ő is odaszentelte Magát Atyjának. Mert amint az első zsenge áldása kiterjed az egész termésre, úgy tisztít meg minket Isten Lelke Krisztus szentségével, és tesz bennünket annak részeseivé. S ez nemcsak nekünk tulajdonítással történik, mert ebben a vonatkozásban van megírva, hogy Ő az igazságunkká lett, de ugyanígy a mi szentségünkké is (1Kor 1,30), mivel úgyszólván a Maga személyében bemutatott minket az Atyának, hogy valódi szentségre újulhassunk meg Lelke által."

6. Az eleve elrendelésben (predesztinációban) Isten előre tudását is fontos tényezőnek látja, bár mást ért rajta, mint általában a mai (nem kálvinista) teológusok. A Jn 12,39 magyarázatában így fogalmaz: "ha a szavakat a természetes jelentésük szerint vesszük, akkor a zsidók elől elzáratott az út, és a hit hatalma elvétetett tőlük, hisz a próféta jövendölése vakságra ítélte őket még azelőtt, hogy elhatározták volna, melyik utat válasszák. Erre azt válaszolom, hogy ebben nincs abszurditás, ha semmi sem történhet másképp, mint ahogyan Isten előre látta. Észre kell azonban venni, hogy Isten puszta előre tudása önmagában nem oka az eseményeknek, jóllehet ebben az igeversben nem annyira Isten előre tudását, mint az Ő igazságosságát és bosszúállását kell fontolóra vennünk."

7. Ennek a nézetének majdhogynem ellentmond (bár utána kissé finomítja a dolgot) a Jn 15,9 kapcsán, amikor a "Maradjatok meg az én szeretetemben" szavakat magyarázza: "[Krisztus] úgy érti, hogy folyamatosan élveznünk kell azt a szeretetet, mellyel egykor szeretett minket, tehát ügyelnünk kell, nehogy megfosszuk magunkat ettől a szeretettől. Sokan vetik el ugyanis a nekik felkínált kegyelmet, és sokan dobják el azt, ami egyszer már a kezükben volt. Ezért tehát, mivel egykor befogadtattunk Krisztus kegyelmébe, ügyelnünk kell arra, hogy saját hibánkból ne essünk ki belőle."

8. A Jn 20,3 magyarázatában pedig többszöri "újjászületésről" beszél: "A tanítványokat azonban majdnem a csecsemőkor elé kell helyezni, mert nem tudnak az Úr feltámadásáról, jóllehet az Úr táplálja őket úgy, ahogyan egy anya táplálja a méhében hordott gyermekét. Korábban gyermekekre emlékeztettek, és haladtak is kissé, de Krisztus halála úgy meggyengítette őket, hogy újra kell születniük és 'formálódniuk', amint Pál mondja a galatáknak: 'gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus' (Gal 4,19)."

9. Igen komolyan vette és gyakorolta is az egyházfegyelmet. A Jn 9,22-t magyarázva így ír erről: "Ez a szakasz megmutatja, hogy a kiközösítés szokása nagyon régi, és minden korban megfigyelhető. Ekkortájt ugyanis a kiközösítést nem frissen vezették be, hanem már szokássá vált, s amit a hitehagyottakkal és a törvény megvetőivel szemben régóta alkalmaztak, azt Krisztus tanítványai ellen fordították. Megtanuljuk tehát, hogy a kiközösítés gyakorlása az egyház legrégebbi fegyelmi eljárásából származik.... S bár a kiközösítés rendelkezése oly alapvetően megrontatott az ókori egyházban, Krisztus mégsem szándékozott azt eltörölni az Ő eljövetelével, hanem helyreállította annak tisztaságát, hogy ereje teljében lehessen közöttünk. Így hát bár napjainkban a pápaságban megfigyelhető ennek a szent fegyelmezési módnak az aljas meggyalázása, ahelyett, hogy eltörölnénk, inkább a lehető legszorgalmasabban a korábbi teljességének helyreállítására kell törekednünk." Lásd még a fegyelemről szóló írás idevágó részét.

10. Kálvint sem fordítani, sem olvasni nem könnyű, és az embernek sokszor az az érzése, hogy egy kiváló ügyvéddel áll szemben, aki nemritkán sajátos értelmezésével, kissé bőbeszédű, elvont és nyakatekert okoskodásával szorítja sarokba és szégyeníti meg a vádlottakat - akik itt igen sokszor a pápisták, vagyis a pápa és "alattvalói". Mindezek ellenére a teológiai gondolkodás meghatározó alakja marad, akire most, születésének 500. évfordulóján - a Kálvin-évben - megkülönböztetett figyelemmel emlékezünk.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2009.08.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

* * *
Fájlok száma: 26
A felhasználás feltételeit lásd az egyes cikkek végén.

További információk (kezdőlap)